Budapest, 1968. (6. évfolyam)

8. szám augusztus - Problémák az idegenforgalmi propagandában Tarnóczy Loránd cikke

Mikrobusz-jära toka t a Gellérthegyre Egy-egy nyári ünnepen hosszú sorok várják a gellérthegyi — a 27-es — autóbuszt, a Körtér és a Villányi út találkozásánál. Személyautók, autóbuszok sora tart a hegy felé, gyalogosok járják a park meredek útjait, pázsitos lankáit, fordulatos és meglepetést tartogató lépcsőit. A Duna felett emelkedő dolomittömb Budapest jelképévé vált, ahogy a Schlossberg márkázza Grazot, a Hohensalzburg a zenék városát, a Montmartre a vidám Párizst, a Capitolium az Örök Város emlékeit. Kiterített térkép bontakozik ki előttünk: a Duna csillogó kanyarja, a sötét hidak éles kontrasztja, a Vár csipkéi, a távoli hegyek záró vonulata; a pesti síkság, a gödöllői dombvidék, mögötte a távoli Mátra ködbe vesző kontúrja. Mint egy mesevilág, a természet és az emberi kéz munkájának csodálatos összhangja! És a közelben: park, ligetes erdő, a déli oldal flóragazdagsága, a keleti sziklafal romantikája, az északi lejtő komor méltósága. Harmincöt hektáros kert közepén állunk. A park rendezését még csak három éve fejezték be, amikor a Fővárosi Tanács áldozatkészsége végleg biztosította a hegytető zöldterületi jellegét. A legújabb részlet, a Jubileumi Park, a parkkomplexum zárókövét jelenti, a régóta hiányolt, de csak most megépült kertterület létesítésével. Amikor a Citadella körül gyülekező látogatók tarka népét szemlélem, idegenvezetőnek szeretnék felcsapni, hogy a látnivalókból minél többet megmutassak: a várost és környékét, a parkot és a tájat — és egy kicsit a vonatkozó történelmet. Amikor — még száz éve is — a Gellérthegyet szőlő borította. Amikor — távolabb menve — a budavári ostromoknak volt az egyik felvonulási területe. És még messzebb lépve a rómaiak nyomát is megtaláljuk, az eraviszkuszokat, a bronz- és a vaskor népeit. A Gellérthegy közönsége szívesen járja az ismert és ismeretlen utakat, örül a színpompás virágnak, a mandulahasadásnak, a termő fügefáknak, a változatos növénygyűjteménynek. Ismételten visszatér és figyeli a természet világának meglepetéseit. A hegy a főváros idegenforgalmi látványosságának egyik középpontja: sok idegen fordul meg itt, bel- és külföldi egyaránt. A szervezett kirándulók látogatási ideje azonban kötött, néha csak végigkocsiznak a Citadella körül, és már mennek tovább. Hogyan lehetne mégis a legtöbbet mutatni, a rövid időt is jól kihasználni? A Citadella idegenforgalmi „attrakciói" csábítanak, de komoly az érdeklődés a közeli környék, a park sokoldalú szépsége iránt. S mindezt be lehetne mutatni — rövid idő alatt — azok részére, akik a látnivalókat koncentrálni akarják, vagy a járást nehezen bírják. Felmerült a Gellérthegy tetején a mikrobusz járatok megindításának a terve — különösen, amióta a Jubileumi Park megépült és a terep kertészeti kialakítása fokozta a látnivalókat —• a nyári hónapokban, és kísérletileg az ünnepnapokon, amikor fokozott a forgalom. Az IBUSZ programjába is fel lehetne venni a félórás mikrobusz járat attrakcióját; a technikai adottságok megvannak. Várakozó hely és indítás a Citadella főbejárata előtt lehetne — csak néhány autóparkolóhelyet kellene áthelyezni. A kisbusz a szokásos Citadella körüli úton indulva, s helyenként megállva, leérne az új park betonjárdás, sorompóval elzárt kiszolgáló útjáig. A parkkorút folyamán feltárulna és ismertethető volna a Sas-hegy Természetvédelmi területe, a Szabadság-hegy és a János-hegy vonulata és sok más érdekesség. Azután a park nevezetességei: a régi tavak kövületmaradványai, a a nagy játszótér (hármas állat mászószoborral), az íves hajlású hosszú terasz pompás hatszögű virágágyai (ámbár május végén még szomorú látványt nyújtottak), a tarka sziklakert és sok hangulatos képzőművészeti alkotás. A parkséta befejező állomása a díszes fogadó térség: a meglepően kombinált négyszögletes virágágyak és víztükrök sorozata. A Szirtes úti körforgalmi úthoz való csatlakozás kevés költséggel megoldható, a 25 m hosszú, 4 lépcsős díszfeljáró arányos három felé osztásával. (A középső részen létesülhet a kocsifelhajtó, hegyfelőli bevágással. Vagy a nyugati végre kerülhet.) A közigazgatási bejárás nyomán a forgalom iránya esetleg ellenkezőre változhat, ez sem okozhat nehézséget. Bizonyára sokan örülnének, ha a gellérthegyi körkilátást kényelmes, gyakran megálló mikrobuszról élvezhetnék, és emellett még a környező parkba is bepillanthatnának. Csorna Antal A budai hegyvidék öreg fái A Márton- és az Orbán-hegy lejtőjén, az Istenhegyi út északkeleti oldalán (pl. a Zsibói út kereszteződésénél) intenzív építkezés kezdődött: az új egy- és kétemeletes szövetkezeti és társasházak gomba módra sorakoznak egymás mellé. A Fodor utca környékén és még sokfelé; Kuruclestől a Széchenyi-hegy déli oldaláig. Heim Ernő május havi írása tanulságos módon tárgyalja „A budai hegyvidék — hegyvidék maradjon" cím alatt a terület jövendő sorsát. Ritkán elhelyezett toronyházak építését javasolja a szorosan zárkózó, túl intenzív bérvilla és társasház telepítés helyett, a zöldövezeti jelleg megtartását, az épületek között fennmaradó tágas térségek egészséges kihasználását. A hegyvidéket valamikor erdő borította: tölgyes, bükkös; zárt állományban. A mélyebben fekvő lejtőkről indult útjára az egykor híres budai vörösbor a Felvidékre és a távoli Lengyelországba. Majd a Pesti-síkság embere rájött a hegyvidék szépségére, s a múlt század végén megkezdődött az új honfoglalás: nyaralók, üdülők épültek — az irtásokon gyümölcsös vagy díszkert létesült. Az erdő fogyott, ritkult, a szőlők a filoxera vész után barackossá, vegyes összetételű kertekké alakultak át. A régi faállomány inkább a magasabb részeken maradt meg, a Béla király úttól felfelé, a Lóránt úttól, a Kakukk utcától északra, a Farkasréti temetőtől jó távolságra. Itt a tölgyes, az északi kitettségben a bükk gyakran összefüggő állományt képez, míg lejjebb már csak szórványosan található. De még mindig szép számban, nemegyszer évszázados alakjában. Az új telepísek nyomán a faállomány részben kicserélődött: értékes exotikumok kerültek az őshonos fák helyére. Hatalmas mammut fenyők, ritka tujafélék, sudár ezüst fenyők, terjedelmes, 6-8 m átmérőjű magyar honos tiszafák. Ezekre az öreg növényritkaságokra szeretném a figyelmet felhívni. Mert a mostani gyakorlat szerint — kevés kivételtől eltekintve — az építkezés folyamán az értékes növényzet jó része elpusztul: a meg nem értés, a rendelkezések enyhén való értelmezése folytán. Pedig a természeti emlék-számba vehető öreg fákat a kivágás szabályozására vonatkozó rendelkezésekkel az építési hatóságok is védik, az Országos Természetvédelmi Tanács erkölcsi támogatása mellett. Mégis pusztulnak a fák, a hegyvidéken egészséget, üdülést kereső lakók, és a zöldterületi jelleg-évtizedekig alig pótolható — mérhetetlen kárára. A budai hegyvidéknek nemcsak hegyvidéknek kell maradnia, hanem a meglevő növényzetet kímélve erdővidéknek is. Ott, ahol még az erdő jelleg uralkodik, vagy ahol az erdő szórványos képviselői megmaradtak! Az utóbbi évtizedek, évek tapasztalatai késztettek e sorok írására. Talán hozzájárulhatok a zöldterületi jelleg megvédéséhez, ha az érdekeltek a jövőben fokozott mértékben ügyelnek: a) hogy már a tervezett hegyi építkezések felvételi rajzán feltüntetik az idős fákat, azok fajtáját és törzsátmérőjét (útépítési rajzokon is); b) hogy már a tervezés folyamán messzemenően figyelembe veszik az értékes fákat vagy facsoportokat — még ha az némi tervmódosítással, épület odébbcsúsztatással is jár c) hogy a kivitelezéskor a meglevő és a terven feltüntetett növényanyagot védelemben részesítik, az előírt (de sokszor be nem tartott és alig ellenőrzött) módon. így a fák körülzsaluzását, a meszesgödrök fáktól távolra helyezését, a humusz megvédését, a vezetékeknek a fákhoz való erősítésének elkerülését stb. A lakosság (a tömeg- és a társadalmi szervezetek közreműködésével) és az építtetők összefogása e tárgyban hathatós segítséget jelenthet. (Cs. A.) i/