Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - Nemzeti Színház 1968. Jósfay György cikke

Szinte megható az a hit és akarás, amellyel például Major Tamás szín­padra kényszerítette Komlós János Majakovszkij adaptációját, a Buffó Miszté­rium alapján íródott „Az Édent bezárták" című darabját. Hatalmas művészi alkotóerővel ihlette meg az egész társulatot annak érdekében, hogy egy új magyar mű igazán színpaciképessé, érdekes, modern előadássá váljon. Ugyan­ez a hatalmas erőfeszítés, és „szent, művészi őrület" vezette Major Tamást Brecht A vágóhidak Szent Johannájának színreállításában, még akkor is, ha ke­vésbé aktuális, bizonyos fokig érdektelen és elavult művet tűzött műsorra. Csak azt sajnáljuk, hogy ez az energia nem ismét egy új magyar mű színreho­zásában égett el. A színház 1968 — 69-es új évadjában ismét helyet kapnak friss hazai művek. Dobozy Imre, Száraz György és Urbán Ernő ír egy-egy színművet, de nem ártana, ha „menet közben" előbukkanna esetleg még egynéhány, ma még talán fiókban rejtőző dráma is. Színészek — szerepek Bizony sokan húnytak el az elmúlt évtizedek nagyjai közül, és sokan vo­nultak nyugalomba. De hányan kerestek maguknak másutt színpadot? Ma már a Nemzeti sem ad több fizetést, nyugdíjat sem egyedül ez a színház biztosít, mint régen, ezért több évtizedes hűség után is vándorolnak el nagy művészek, akár a Madách, akár a Vígszínházhoz. Lehet, hogy ennek az anyagiakon kívül más oka is van? Csak kivételes művészegyéniségek akarják tudni és érezni, mit jelent ezen a helyen a vártán állani? Az elmúlt évadokban a legtöbb nagy főszerep három „sztár" vállán nyu­godott: Váradi Hédién, Sinkovits Imréén és Kálmán Györgyén, amit az is bizonyít, hogy betegségük esetén egy-egy művet hosszabb időre is félre kellett tenni a repertoárból. A velük egyenrangú „nagyok" kevesebbet játszottak, az új vezető gárda pedig csak most formálódik. Sem emberileg, sem művészileg nem helyes legjobb színészeinket túlterhelni. Sinkovits Imre — csodálatra méltó teljesítmény — estéről estére hosszú és hatalmas főszerepeket játszik, számos film, televíziós és egyéb művészi feladat között. A nagy előadásszám külön díjazása, a „tuli" nem tudta maradéktalanul megoldani a tehermente­sítést. De nemcsak anyagi megfontolások késztetik arra legjobb művészeinket, hogy minden felkérést elvállaljanak. Nem egyszer hallani: „jaj annak, aki egy tv- vagy filmszerepet visszautasít, az a rendező már nem hívja őt többé." Pedig a túlterheltség a művészi színvonal rovására is mehet. A fáradtság, és talán az is, hogy a Nemzeti tagság hajdani fénye kissé meg­kopott, gyakorta oka színpadi fegyelmezetlenségeknek is. Pedig az érthetetlen, „dobott" szövegmondás, egy-egy magyar klasszikus mű megcsonkítása, apróbb magán-akciók nem bocsánatos bűnök a színházban, a Nemzetiben pedig egyenesen megengedhetetlenek. Ritkán fordulnak elő, de a közönség mindig észreveszi! A nagy általánosságban persze inkább az egyöntetűség és a magas mű­vészi szerepformálás jellemzi az előadásokat. Errenemcsak az előadók ügyelnek, de egyes rendezők is. Marton Endrét csaknem minden este a színházban ta­lálhatjuk, ha általa rendezett darabot játszanak. A szerepek változatos kiosztását segíti a színészgárda állandó frissítése, fiatal művészekkel. (Hajdan micsoda három ördögfióka volt a Csongor és Tündében Major, Ungvári, Várkonyi!) Mostanában nem mindig a leginkább odavaló és legtehetségesebb főiskolásokat szerzi meg a Nemzeti Színház. Ennek oka, egyszerű „belső titok". A színház főrendezői rendező-szakos hall­gatókat oktatnak a Főiskolán, és a színészeket nevelő tanárok saját színházaik­hoz, a Víghez, a Madáchhoz viszik legjobb tanítványaikat. A probléma úgy véljük, mégis áthidalható. Both Béla igazgató szerint: „Színjátszásunk előtt még vannak meghódítan­dó csúcsok." Megint csak egyet kell vele érteni. Jóllehet a modern játékstílus kialakulóban van, mégis láthatunk olykor rossz mozgást, hallhatunk gondatlan beszédet, és egy előadáson belül generációk szerint megosztó különféle játék­stílust. Néhány külföldi vendégegyüttes fellépése után elterjedt, hogy az angol és német színészeknek nagyobb a testkultúrája, hogy a francia színészek gon­dosabban, szebben beszélik anyanyelvüket stb. Színészeink közül sokan így vélekednek: Angliában jobban fizetik a színészeket, Franciaországban pedig nagyobb és általánosabb igény mutatkozik a nyelvkultúra iránt, mint nálunk. A mi közönségünk — mondják — nem ínyence a magyar nyelvnek. Hogyan lenne ínyence, ha nem tálalnak elébe csemegét ? A Czillei és a Hunyadiak, a Mózes és a Tragédia sikere bizonyítja, hogy igenis igényli közönségünk a szép magyar nyelvet, és a Nemzeti Színháznak élen kell járnia ennek az igénynek élesztésében. Amit eddig tettek, az dicséretes. Tovább kell lépniük, és valamennyit vissza kell hódítaniuk a régmúlt elődök, a Dérynék lelkéből, akik a magyar nyelvű drámának szentelték életü­ket — pedig az angol színészeket akkor is jobban fizették. Legalább ebben a tudatosságban tűnjék ki a többi színházak közül a nemzet színháza. Hadd lássunk korszerűen szépet! Marton Endre nyíltan és keményen jelentette ki, hogy kevés történt a modern szcenika megvalósításáért. Szinte alig képesek a modern képzőművé­szet erejével támogatni a korszerű írói és rendezői törekvéseket. Több bátorság és persze, több pénz is kellene a kísérletezéshez, hiszen ezen a területen európai viszonylatban elmaradtunk. A bátorság a színház vezetőire vár, s az talán majd megnyithatja az „illetékes erszényeket" is. Marton Endre hiányolta a szcenikus és díszlettervező képzés terén a szín­házak, a Szövetség és az Iparművészeti Főiskola kooperációját. „Nem tudunk róla, hogy hol vannak a fiatal szcenikus művészek ?" mondotta. Kifakadása azért is jogos, mert az ő darabjaiban sok szépet és korszerűt is láthattunk. A Czillei és a Hunyadiak színben és anyagban összehangolt díszletei és jelmezei, a Mózes Chagall-i színekben derengő horizontja azt bizonyítja, hogy inspirálóan hatott a tervezőkre. Hasonló újszerűre törekvés jellemzi a Tragédia színpad­képét is. Major Tamásé az érdem, hogy festőművészre, Bálint Endrére bízta megálmodását. Kevésbé hatott jól, hogy Kaffka Ameriká]a az utóbbi időben immár a harmadik darab volt, amelyben vascső és favázszerkezet szolgált a színpadtér kialakítására. A közönség figyel és fizet Gyakori a telt ház. A külföldi ínyencségek mellett a magyar drámák is kasszasikert jelentenek (a Bűnbeesés helyett telt házzal ment a Mózes), még indokoltabb tehát több magyar művet műsorra tűzni. A nemzeti színház kö­zönsége alkalmibb jellegű, mint a többi színházé, viszont szélesebb rétegeket mondhat magáénak. Sok az ifjúsági előadás, fiatal nézőket nevelnek a színház­nak. Ezért aztán fontos az is, hogy az elmúlt évadban több százezer forinttal túlteljesítették a bevételi tervet de — még fontosabb volna, hogy teljesítsék a magyar dráma és a magyar drámán nevelhető színházi közönség „fejlesztési" tervét. Ezt persze nemcsak a színház vezetőinek kell tudomásul venniük. A szín­ház bővelkedik olyan tehetségekben, akik most ismét bizonyíthatják, hogy a x Nemzeti nemcsak egyike fővárosunk színházainak. Ehhez jótékonyan hozzá­járulhatnak a nézők is, és a közönség közpénzével és közkívánatával sáfárkodó vezetők egyaránt. A pénztárkönyv tehát máris a közönség elégedettségét iga­zolja. A Nemzeti Színháznak viszont az a feladata, hogy lépjen az igények eléj s ápolja és serkentse a magyar drámai művészetet, amelyért alkottatott. Jósfay György Müemlékhelyreállítási nívódíjak kiosztása Az 1967. évi műemlékhelyreállítások tudományos, műszaki és művé­szeti értékelése során az Országos Műemlékvédelmi Bizottság javas­latára és az Országos Műemléki Felügyelőség előterjesztése alapján a műemlékhelyreállítási nívódíjakat Bondor József építésügyi és vá­rosfejlesztési miniszter az alábbiak szerint osztotta ki: I. fokozat: NAGYTÉTÉNYI KASTÉLYMÚZEUM; tervezők: Borsos László és Thurszky Béla, kivitelező: Fővárosi 4. É. V. Venekey Gyula főépítés vezető, Márai János technikus. II. fokozat: NÓGRÁDSÁPI GÓT TEMPLOM; tervező: Schőner­né Pusztai Ilona, régész: Kozák Éva, falkép restaurátor: Rádi Fe­renc. Miniszteri dicséretben részesültek: NAGYBÖRZSÖNYI BÁNYÁSZTEMPLOM; tervezők: Sedlmayer Jánosné Beck Zsuzsa, statikus: dr. Urbán István, régész: Rom­hányiné Ruttkai Ida, falkép restaurátor: Reisinger Mária, kertter­vező: Őrsi Károly. Kivitelező: OMF építő kiviteli O.; Barna Gyula építkezési vezető, Ferencz Sándor művezető. NÓGRÁDSÁPI GÓT TEMPLOM; őrsi Károly kerttervező. Ki­vitelező: OMF kiviteli O.; Barna Gyula építésvezető, Ferencz Sán­dor művezető. BUDAPEST, FERENCZES TEMPLOM; tervezők: Borsos László és Thurszky Béla. Kivitelező: Fővárosi 2. É. V. Mészáros Antal fő­építésvezető, ÉM Kőfaragó V.: Nick Endre, Borsos Pál. BUDAPEST, I., TÁNCSICS U. 26. KÖZÉPKORI ZSINAGÓGA; tervező: T. Papp Melinda, régész: Horler Ferenc, falkép restaurá­tor: Reisinger Mária. 7

Next

/
Thumbnails
Contents