Budapest, 1968. (6. évfolyam)

7. szám július - Dr. Berti Béla, Mezei András, Dr. Zoltán Zoltán, Polgár Károly írásai

Miért kevés a lakás, meddig tart a lakáshiány Budapesten? Nemcsak Magyarországon, hanem egész Európában, sőt, mindenütt a világon az urbanizálódás jelenségével találkozunk. Amíg azonban a legtöbb országban a fővároson kívül több olyan város van, amelyiknek a lakosságszáma a fővárosénak kétharmada, fele vagy egyharmada, addig nálunk a közel kétmilliós főváros után lakossági nagyságrendben a második helyen Miskolc áll, mindössze 170 ezer lakosával. Ugyanakkor például a Német Szövetségi Köztársaságnak 13, Lengyelországnak Varsón kívül 4, a Szovjetuniónak Moszkván kívül 28 négyszázezer feletti lakosú városa van, vagyis a városokba való bevándorlás más országokban egészségesebben oszlik meg. Budapest viszont még napjainkban is olyan kiemelkedő szerepet tölt be az ország szellemi és gazdasági életében, hogy nemcsak a falvakból, hanem a többi városból is ide tömörül a népesség. Itt él az ország népességének közel egyötöde. Ennek a fővárosi lakosságtömörülésnek a mértéke az európai országok közül csak kettőben magasabb: Dániában, ahol a lakosság 20,5 százaléka Koppenhágában, és Ausztriában, ahol a lakosság 23,5 százaléka Bécsben lakik. * Az idősebbek emlegetik olykor: bezzeg a „régi békeidőkben" a házak kapuján ott volt a tábla: Kiadó lakás. Csak azt nem teszik hozzá, hogy a lakbér a fizetőképes keresetekhez képest rendkívül magas volt, tehát a lakások kihasználtsága igen eltérő képet mutatott. Míg az egyszobás lakásokban átlag 3,32 fő lakott, addig a négyszobás lakásokban a szobánkénti laksűrűség 1,17 volt. Azóta, az életszínvonal emelkedésével, megnőtt a kulturáltabb lakás iránti igény, s jelentkeztek a fővárosi lakáshiány okai is. A második világháború utolsó évében az akkori 14 kerületből álló főváros 295 ezres lakásállományának csak 73%-a maradt épen; 4,6° „-a — több mint 13 és félezer lakás — helyre nem állíthatóan megsemmisült. A felszabadulást követő években a főként helyreállításokból eredő lakásépítés nem tartott lépést a főváros lakosságszámának növekedésével, ezért a lakásegységekre jutó lakosok száma egyre csak nőtt. Lakásállományunk kedvezőtlen és avult összetételében a második ötéves terv hozott némi javulást. Addig az egyszobás lakások aránya — Európa nagy városaiban szinte egyedülállóan — 60%, és a lakóépületek hétnyolcada még földszintes volt. Még ma is 56% feletti az egyszobás lakások aránya. A lakóépületek maximálisan 100 éves élettartama mellett évenként 5—6 ezer lakás megszűnésével kellene számolni. Ugyanakkor négy év után először az elmúlt évben épült Budapesten 10 ezernél több lakás; emellett azonban mintegy 20—25 ezer a gazdaságosan fel nem újítható — tehát bontásra érett — lakások száma. Nem is szólva az újonnan kijelölt lakásépítési területekkel és városrekonstrukciókkal kapcsolatos szanálásokról, valamint az életveszélyes állapotú épületek szükségessé váló bontásairól. Mintegy 5—6 ezer család napjainkban is még üzlethelyiségekben, pincékben, mosókonyhákban és más, nem lakás céljára szolgáló helyiségekben lakik. A lakosságnak több mint 6%-a társbérletben, mintegy 5%-a pedig albérletben és ágybérletben él, a legtöbb esetben — az albérleti uzsorát tiltó rendelkezések ellenére — a főbérlők kiszolgáltatottjaként. Az ország társbérletes lakásainak kétharmada Budapesten van; az albérletben lakók közel fele a fővárosban él. Albérletben egyébként nemcsak egyedülállók, hanem gyerekes családok is laknak. A 20 ezernél többre tehető két-három generációs családok jelentős része is egyszobás lakásban él együtt. Budapesten a házasságkötések száma és ezer lakosra jutó aránya csupán az utóbbi öt év óta emelkedik és már-már közeledik az 1950—52-es évek átlagához, amikor évenként 23—25 ezer házasságot kötöttek. A gyermekáldás az utolsó 10 év átlagában házasságonként az egyet sem érte el. A halálozási arányszám viszont az utolsó 20 évben — nemzetközi összehasonlításban is kedvezően — 9—10 és félezrelék között mozgott. így kizárólag a születési arány kedvezőtlen alakulásának tudható be, hogy a népesség természetes fogyása az utolsó tíz év alatt megközelítette a 20 ezret. A házasságkötések és az élveszületések kedvezőtlen alakulása és a halálozások stabilitása a fővárosi lakáshiányon alig változtat, mert — az urbanizálódással kapcsolatban — a válások tekintetében világviszonylatban a harmadik helyen állunk. Hat és fél-, hétezer házasság bomlik fel Budapesten egy esztendő alatt, és ez újabb lakásigényeket is támaszt. Bár hivatalos statisztikai adataink nincsenek, mégis utalunk azokra a végre nem hajtható bírósági ítéletekre, amelyek az egyik felet a lakás elhagyására kötelezik: háromezernél is több a bírói ítélet alapján jogcím nélkül lakók száma a fővárosban. A népesség gyarapodását lényegében a bevándorlás mértéke határozza meg. 1956—60 között átlagosan 27 312, az 1961— 65. években 17 635 fővel szaporodott a lakosság. Bár a felvándorlás mértéke az utolsó két évben tovább csökkent, a Budapestre állandó jelleggel költözők különbözete ezekben az években is meghaladta a tíz és félezret. A lakáshiány okait legszemléletesebben talán úgy mutathatnánk be, ha a társadalmi jelenségek következtében naponta jelentkező lakásigény mennyiségét szembeállítjuk a kielégítés lehetőségével. Budapesten naponta 60-nál több házasságot kötnek, 20-at bontanak fel és 8—10 család telepedik le állandó jelleggel. Ezzel szemben a tiszta lakásszaporulat naponta a 30-at sem éri el. Ha az új házasoknak és a fővárosba felköltözőknek, valamint az elváltaknak csak a fele igényel lakást, akkor is naponta mintegy 45 az új lakásigény. Ilyen feltételezés mellett is — a mai lakástermelés mennyiségével számolva — csak az igények kétharmadát tudnánk kielégíteni; tehát naponta legalább 15-tel nő a lakáshiány. Nem volt még szó a régi rendszer által ránk hagyott nyomortelepek felszámolásáról, a budapestieknek a fővároson kívüli, az itthoni háztartásuk fenntartása melletti munkavállalásáról, és az ingaforgalomról, amely nagyobb mértékben koncentrálódik a fővárosra, mint a népesség vagy akár a keresők száma. Amíg az ország lakosságából 19, összes dolgozóiból 21% jut Budapestre, addig az ingázók számából 23 százalék. Évenként mintegy 6—8 ezer olyan személlyel is számolnunk kell, aki ideiglenes jelleggel költözik a fővárosba. Ezek egy része, továbbá a naponta bejáró 140—160 ezer ingázó közül is nyilván sok tízezer a fővárosban szeretne lakáshoz jutni. Az 1961-ben bevezetett — az igényjogosultságot meghaladó szobák utánfizetendő — lakbérpótlékra vonatkozó rendelet a kívánt célt nem érte el. Azt lehetett volna várni, hogy az egészséges lakáscserék nagyobb intenzitással indulnak meg. Ezzel szemben mi történt? A magasabb jövedelemmel rendelkezők fizetik a viszonylag alacsonyan megállapított lakbérpótlékot; s a vékonypénzű, öreg, nyugdíjas házaspár sem tudja a század elején épült, függőfolyosós, felvonó nélküli házban levő kétszobás lakását a neki megfelelőre elcserélni. Napjainkban Budapest 610 ezer lakásában 1900 ezren laknak; további mintegy 80 ezren kollégiumokban, munkásszállásokon és más, nem lakás céljára szolgáló helyiségekben. A lakásigénylő családok és családtöredékek száma 115 ezer körül mozog; közülük 90 ezren bérlakást igényelnek. Mit várhatunk az elkövetkező években? A nem-lakásban lakók száma a lakáshelyzet javulásával viszonylag csökkenni fog; abszolút számban azonban kisebb emelkedés 26