Budapest, 1968. (6. évfolyam)

8. szám augusztus - Nyílt levél Hegedűs Andráshoz írta a Műegyetem pedagógiai tanszékének vezetője, Székely Endréné

ményben nem találják meg önmagukat a munkában, mikor az otthont elhagyják? És végül, jobban utána kellett volna nézni, mi az oka, hogy a mi társadalmunkban az állami gondozott fiatalok miért rendelkeznek olyan alacsony presztízzsel, „hogy azt már aligha lehet presztízsnek nevezni," s tegyük hozzá: talán nemcsak a növendékek, de nevelőik is. Vagy ebben is „a makarenkói hit" a bűnös? Végül engedje meg Hegedűs elvtárs, hogy a két évtizedes hazai tapasztalatból néhány tényre én is hivatkozhassam, s felhívjam a figyelmét azoknak az iskoláknak, azoknak a pedagógusoknak a cseppet sem látványos életére, munkájára is, akik nemcsak csődtömeget neveltek ennek az országnak, hanem „a makarenkói hit" helyesebben a forradalmi meggyőződés alapján, és a marxista pedagógia törvényszerűségeknek egyre mélyülő ismeretében — egész embereket. A felszabadulás óta magam is gyakorló pedagógus vagyok. Belülről ismerem minden iskolatípusunkat, az általános iskolától az egyetemig. Jelenleg A Budapesti Műszaki Egyetem Pedagógia Tanszékét vezetem. Mérnöktanárokat, műszaki pedagógusokat nevelünk itt szakiskoláink számára. Rövid öt év alatt sikerült a fiatal műszakiakban érdeklődést és felelősségtudatot felkeltem a legbonyolultabb anyag: az ember formálása, helyesebben objektív törvények által determinált fejlődésének hozzáértő, céltudatos, tervszerű irányítása iránt. A marxizmus klasszikusai által feltárt törvényeket a társadalom és az ember fejlődéséről ők már nem puszta „tananyagnak''', hanem gyakorlati cselekvésük, jövendő pedagógiai tevékenységük iránytűjének tartják. Képzésük alapja, kiindulópontja a mai valóság sokoldalú tanulmányozása, társadalmunk és ifjúságunk reális igényei, szükségletei; de nem feledkezünk meg a jövő távlatairól sem. Korunk és társadalmunk mai (elég súlyos és bonyolult!) pedagógiai problémáinak megoldásában azonban nem szégyellnek majd a múlt (a haladó emberiség és benne a munkásosztály múltja!) örökségére is támaszkodni. Tudatosan törekszünk arra, hogy fel tudják használni a történeti, neveléstörténeti hagyományokat, tanulságokat a jelen és a jövő építésében. Apáczai Csere János, Táncsics Mihály, Nagy László, Földes Ferenc, Kemény Gábor hagyatékával együtt különösen nagy érdeklődéssel tanulmányozzák a kommunista nevelés „eredeti felhalmozását": Makarenko életművét. A nagy forradalmár nevelő élete és életműve őket már meggyőzte arról, hogy Makarenko nemcsak a bűnöző gyermekek átnevelésének „specialistája", hanem a szocialista elveken felépülő közösség, s e közösségben élő, dolgozó, alkotó emberi személyiség nevelője, „az ember életrehívásának" mérnöke is. Kedves Hegedűs elvtárs! Mi is, hallgatóink is tisztában vagyunk azzal, amit Makarenko és általában a forradalmi pedagógia kispolgári ellenzői unalomig hangsúlyoznak! Hogy tudniillik a 20-as évek Szovjetunióiában egészen mások voltak a nevelés társadalmi, gazdasági és személyi feltételei, más volt a társadalom struktúrája, mint nálunk ma. De azzal is tisztában vagyunk, hogy a politika és pedagógia szoros összefüggése, a nevelés és a társadalmi fejlődés, valamint a nevelés és az ember fejlődése közötti dialektikus egység és kölcsönhatás törvénye, a tudat és tapasztalat egységének, ezen belül a tapasztalat elsődlegességének törvénye, az egyén és közösség dialektikája és a többi, legtisztább formájukban Makarenko által feltárt és a kommunista nevelés eddigi gyakorlatában, mint a forradalmi gyakorlat részében sokszorosan igazolt pedagógiai törvényszerűségek korunkban, a mi szocializmust építő társadalmunkban sem vesztették érvényüket. Tudományosan és gyakorlatilag igazolt nevelési rendszerről, pedagógiai törvényszerűségekről van itt szó, nem a valóságtól elszakadt álmodozásról, illúziókról! Hallgatóinknak ezt a meggyőződését tapasztalatilag is alátámasztották azok a szó valódi értelmében vett kísérletek, amelyeket már a mi körülményeink között szerveztek hozzáértő pedagógusok a felszabadulás óta. (Rozsnyai Istvánné: Közösség születik, Tankönyvkiadó, 1968. Szvétek Sándor és mások kollégiumi nevelési tapasztalatai stb.) Többek között annak a kísérleti ipari szakmunkásképző középiskolának tapasztalatai is, amelyet 1959-től 1965-ig mint igazgató vezettem. Ma is büszkén vállalom, hogy a megértett, teljes belső logikájában felfogott makarenkói elvek és törvényszerűségek alapján terveztük és szerveztük meg ezt az iskolát Kispesten, messzemenően figyelembevéve országunk, népgazdaságunk, társadalmunk akkori helyzetét és az eltelt tíz év óta már valósággá vált perspektíváit, konkrét lehetőségeinket és növendékeink fejlődési igényeit. Akkor még nem jelentkeztek és nem segítettek olyan szociológusok, akik megmagyarázták volna nekünk — a kommunizmusról nem csak álmodozó, de éjt nappallá téve érte dolgozó pedagógusoknak — és a nagyüzemi munkások nálunk tanuló gyermekeinek, hogy mire felnőnek, „új, a munkamegosztásban elfoglalt hely szerinti hierarchikus presztizsrendszer" képződik, s főleg, hogy „a társadalmi viszonyok megállapodnak" ! Mi úgy tudtuk, hogy a társadalmi viszonyok fejlődnek és fejlődnek e viszonyok hordozói: a szocializmust saját munkájukkal, termelő és más alkotótevékenységükkel építő emberek is. Ragaszkodtunk elavult osztályszemléletünkhöz is, s bizony tudatosan igyekeztünk felkészíteni gyermekeinket a magyar munkásosztály történelmi hivatására. Műszaki iskola lévén, amelyben a tanulást pedagógiailag megszervezett termelőmunkával kapcsoltuk össze, növendékeink tisztában voltak a nagyüzemi termelés egész folyamatával s a munkamegosztás szerepével is ebben a folyamatban. A „hierarchikus presztízsrendszert" nem igen értették volna, így hát vulgárisan csak annyit mondtunk, hogy a kommunizmus alsó fokán (a szocializmusban) kinek-kinek képességei szerint kell dolgoznia és mindenki munkája szerint részesül a létrehozott anyagi és szellemi javakból. így könnyen belátták, hogy a társadalomnak is, saját maguknak is úgy használhatnak legtöbbet, ha komolyan tanulnak és dolgoznak, kifejlesztik képességeiket, általános és a választott szakmához szükséges speciális képességeiket. Iskolánk 1963-ban és 1964-ben érettségizett és szakmunkásvizsgát tett növendékei ma nagyrészt üzemben dolgoznak (munkavezetőik véleménye szerint igen jól!), kisebb részük a Műegyetemen idén végzi be gépészmérnöki tanulmányait. Élő bizonyítékaim vannak tehát arra, hogy Makarenko pedagógiája a mi körülményeink között se hoz rossz eredményeket! Fiaim olvasták a Pedagógiai Hőskölteményt, vendégül látták a regény egyik élő hősét, Karabánovot, aki elmondotta nekik, hogyan éltek a Gorkij-telepen, majd a Dzerzsinszkij-kommunában, és hogy mi lett az egykori telepesekből. (Agronómus, orvos, mérnök, pedagógus és sok-sok katona. Nagy részük a Honvédő Háborúban hősi halált halt.) A napokban rendezett 5 éves érettségi találkozónkon megállapíthattuk, hogy nemcsak a munkában és a tanulásban állják meg jól a helyüket, hanem politikai érdeklődésük, társadalmi felelősségtudatuk is megizmosodott. A munka mellett majdnem mind tanulnak, igyekeznek lépést tartani a műszaki haladással. Állami gondozottak, egy cigányfiú is van közöttük. Ez utóbbi brigádvezető egyik gyárunkban. Nem az volt hát a tragikus, hogy Makarenkót igyekeztünk követni, hanem az, hogy ez a kísérlet is, meg néhány hasonló is, az értetlenség, a konzervativizmus és a bürokrácia nyomására abbamaradt. Hiába emeltek szót érte a nagyüzemi munkásszülők, a Vörös Csillag Traktorgyár dolgozói hiába bizonygatták, hogy az iskola embert faragott fiaikból, hogy megtanította őket szocialista módon élni, dolgozni és gondolkozni, semmi nem segített! A mi szerény szavunk, „mindennapos tapasztalatunk" a gyár tövéből nem jutott el oda, ahol döntés született előbb az internátus, majd az egész, érettségit is adó szakmunkás-középiskola megszűnéséről. . . Annál erősebb volt azoké, akik azt bizonygatták: veszélyes, ha az ember nagyobb, mint munkája. Lehet gúnyosan utópiának, illúziónak nevezni, de a tények ettől tények maradnak. El kellene végre dönteni, hogy a mi társadalmunkban az ember, de főleg a munkás csak „munkaerő"-e. Mindenesetre azonban még munkaerőként, a legértékesebb termelőerőként is többet kellene törődni, több fejlődési lehetőséget adni „az embertényező"nek! S azokat a pedagógusokat, akik erre hivatást éreznek, nem gúnyolni, nem kioktatni kellene, hanem széles lehetőséget adni az alkotó kísérletezésre. Székely Endrénc Külföldön élő barátai és hozzátartozói számára fizessen elö a a főváros népszerű képes folyóiratára Előfizetéseket felvesz a Posta Központi Hírlapirodája V., József nádor tér 1. 27