Budapest, 1968. (6. évfolyam)

8. szám augusztus - Problémák az idegenforgalmi propagandában Tarnóczy Loránd cikke

Bikaviadal Pesten 1904-ben Botsátottak osztán egy nagy szilaj bikát, Négy közzíil hol egygyet, hol a másik kutyát, Úgy fel hajigálta, mint fel hányják labdát, Egy meg döglött; ezen által döfte szarvát. . . Ekként énekli meg Gvadányi József a peleskei nótárius budai utazásában a kor divatos állathecceit, amelyeknek theátruma a Váci kapu külső falánál, a mai Engels tér környékén, poros vásártér szomszédságában volt. Évtizedek óta népszerű mulatság volt ez már akkor Pesten; Bécsből Pozsonyon át hozták ide divatját, oda pedig a spanyol örökösödési háború idején Spanyolországból került. Ez a fajta mulatság egyízben még Gödöllőre is eljutott: Grassalkovich Antal herceg szórakoztatta vele Mária Terézia királynőt. Hosszú sora van az állatviadaloknak. A rómaiak kezdték, de nyilván ők is örökségként vették át, aztán mint jó mulatságot, a hispániai félszigetre is áttelepítették. Hogy a harcok békés szünetében el ne puhuljanak a katonák, vad bikák ellen unszolták őket. A zűrzavaros, vad keregetőzést, a rendszertelen öldöklést a múlt század elején egy Pedro Romero nevű viador emelte „tudomány" rangjára, s dolgozta ki a bikavadítás és bikaöldöklés szigorú szabályait. Úgyanynyira sikerrel, hogy viador-iskoláját maga VII. Ferdinánd nyitotta meg 1830-ban Sevilla városában. Az Úrnak 1904-ik esztendejében Budapest is látni óhajtott ilyen bikaviadalt. Akadt élelmes vállalkozó, aki szerződtette a latin világ akkor leghíresebb espadáját, a francia nevű Pouly fils-t s végigcipelte fél Európán. A honi lelkesedés és a reklám „a matadorok királya" névvel díszítette föl. Melléje a banderillók, póznaugrók, saltomortale-ugrók és attaqueur-ök színét-javát szegődtette. A társaságban lovasok, zenészek, rendfenntartó alguacilók és bikavonszoló chulók is szerepeltek. Ezek a bikaviadalok már gyönyörűségére szolgáltak Párizs és Brüsszel népének, készültek az actorok Bécsbe és Rómába is, előkezelő állomásuknak számított tehát Budapest. Csak egy volt a baj: ezekben a békés városokban sehol sem volt szabad leszúrni a bikát, úgy kellett rendezni a játékot, hogy vér ne ömöljön. Az engedéllyel Budapesten is sok baj volt: engedélyezhető-e az ilyes cécó, avagy nem. A törvényhatósági bizottság ügyesen átpasszolta a kérvényt a tanácshoz, az pedig a polgármesterhez. A bikaviadal ellen elvben egj' sem foglalt állást, csak az volt a bökkenő, alkalmas hely-e az Állatkert ennek a cirkusznak, avagy sem s folyjék-e vér, avagy sem. A cirkuszok mellett s a vurstli szomszédságában a hely kevés volt. Végül hallatta szavát az egyház is és tiltakoztak az állatvédők. Ezt azonban elnyomta a Nemzeti Kaszinó s az Országos Kaszinó hangja: az előkelőségek közül már sokan megfordultak Madridban, helyeselték hát a bikavia-Üjsághír: 1968 augusztusában újra lesz Budapesten bikaviadal. Újsághír: Az Országos Cirkusz és Varieté Vállalat technikai okok miatt elhalasztotta a bikaviadalt. dalt. A döntés Halmos János polgármester kezébe került, „akinek nem szokása megszökni a kényes kérdések elől" — hangoztatta a Pesti Hírlap. De Halmos sem dönthetett — maga Tisza István miniszterelnök foglalkozott végre egy szűkebb miniszteri megbeszélés kabinetjében a torrerók királyának kérdésével. Pedig neki ebben a hónapban a másik királlyal is sok baja volt; Ferenc József teljes udvartartásával érkezett meg Pestre a delegációs ülésekre. A parlament a véderővita zajától volt hangos. A minisztertanács végre engedélyezte a viadalt, a főváros átírt a rendezőséghez: a viadal megtartható, azonban lovak nem szerepelhetnek a küzdőtéren, a bikát megölni pedig nem szabad. A Menet jegyiroda még Szerbiában, Bukarestben és Törökországban is meghirdette az eseményt: hátha a balkáni népek érdeklődése nagyobb lesz, hisz „ott lent" mindig akad valami harcias mozgalom. Éljék ki szenvedélyüket Pesten! De az aréna lassan készült. A bikák szállításával is baj volt, Svájcon keresztül érkeztek. A sok halasztgatás után végre 1904. június 12-én az aréna készen állt, mérkőzhetett ember és bika. Gerendákból, deszkákból építették föl a tízezer személyre szóló arénát. Huszonnégy „nemes fajbika" érkezett Spanyolországból „Veragna hercegnek, Columbus Kristóf egyenes leszármazottjának tenyészetéből". A reklám is kitett magáért: ha már bika, azt legalább Columbus fémjelezze! Nemcsak a „nép és a polgár" özönlötte el az arénát, hanem a „magasabb rend és az arisztokrácia megannyi jelese" is. A nép nem nagyon fizethette volna meg a borsos helyárakat: egy páholy száz aranykoronába került, a legolcsóbb helyért is négy koronát számítottak, amikor a tojás ára két fillér volt. Az acteurök kellették magukat, a nézők türelmetlenkedtek s mivelhogy akkor minden valamirevaló polgár sétabottal járt, a nézők dühödten verték vele a pallódeszkát. A bikák morogtak az istálló rejtekén. Végre felhallatszott a Carmen-induló és a quadrilla bevonult. A zsűri csupa előkelő úr: elnöke báró Sennyei István, tagjai gróf Keglevich László és gróf Bethlen István. Lady-patronesse: — mert így illett a rendezés méltóságához — a szép Blaskovich Elemérné, született Waldeck Livia grófnő. A közönség figyelme megoszlott a zsűri és a matadorok között, mert az espada a főpáholy elé állt, meghajolt s várt. A bíróbáró ledobta a kulcsot, az alguacil átvette s egy lovaslegénynek adta. A lovas körbevágtatott, majd átnyújtotta a kulcsot Pouly filsnek, az viszont az istállómesternek. A chulo kinyitotta az istálló kapuját. Az aréna népe elhalkult. A bika tétován, kíváncsian beballagott. Apró, tarka kis állatka volt, nem félelmetes. „Egy alföldi bika elfújná!" — jegyezte meg a Pesti Napló. Gyanakodva nézegetett körül, „most szagol bele a pesti levegőbe!" — kiáltotta egy józsefvárosi polgár. Az espadáról azonban mindenki tudta: „andalúziai viselete hatezer koronát ér, ősrégi torreádor-nemzetség leszármazottja, típusa az arénabeli elegáns matadoroknak, mindig megöli a bikát. Nálunk a tilalom folytán kivételesen tér el ettől s oly módon oldja meg a játék befejezését, hogy annak frappáns csattanója mély emléket hagy a közönségben" — írta a kétnyelvű programfüzet. A csattanó valóban frappáns volt. A bika kezdetben szelíden kocogott körül, a tömeg sziszegett — pesti közönség volt — egyhamar biztatni kezdte a jámbornak tetsző állatot, mint majd néhány évtizeddel később a guruló, gömbölyű bőrnek a kapu előtti bágyatag ugrándozásait sem bírja türelemmel. A játék vidáman ér véget, a közönség felderül, mert egyszerre kinyílik az istálló ajtaja „egy jámbor tehénke szereli le a bikát, békésen bekocog a homokra s magával csábítja őt." Mindenki felnevet. Megjegyzés nélkül senki sem hagyja. Újabb bika kocog be azonban és gurul méregbe. Ezt Pouly széken ülve fogadja. Úgy forog a széken, mint egy zongorista s oly ügyesen hajlik, tér ki a bika szúrása elől, ítéli elméleti halálra, hogy fel sem kel ültéből. Most jön a harmadik bika, Maniche. Ez is columbusi-tenyészet. Talán attól támadt dühe, hogy valaki föntről közbekiált: „Táncrendet adjanak a bikának!" Igaza volt a kiáltónak: a bika táncolva lépett ki az ajtóban s rögtön kezdetnek felöklelt egy póznaugrót. Egy másik ugró, Monsieur Gras a homokban gurult el messzire tőle, igen sürgősen. A bika döfött és döfték, öklelt és öklelték. „A halál jongleuerje", az espada igen ügyesen siklott el mellette; oly pazarul cselekedte, hogy az arénában elhalkult a zaj, pesti polgár és pesti gróf száját tátotta az elismeréstől. És ekkor Maniche hegyes szarva belevágódott Monsieur Pouly fils lábába, végighasította izmait. A fehér harisnyán átütött a vér. A közönség egyként szisszent föl. A bajvívó elájult, végigvágódott a homokon. Maniche-t sürgősen ki akarták tolni az arénáról, de az nem engedte magát, öklelt s ugrándozott. Monsieur Leiglon ugrott be a sebesült espada helyett, hiszen a játékot folytatni kellett, a mozgás egy pillanatra sem állhatott meg. Leiglon le is gyűrte a bikát. Még két bika jött be és halt meg szimbolikusan, de a közönségnek elment a kedve a játéktól. Tapsolva, kiáltozva hívta a sebesült espadát, látni akarta. Pouly fils két emberre támaszkodva jelent meg az arénában s hajolt meg. A második estének már kevesebb közönsége volt, pedig Leiglon mester puszta kézzel birkózott a lekötött szarvú bikával. A harmadik este még kevesebben mentek el, bár aznap ismét izgalmas volt a játék. Dehát Pesten minden csoda három napig tart. Szombathy Viktor 32