Budapest, 1968. (6. évfolyam)

9. szám szeptember - A címlapunkon: Ami egyébként tilos (Ágoston István felvétele)

vágyó fiatalok előtt. Kiváló tanári testülete hamar megértette a szocialista demokrácia szabadabb szellemét és tanítványait ennek a szellemnek alapján nevelte igazi hazafiakká. Sok szép eredményt mondhat magáénak ez az iskola az utóbbi tíz évben is. Elég, ha csak a Középiskolai Tanulmányi Verseny vagy a Televízió Ki Miben Tudós vetélkedőjének győzteseire és helyezetteire utalunk. Legjelentősebb sikernek mégis azt tartjuk, hogy 1958 és 1968 között csaknem 3000 fiatalt bocsátott ki ez az iskola az életbe érettségi bizonyítvánnyal, biztos tudással és közülük mintegy 1600 tanulót felsőoktatási intézményeink alkalmasnak találtak egyetemi vagy főiskolai továbbtanulásra. Ezek az eredmények a tanári testület tagjait fokozottabb munkavégzésre sarkallják ma is és alkalmat adnak egy kis visszatekintésre, töprengésre, jelenlegi munkájuk megvizsgálására, és annak elemzésére: miért vannak a lelkesen tanuló és tisztességesen dolgozó gyermekek között közömbösek, pesszimisták, könnyenélésre vágyók? Hol mulasztott el valamit a nevelés folyamatában? Miért nem sikerül az „idegen" külső hatásokat ellensúlyoznia ? Hol van az az űr, melyet be kell töltenie, hogy kis közösségének, osztályának minden tagja megtanulja tisztelni az embert, becsülni a munkát és képességeit, lehetőségeit a szocialista társadalom javára kibontakoztassa. A pedagógusnak idő és friss energia kell ahhoz, hogy odafigyelhessen munkája tárgyára, alanyára és mindenféle határozójára: a gyermekre s az olyan gyermekre különösen, akinek munkájában, magatartásában pótolni valót, átformálni valót tapasztal. Az Eötvös Gimnázium pedagógiai tevékenysége szervesen kapcsolódik művelődéspolitikánk egészéhez. Annak jelentős láncszeme. Ugyanakkor megtalálhatók e tanintézetben azok a pedagógiai problémák és gondok is, melyek általánosak iskolarendszerünkben. Szóljunk néhányról e cikk keretében, hiszen a hagyományok továbbvitele, gyerekeink érdeke és a korszerűség igénye megköveteli, hogy feltárjuk azokat a hibákat, melyek oktató-nevelő munkánk hatékonyságát csökkentik. Talán azzal kellene kezdeni, hogy az elveiben és célkitűzéseiben nagyon helyes tanügyi reformot néhány évvel annak megjelenése után sem sikerült maradéktalanul megvalósítani. Ha az okokat vizsgáljuk, elsősorban az a hallatlan fizikai megterhelés jelentkezik gátló tényezőként, melynek súlya alatt a nevelőkre bízott hatalmas tömegeket egyszerűen képtelenség a mai kor értelmiségi embereszményének megfelelő szintjén kiformálni. A reform bevezetése ugyanis olyan korszakban következett be, amikor 40—50' fős osztályok is bezsúfolódtak egy-egy 30—35 tanulóra méretezett tanterembe. Még a legutóbbi évekig is az volt a cél, hogy minél több gyermeknek biztosítsunk továbbtanulási lehetőséget a gimnáziumban. így alakult ki az a helyzet, hogy míg korábban az iskola épületében 600—700 diákot neveltek, addig ma mintegy 1000 diákot kell elhelyeznünk iskolánk épületében, ahol csupán 22 nagyméretű, az oktatásra minden szempontból alkalmas tanterem van. Magában ez a menynyiségi tényező is bizonyítja, hogy a nevelés feltételei erősen megnehezültek. Mindenki számára világos, hogy 30—35 gyereket sokkal alaposabban, sokoldalúbban és nagyobb befolyással formálhat egy tanár, mint 40-et vagy 50-et. így, ilyen tárgyi adottságok mellett az oktató munka színvonalának növelése meglehetősen nehéz, hiszen szertári felszerelésünk és szemléltető eszközeink állománya a 600 fő oktatására méretezett, amellett hogy elavult, a modern tudományos kísérletek bemutatására alkalmatlan. Az iskola fenntartási költségei a megnövekedett létszám ellenére napjainkban ugyanannyit tesznek ki, mint egy évtizeddel ezelőtt, holott Esti- és Levelező Gimnázium létesítésével, és a különböző tanfolyamok befogadásával az iskolaépület „fizikai" igénybevétele többszörösére növekedett. így teljesen érthető, hogy a korszerű oktatást és nevelést a korszerű igények és feltételek részleges hiányában még a legodaadóbb pedagógus sem képes maradéktalanul megvalósítani. Az élet természetesen megköveteli, hogy a pedagógus neveljen korszerűen. Az ilyen neveléshez azonban korszerű nevelési eszközök és lehetőségek kellenek. Bármilyen furcsán hangzik, de tény, az iskola örül, ha egy-egy televíziókészülékhez hozzájuthat. Pedig a Televízió korszerű tematikával, jó adásokkal igyekszik segíteni a különböző szaktárgyak oktatását. Azt hisszük, ma már egy ilyen jelentős oktatási intézményben jogos az a követelés, hogy könyvtárát — főleg szakkönyvtárát — évről évre növelhesse az új kiadványokhoz igazodva és lépést tartva az emberi gondolkodás és szellem fejlődésével. Napjainkban a könyvtár fejlesztésére évenként 9—10 000 forintot biztosítanak. Ez az összeg azonban csak arra elegendő, hogy a legfontosabb pedagógiai szakkönyvek, valamint a természettudományos gondolkodás kialakításában jelentős reáltárgyakhoz szükséges irodalom egy részét megvásárolhassuk. E gimnázium könyvtára arról is híres volt, hogy egy-egy korban a legváltozatosabb természettudományos műveket megszerezte. Ma viszont elmondhatjuk, hogy kevés ebben a könyvtárban a korszerű, új természettudományos mű. Pedig tanulóink, •— különösen a matematika-fizika tagozatos osztályok bevezetése óta — egyre nagyobb számban igénylik a modern könyveket. A nevelés egyik súlyos tehertétele — immár két évtizede tart — az állandósult útkeresés. Okulásul el kell mondanunk: diákjaink körében nem sikerült maradéktalanul megvalósítani a munkára nevelés egyébként nagyon helyes célkitűzését. Minden pedagógus — legalább is a többség —, aki nemcsak munkahelynek, hanem hivatásának is érzi az iskolát — egyértelmű helyesléssel fogadta az iskolareform alapelveit. Az elvek kétségtelenül helyesnek bizonyultak, ám általánosságban a személyi és tárgyi feltételeket nem sikerült megteremteni e kitűnő célkitűzések megvalósításához. Korábban történt az „5+i"-es gyakorlati oktatás bevezetése és általánosítása, mint az ehhez szükséges feltételek megteremtése. Iskolánk ugyan szerencsésen formálta kapcsolatát a Csepel Vas és Fémművekkel, ahol tanulóink rendezett körülmények között és szakszerű irányítás mellett ismerkedhettek meg a fizikai munkával és sajátíthatták el a fémmegmunkálás alapjait. És mégis — talán másoktól hallott kedvezőtlen tapasztalatok alapján — diákjaink egyre inkább hangoztatták, hogy a munka megismerése és megszerettetése nem kizárólag oly módon érhető el, ha hetenként egy napot üzemben töltenek. Ma már iskolánknak jól felszerelt műhelye van, ahol nemcsak a gyakorlati foglalkozásra biztosított heti két órát töltik el szívesen tanulóink, hanem hasznos munkát végeznek az iskola épületében keletkezett károk rendszeres javításával és a szertárak eszközeinek kiegészítésével. Örömmel adhatunk számot arról is, milyen lelkesedéssel és hozzáértéssel dolgoztak és dolgoznak ma is balatonfenyvesi táborhelyünk építésén, mely tíz év alatt korszerű víziteleppé fejlődött és napjainkban a kerület 800 fiataljának nyújt kellemes táborozási lehetőséget évenként. Több mint egymillió forint értéket jelent az a társadalmi munka, amit tanulóink e táborban végeztek. Eredményesen vesznek részt diákjaink a KISZ önkéntes if júsági táboraiban is. E nyáron például a brigádok versenyében több első díjat szereztek. Sokan okkal és joggal az iskola szemére vethetik, hogy csak oktat és nem nevel kielégítően. A tanügyigazgatási szervek és felelősök csak a gyakorló pedagógusok bevonásával tudják megváltoztatni a jelenlegi helyzetet. Ezt a megállapítást két példával igazolhatjuk a legszembetűnőbben. Kezdjük a tanulókon. Diákjaink fizikai és szellemi túlterhelése — minden ellenkező intézkedés és törekvés ellenére — ma, a munkaidő-csökkentés korszakában eléri, sőt olykor meghaladja egy biológiailag és szellemileg felnőtté érett ember munkaterhelését. Vegyük példának az iskola tagozatos osztályait. Egy ilyen osztályban a kötelező heti óraszám 35—36 óra. Hetenként a szakkörben eltöltött idő minimálisan egy óra. A társadalmi, közéleti tevékenységre, a KISZ-feladatck ellátására szükséges idő legalább két óra. Az a tanuló, aki átlagon felül óhajt egy-egy tárgy tanulásában ismereteket szerezni, mindehhez még hozzászámíthat a könyvtárban heti 2—4 órát, az esetleges korrepetálásban, vagy a különböző tanfolyamokon ugyancsak 4 órát és ha még nyelvet is tanul, márpedig három nyelvi tagozatos osztályunk van évfolyamonként, újabb két órára van szüksége. Ha azt is figyelembe vesszük, hogy egy-egy diák átlagos szintet és előmenetelt óhajt elérni valamennyi tantárgyból, akkor 2—3 órát kell odahaza is tanulnia naponként. Egyszerű összeadás csupán és máris kiderül, hogy 14—18 éves kor között legalább annyi munkát és szellemi igénybevételt követelünk a fejlődő embertől, mint amennyit a 48 órás felnőtt munkahét jelent. Mindehhez azonban még nem vettük hozzá a sportolásra, kedvtelésre, szórakozásra fordított időt. Hasonló méretű a nevelő fizikai és szellemi igénybevétele is. Elvben ugyan heti 2c—24 óra egy-egy gimnáziumi tanár terhelése, de a valóság az, hogy részint anyagi okok, részint az oktatásra, nevelésre váró hatalmas tömeg miatt ez az alapóraszám több mint kétszeresére emelkedik. így egy pedagógus ma nem juthat abba a helyzetbe, hogy a korszerű oktatási követelményeknek megfelelően szellemüeg felfrissüljön. Külön probléma, különösen a jelenlegi zsúfoltság mellett, az osztályfőnöki munka. Nagyon helyes elv és meg kellene valósítani, hogy az osztályfőnök ismerje meg a gyermek otthoni környezetét, 2