Budapest, 1968. (6. évfolyam)
8. szám augusztus - Problémák az idegenforgalmi propagandában Tarnóczy Loránd cikke
Egy másik „utazó" korcsoport a fiataloké. Ök azonban csak szünidőben, főként a nyári nagyvakáció idején kelnek útra. A középkorú gyermekes szülők szintén kötve vannak a nagyvakációhoz. De tudni kellene, hogy ennek a kezdete és a vége Európa nagy részében eltér a miénktől. A nászutasok is fittyet hánynak az évszakoknak. Velük is többet kellene törődnünk. A legjobban az üzletembereket szolgáljuk ki. Ujabban kellően foglalkozunk az autósokkal is; az egyéni sportolókkal azonban már kevesebbet. Különleges igényekre alig fektetünk súlyt — hacsak nem egyes nyári egyetemek keretében. Az adottságok értékelése. Az igénykutatás valójában a várható kereslet felmérése. Értékelnünk kell természetesen a propaganda szempontjából a kínálat lehetőségeit is. Ennek során gondolni kell arra, hogy csak azt vagy olyat érdemes propagálni, amit vagy amilyet a vendég máshol nem találhat: vagyis különlegességeket. Nem hiszem azonban, hogy Budapesten és a Balatonon kívül ne adódnék Magyarországon más propagálásra méltó tartózkodási cél, látnivaló. (A többi lehetséges magyarországi úticél ugyanis, az OIT titkárának a Népszavában megjelent nyilatkozata szerint, „nem elég vonzerejű".) Egy-egy önmagában is sokat nyújtó turisztikai központból kiindulva olyan változatos programok bonyolíthatók le, hogy sokfelé, például Szegeden, Debrecenben, Pécsett és egyebütt is élménydús és kellemes heteket lehet eltölteni. A Hinterland-ra, vagyis a környékre mindenütt nagyobb gondot kellene fordítanunk. Hiszen még Párizsból is tesz kirándulásokat a turista, például Versailles-ba és Fontainebleau-ba. Szükség van tehát Budapest környékét (Vác, Vácrátót, Fót, Gödöllő, Ráckeve, Nagytétény, Zsámbék, Máriaremete, Szentendre) és a Balaton környékét föltáró propagandamunkára is. Adottságaink értékelését illetően a sokat emlegetett „világszínvonal" szempontjából kellene újraértékelni eddigi nézeteinket. A cementtejjel leöntött néhány fenékpusztai kőrakást, s általában egyéb római építészeti emlékünket például alig érdemes propagálni, hiszen úgysem versenyezhetünk Arles, Nimes vagy akár Pula arénáival, Taormina, Epidaoros vagy Orange antik színházaival stb. Propagálni kellene ellenben török és orthodox szerb—görög emlékeinket, mert ezek — Európa szívében — valóban egyedülállók. Ezekről, például a szentendrei othodox egyháztörténeti múzeumról, propagandakiadványaink alig vesznek tudomást. Múzeumaink közül csak a budapestiek tarthatnak számot komoly érdeklődésre. Az ugyanis a helyzet, hogy az értékesebb vidéki anyag is Budapesten van, rendszerint raktárakban ! A leletek és értékek legalább egy részének a visszaszolgáltatása jelentősen fokozhatná vidéki gyűjteményeink vonzóerejét. A pusztát mindenki látni kívánja, mert ilyesmi Európában másutt nincs. (Ha lenne, már régen védett területté nyilvánították volna!) Mi azonban álromantikusnak találtuk és „modernizáltuk" a pusztát, veszélyeztetve annak sajátos tájképét, állatvilágát, gazdaságát, néprajzát. 10 Ha tudnánk, hogy másutt mit produkáltak a modern városépítés terén, bizonyára kevesebbet kérkednénk új városainkkal. Csak néhány példát említek: Lahtit Finnországban, Basildont Angliában, Brasíliát Brazíliában. Ezekkel csak Pécs-Uránváros állja ki az összehasonlítást. Büszkélkedhetnénk ellenben néhány új ipari létesítményünkkel. A nyári egyetemek rendezőségei már ráébredtek a szervezett gyárlátogatásokban rejlő vonzerőre. Természetesen, senki sem gondol állami vagy ipari titkok kiárusítására. De ha a herendi porcelángyár megtekinthető, miért ne lehetne meghatározott napokon és órákban bebocsátást nyerni más gyárakba is, például a szegedi szalámi- vagy a simontornyai bőrgyárba ? Propagáljuk a magyar konyhát! Adjunk ki gasztronómiai térképet, fehér-asztal kalauzokat, bor-tájékoztatókat stb. Propagáljuk a kellően fölszerelt és megfelelő fogadókapacitással rendelkező melegvizű gyógyfürdőinket! És a különböző, színvonalas, speciális programokat, mint például a mohácsi busójárást és a szegedi Szabadtéri Játékokat. Kinek mit, és mit hogyan javasoljunk? Sajnos, specializálódásról nálunk jelenleg alig lehet beszélni. Legtöbb idegenforgalmi propagandakiadványunk sajátságos „tutti frutti", amelyben például a budapesti Parlament képe mellett egy ostorát pattogtató csikós, a pannonhalmi könyvtár nagytermének a képe alatt pedig egy gyertyafényes pinceborozó látható. Ez a kaleidoszkóp-szerű szerkesztés azon az elképzelésen alapszik, hogy „mindenkinek valamit". Ez azonban teljességgel helytelen nézet. Ami ugyanis X ország lakosait örömmel tölti el, az Y országban esetleg fölháborodást válthat ki. Magukat a puszta tényeket is részben más szavakkal, eltérő magyarázattal és indoklással kell előadni. Világos például, hogy a svájci franciáknak elsősorban Debrecent és Sárospatakot kell dicsérni, mert többségükben kálvinisták. Egy katolikus franciának viszont a Mátyás-templomban nyugvó francia királylányra, III. Béla második feleségére kell felhívni a figyelmét, meg Eugene de Savoie kastélyára és szobrára (majd ha ez utóbbi ismét megtekinthető lesz). Svédeknek, finneknek, norvégoknak, dánoknak gyógyfürdőket, németeknek romantikát, angoloknak kísérteties várakat és várkastélyokat stb. kell javasolni — s közben hivatkozni a múltbeli vagy jelenbeli történelmi és kulturális kapcsolatokra. A fiataloknak pezsgő életet és beat-zenét kell ígérni és adni, az öregeknek csöndet és halk cigányzenét. Nem lehet az egész világon azonos tartalmú prospektusokat, vaktában osztogatni ! Ez csupán fölösleges pénzkidobás. A minőség kérdése. Huba László a Magyarország hasábjain nemrégiben idegenforgalmi propagandakiadványaink alacsony nyomdai színvonala miatt panaszkodott. Ez is baj, de szerintem nem a legnagyobb. Csak legutóbb történt, hogy a Magyar Nemzet 1968. máj. 19-i számában a Nemzeti Múzeumnak kellett szót emelnie egyik legújabb idegenforgalmi kiadványunk kirívó régészeti tévedései miatt. Még ma is őrzöm a Balatoni Híradó 1963. aug. 18-i számát, amelyben a balatonfüredi kikötő mellett álló halászszobor a „tihanyi halászszobor", a füredi parti sétány pedig a „tihanyi sétány" képföliratot viseli. A probléma tehát mkább szakszerűség: hozzáértés, illetve hozzá nem értés kérdése. Egy kiadvány például tömören Szenttamásra invitálta a világ turistáit. A szerző és a kiadó bizonyára abban a tévhitben élt, hogy minden művelt ember tudja, hol van Vichy, Spa, Baden-Baden és . . . Szenttamás! Az egri várat prospektusainkban Dobóék időtől és tértől függetlenül úgy „védelmezik", mint valami kedélyes védőszentkonzorcium. Hogy valójában kik is voltak Dobóék, mikor és mit műveltek, az kiadványainkból rendszerint nem tűnik ki. Dobóékhoz hasonló egyetemes fogalommá lett propagandaszövegeinkben Rákóczi. Hog}' György-e, avagy Ferenc, s közülük is az első-e, avagy a második, az szerzők, szerkesztők és kiadók szemében lényegtelen részletkérdésnek tűnik, ha történetesen Sárospatakra hívják meg a külföldi turistákat. A helyszínen úgyis mindenki mindent bővebben megtud! Teljesen félrevezetők propagandistáink szubjektív értékítéletei. Egymás mellett szerepeltetik például a balatonarácsi Annabellát és a vajai toronyszállót (sic!). Nos, ebben a kis toronyban (volt földesúri kastély) mindössze négy szoba áll a vendégek rendelkezésére, hazánk egyik legszegényebb, legeihagy atottabb vidékén, Nyíregyházától jó 40 km-re. Hiányosságok mutatkoznak szövegíróink történelmi ismereteiben. Volt például, aki azt állította, hogy Pécs török hódoltatoja, Szulejmán szultán, és Szigetvár megvívója, Szolimán szultán — két különböző történelmi személy. Valójában mindkét esetben ugyanarról a II. Nagy Szolimánról van szó, akit Szigetvár falai alatt ütött meg a guta. A művészettörténet sem számít idegenforgalmi „szakíróink" erős oldalai közé. A klasszicista stílusban épült egri dóm egyik propagandaszövegünkben „csodálatos barokk alkotássá" alakult át. Egy másik szerző szerint a pécsi dóm alatt „páratlan török sírkamrák" találhatók. Valójában ókeresztény katakombák. Sajnos, van olyan „szakírónk" is, aki azt állította egy szövegben, hogy „Petőfi Sándor az 1822-es esztendőt Kiskunfélegyházán töltötte". Nos, ez teljesen új szempont lenne a Petőfi-kutatások terén, hiszen a költő 1823. január i-én született, Kiskőrösön. Legalábbis mi így tudjuk. Szinte ijesztő néhány propagandistánk helyismereti járatlansága. Volt, aki a szegedi Tisza szállót a Korányi rakpartra telepítette, holott az megépítése óta a Széchenyi tér és a Wesselényi utca sarkán áll. Más valaki arról írt, hogy „Székesfehérvárott szabadtéri római kori múzeum nyílt meg" —, s közben a táci ásatásokról beszélt. A rossz magyar szövegek összecsapott, rossz fordításairól nem beszélek, mert ez a téma más folyóiratba kívánkozik. Annyi azonban így is bizonyos, hogy új szemléletre és több hozzáértésre lenne szükség ahhoz, hogy idegenforgalmi propagandánk értelmessé és értékessé — tehát vonzóvá válhasson Tarnóczi Lóránt
