Budapest, 1968. (6. évfolyam)

8. szám augusztus - Nyílt levél Hegedűs Andráshoz írta a Műegyetem pedagógiai tanszékének vezetője, Székely Endréné

Hegedűs András Elmélkedés önigazolás helyett A pedagógiai Uluzionizmussal foglalkozó cikkem nem tartozik azon tanulmányaim közé, amelyek a szó igazi értelmében „megkínlódott" írások. Inkább érzelmi hatásra született, mintsem tudományos analízis eredményeként, bár ez előttem önmagában véve még mit sem von le az értékéből. De mégis talán hibát követtem el, amikor nem elemző tanulmányt írtam erről a rendkívül fontos problémáról, hanem rövid lélegzetű, érzelmi töltésű esszét, de úgy éreztem, bűn lenne, ha tovább hallgatnék erről a már hosszabb ideje kialakult véleményemről. Ezt az írásomat, — éppen emiatt —, a szinte hetek alatt fellángolt, s ugyancsak érzelemtől fűtött kritikákat olvasva, könnyen meg is tagadhatnám. Miért ne tévedhetnék írásaim egyikében ? Könyveim, sok tucat tanulmányom és cikkem egyike sem kavart ilyen vihart. Miért vonakodnék hát bevallani azt, hogy ebben az esetben nem nekem, hanem kritikusaimnak van igaza?! Hiszen mindig is szégyelltem — s emberhez nem méltónak tartottam — az önigazolás gondolatát; nem a magam igaza a fontos, hanem a szakadatlan küzdés az újért, a meghaladott meghaladásáért, amelynek akarva, akaratlanul, de részévé váltam. Olyan küzdelem ez, amely nem ismeri el az önigazolás jogát, s erkölcstelennek tekint minden ilyen szándékot. Éppen ezért előítéletmentesen olvastam a heves kritikákat, és közben szinte kajánul örvendeztem, hogy milyen jó is az, hogy a mi társadalmunkból nem veszett ki a szenvedély, az ügy iránti lelkesedés, a bátor véleményalkotás, s még az sem zavart, hogy emögött itt-ott talán a „hivatalvédte kritika bátorsága" áll. Valahogy úgy éreztem magamat, mint amikor néhány héttel ezelőtt Párizs barikádjait szemléltem, ahol a fejlődés fő útjáról alkotott vélemények tekintetében velem élesen szembenálló nézetek segítettek a kövek felszedésében. Lelkesedtem a tömegmozgalom gyors kibontakozása láttán, de közben önmagamat bírálva, nem szűntem meg töprengeni arról, ami ezekben a hetekben Franciaországban lezajlott. Lelkesedve, de gondolkodva olvastam a velem szembeszegezett kritikákat is; miért kavartak gondolataim ilyen vihart?! Kiket milyen hitükben, vagy miféle érdekükben sértettem meg?: Bírálóim Makarenkót védik tőlem; tőlem, aki nem kevésbé szeretem őt, mint a leglelkesebb makarenkoista pedagógusok. S amikor azt írom, hogy a pedagógiai tevékenységünkben a társadalmi valósághoz kell fordulnunk, akkor úgy érzem, inkább vagyok makarenkoista, mint azok, akik a mi viszonyaink között megvalósultnak, vagy akár általánosan megvalósíthatónak tételezik azt, ahogyan Makarenko a „Pedagógiai hőskölteményében" mondjuk a „közösséget" vagy a „munkára nevelést" értelmezte. Hiszen számomra nem a cél humanista volta a kér-28 déses, hanem megvalósításának mikéntje. Makarenko nevét felhasználó pedagógiai illuzionizmus, nem a nagy pedagógus teremtménye, hanem a koré, amelybe műve beleszületett. Tanításait a harmincas években kifejlődött dogmatizmus a maga arculata szerint átgyúrta, átformálta és éppen ezzel meg is hamisította; a közösségi életre nevelésből sok esetben konformizmus lett, a munka nevelő hatásából a formális munkaversenyek igenlése. Ebből született meg az a sajátos illuzionizmus, ami ellen sokat vitatott kis cikkemben felléptem, nem Makarenko ellen harcoltam és harcolok, hanem az ő igazáért. A makarenkói tanítás dogmatikus elferdítésének egyik sajátos formája többek között az, hogy kétségtelenül nagy eredményeit szimplifikálják, valahogy azon az alapon, hogy „tanítványai közül sokan lettek agronómusok, mérnökök". Csak sajnálom azt, hogy ezt az érvelést a történelmi szituáció mérlegelése nélkül olyanok is átveszik, akik egyébként Makarenko igazát dogmatikus elferdítés nélkül védik. Ha nem lennék megrögzött optimista, kétségbe ejtene pedagógus bírálóimnak ez a szűkreszabott célkitűzése: mérnököt és agronómust nevelni. Én inkább — nem kevés önkritikával — ma, amikor értelmiségi és vezető munkakört betöltő szülők gyermekei tolonganak az értelmiségi pályákért, azt mondanám, hogy a pedagógusnak a társadalmi viszonyok megengedte keretek között, s ezeket állandóan alakítva, autonóm embert kell nevelnie, legyen az szakmunkás, vagy mérnök, de ne tűrje el az igazságtalanságokat és a hazugságokat. Makarenko ilyen emberek világát látta maga előtt, de az ténylegesen nem ilyenné lett; mert benne a kétségtelenül hatalmas fejlődés, az új-világteremtés mellett személyi kultusz is volt és táborok is. Makarenko tanítványai egészen más helyzetbe kerültek, mint Ö, a pedagógus, a tudós gondolta. Ezzel nem lett kisebb; mint ahogy mitsem csökkent Marx értékén az, hogy nem tudjuk megvalósítani a párizsi kommün tapasztalatai alapján kialakított álláspontját az önigazgatta társadalomról. A pedagógia, — s a szociológia sincs más helyzetben — nem indulhat ki másból, mint a társadalmi valóság és az értékelkötelezettség egységéből. Természetesen elfogadhatunk olyan álláspontot, hogy a pedagógus és a pedagógia örök emberi értékekre orientálódik, a szociológia pedig az „értékmentes" társadalmi valóságra, ez azonban sem nem marxizmus, sem nem makarenkoizmus. A valóságban a pedagógus felelősségét semmi sem csökkentheti, jóllehet a makarenkói tanítást meghamisító illuzionizmus éppen erre ösztönzi, hogy miféle embereket nevel — konformista agronómusokat és mérnököket, vagy „nehéz embereket", olyan embereket, akik szűkre szabott „falak" közé zárják magukat és mások életét, vagy olyanokat, akik segítenek, ha talán nem is a falak ledöntésében, de legalábbis tágításában. Nem engedhetjük meg — a Makarenkc iránti tisztelet is erre kötelez —, hogy a makarenkoizmus akarva-akaratlanul, de a konformizmust és az értelmetlen „fal"-építést segítse. Mindezt átgondolva, be kell látnom egy „bűnömet". A pedagógiát, a pedagógiai hitet, mindenekelőtt, mint szociológus szemlélem és ebben az értelemben valóban kívülről szóltam a pedagógiai illuzionizmus kérdéséhez. Ezt azonban csak akkor tudnám igazi, idézőjel nélküli hibának tekinteni, ha más vonatkozásban viszont — mondjuk a szociológiát illetően — elismerném a szaktudás alapján való hozzászólás privilégiumának a jogosságát. Ezt azonban nem ismerem el. A pedagógiában, éppen úgy, mint a szociológiában, minden valóban fontos kérdés felvetése a szó igazi értelmében véve a köz ügye, amelyhez a társadalom tagjainak meg kell engednie a hozzászólást, még akkor is, ha az mélyen sérti a szaktudás monopóliumát védőknek akár az etikai felfogását, akár az érdekét. Mégis csak furcsa lenne, ha csupán valamiféle professzori „katedra-igazság" vagy a „miniszteriális hivatal támogatta posztulátumok" szemszögéből védenénk Makarenkc igazát, azét az emberét, aki egész bensőjében összeforrott a néppel. Még akkor is furcsa ez, ha a jelenkor történelme megtanított bennünket olyannyi groteszk helyzet megértésére és értékelésére. * * -* Önkritikusan megvallom; tudományos analízis helyett újra szubjektív írás született, amelynek úgyszólván semmi köze nincs a „tudományossághoz", s ami talán még súlyosabb, én mint szerző, ezt nem tudom sem bűnömül, sem írásom egyéb fogyatékosságául felróni. Hosszúhajú veszedelem A tatárok ellen táborba szállt pest-budai magyar ifjakat találóan jellemezte Rogerius pápa: diplomata, aki II. Endre és IV. Béla alatt többízben járt nálunk követségben, majd itt is maradt, s mint nagyváradi kanonok-főesperes vészelte át a tatárok pusztításait. Az 1243-ban írt „Siralmas Ének"-ében. — már mint spalató: érsek , nemcsak a tatárjárás szörnyűségeit sorolja fel, hanem keresi azok eredendő okát s arra a megállapításra jut, hogy a magyar ifjúsáp elasszonyosodott. ,.Örökösen hosszú hajuk elrendezésével vannak elfoglalva, asszonyos piperészkedéssel váltották föl férfias viselkedésüket, sö: férfias öltözködésüket is asszonyosra formálták, egyik karperecüket a másik után csatolgatják a kezükre és minduntalan mosakodnak. A hosszú békében elszoktak a hadakozás keménységétői., s mivel a magyarok földje minden jóban gazdag, módot nyújtott fiainak, hogy mértéktelen élvezetekbe meneküljenek. Az egész napot pompád lakomákkal töltötték, kellemes ligetekben vagy az erdők tisztásain, csak a szórakozásnak éltek, nem gondolván harci zajra, ellenségre. Elhagyták a régi virtust s Muhinál meg is adták ennek az árát!"' R R. S