Budapest, 1968. (6. évfolyam)

7. szám július - Jemnitz János: 1918-as megemlékezések Marxról

tói; ugyancsak Marx példájára hivatkozott, aki a polgári forradalmi emigráció között élve gyűlölte meg az ilyen forradalmasdit, „. . . és e gyűlöleten keresztül fedezte fel az igazi demokráciát és az igazi forradalmi erőt" — vagyis a proletariátust. Weltner és Landler mellett Alpári is inkább az egyéni, emberi vonásokat emelte ki. Alpárit 1918 tavaszán elsősorban a tudós történeti szerepe, hivatása foglalkoztatta. Érzékeltette, hogy a XX. század kezdetén mind többen fordulnak a marxizmus felé, mind többen dolgoznak marxi módszerekkel. (Alpári ezt a folyamatot el is túlozta, Marx hatását egyértelműbbnek, ellenállhatatlanabbnak tüntette fel a valóságosnál — a folyamat érzékelése azonban éleslátását dicséri.) Sajátos helyet foglal el a megemlékezők között Varga Jenő. ő meg sem kísérelte, hogy Marx oeuvre-jének egészét áttekintse, sőt, még a politikai gazdaságtani alapvetések bemutatására sem vállalkozott. A Szocializmus és a Népszava hasábjain egyformán a munkabérelmélet kérdéseit vizsgálta, megvilágítva a marxi elgondolásokat és az újabb évtizedek tanulságait, problémáit. Érzékeltette, milyen nagy szerepet játszhatnak a munkabérek nagyságánál a történeti, földrajzi tényezők, továbbá a szakszervezetek összefogott ereje amivel szemben a modern világban mind nagyobb ellensúlyt képez az állami szervek beavatkozása a gazdasági életbe. A cikkírók sorába tartozott a szociáldemokrata párt egyik ismert vezetője, Buchinger Manó is. A szocialista nők lapjában, a Nőmunkás-ban — amely már évek óta hangot adott elkeseredett háborúellenességenek — j hangsúlyozta: ...„ez a háború, amelynél borzalmasabbat az emberiség még nem szenvedett, mérhetetlen fájdalmak okozója". Buchinger cikkében nemcsak a háborút kárhoztatta, hanem Marxról megemlékezve nem feledkezett meg azokról a vitákról sem, amelyek évtizedek óta lekötötték a szocialisták figyelmét. A revizionisták és marxisták vitájáról szólva pályatársaival — Weltnerrel, Kunfival, Rónaival és a többiekkel — együtt azt hangsúlyozta, hogy a háborús tapasztalatok az osztályellentétek növekedését bizonyították, felborították a revizionisták várakozásait; s a forradalom feltételeinek érlelődésére figyelmeztetett. Az egyik legszínvonalasabb írás Rónai Zoltán tolla alól került ki. A Szocializmusban „A marxizmus és a gyakorlat" címen mindenekelőtt arról írt, hogy Marx előtt a szocialisták nem tudtak kitörni elszigeteltségükből, szektajellegükből. Még Marx után, a XIX. század utolsó harmadában is meg tudták bénítani a francia marxista mozgalmat azzal, hogy a szakszervezeti mozgalomtól elvitatták önálló, autonóm cselekvési lehetőségét. Érintette a reformizmus vitatémáját is. Napjaink fogalmával élve, szinte „kétfrontos harcot" hirdetett, elítélte a miniszterializmust, s az olyan politikát, amikor a szocialisták egyszerűen a polgári pártok foglyai, függvényei lettek; de elhibázottnak minősítette a parlamenti küzdőtér bojkottálását is. Mindezt így fogalmazta meg: „. . . a szocialista politika nehéz feladata: a tömegeknek már ma nyújtani valamit, de lehetőleg úgy, hogy a kormányzat hatalmát ne erősítse." Más tekintetben is „modern problémákat" vallatott. Figyelmét nem kerülte el az államosítás növekvő tendenciája, de óvakodott az elhamarkodott következtetésektől. Míg egyes szocialisták egyértelmű rokonszenvvel fogadták e lépéseket, Rónai utalt arra, hogy ez a demokratizmus szélesédését, de egy autokrata, konzervatív állami apparátus abszolutizmusának növekedését is eredményezheti; így minden esetben konkrét elemzést tartott szükségesnek. Ugyancsak ő figyelmeztetett arra — hogy a történeti materializmus elméletének talaján, az újabb történeti események, háborús tapasztalatok láttán —, nagyobb figyelmet kell szentelni a tömeglélektannak. Végül ő is aláhúzta: a háborús események egyértelműen rácáfoltak a munkásmozgalomban tért hódító reformistákra és nacionalistákra. Ilyen értelemben érdekes szemügyre venni Diner-Dénes József cikkét, amely a polgári-radikális Világ-ban jelent meg. Ismeretes, hogy a munkásmozgalom századfordulós nagy vitájában Jászi és a „Világ" inkább Bernsteinnel rokonszenvezett, mint a „marxistákkal". A háború azonban a Világot is radikalizálta. Diner-Dénes — aki szocialistaként tulajdonképpen a Világ „rendkívüli" munkatársa volt szintén azt hangsúlyozta, hogy a háború „félresöpörte a revizionista tanokat". A Világ sajátos hangszíne abból hallatszott ki, hogy Diner-Dénes megkülönböztetett hangerővel húzta alá: Marx nemcsak a forradalmi proletariátus, hanem az egész emberiség felszabadítására törekedett. Ugyancsak érdekes-jellemző tünet, hogy a tömegek forradalmasodásának előrehaladásáról is szólt, s kifejezte azt a reményt, hogy a háború végeztével a proletár nemzetköziség kapcsolatait is bizonyára sikerül majd helyreállítani. Szemlénk végére hagytuk a kor magyar szocialista mozgalmának két legelismertebb gondolkodóját: Szabó Ervint és Kunfi Zsigmondot. Szabó Ervin a Huszadik Század-ban tette közzé meglehetősen kesernyés gondolatait. Nemcsak a marxizmus tömegméretű elterjedéséről emlékezett meg; azt is szóvá tette, hogy csak kevesen értették meg igazán a mélyebb összefüggéseket, sőt megkérdőjelezte, hogy a politikai mozgalom egyáltalán el tudja-e vezetni a munkásságot, az emberiséget a szocializmushoz. A régi szindikalista felfogás párosult nála egy másik fenntartással: a tudóséval, aki hosszabb időn át kívül rekedt — pontosabban: kiszorították a munkás tömegmozgalomból. Felteszi a kérdést, hogy a szocialista elmélet meg tudja-e tartani átütő erejét, ha egy politikai mozgalom másrendű követelményei fontosabbak lesznek a pontos analízisnél. Mégis, minden kínzó tépelődése, aggályai ellenére Szabó Ervin 1918-ban is forradalmár maradt. Egyike volt azoknak, akik a legfélreérthetetlenebbül úgy fogalmaztak, hogy a történeti folyamatok a forradalom irányába mutatnak, s a munkásságnak erre a forradalmi lépésére kell felkészülnie. Alighanem Kunfi Zsigmond írta a legtöbb megemlékezést a centenárium alkalmával. „Marxizmus. 1818—1918." c. írását több szakszervezeti lap is közzé tette. Ebben mindenekelőtt a történeti személyiség szerepével foglalkozott. Hangsúlyozta, hogy a marxi felismerések első helyre a történelem mélyenható tendenciáit, valamint az osztályok, tömegek harcát állítják; emellett kétségtelen, hogy bizonyos változások bekövetkezténél vagy elmaradásánál a vezetők befolyását nem szabad alábecsülni. Éppen Marx példájára hivatkozott: „Munkásmozgalom, szocializmus, szociáldemokrácia, osztályharc. nemzetköziség, mindezek olyan dolgok, amelyekről bátorság volna azt állítani, hogy egyetlen ember alkotásai... de azért kétségtelen, hogy az elméletnek az a világossága, az akaratnak és a jellemnek az a merészsége és konoksága, amely Marx egyéniségéből áradt bele a mozgalomba, nagy befolyást gyakorolt arra, hogy milyenné legyen a szocializmus és a munkásmozgalom." Ezt a gondolatmenetet folytatta, amikor Engelsnek Marx temetésénél elhangzó szavait idézte; az „apró tehetségek", sőt, a mozgalmi „szédelgők" esetleges feltűnésére figyelmeztetett, ami mind zavarólag hathatott, de a munkásmozgalmat tartósan akadályozni nem tudta. Kunfi is érintette a revizionisták tevékenységét, sőt, a Szocializmus-ba írott nagyobb tanulmányában a revizionisták ellenvetéseire érdembeni választ adott. Érintette a tőkekoncentráció és az elnyomorodás problémáját; mindkét esetben tendenciáról van szó, amely ellentendenciába is ütközik. Végeredményben azonban úgy vélte, hogy a munkásságot és az emberiséget sújtó rossz a jelenben és jövőben sem szűnik meg, sőt, a demokratizmus még szűkülhet is. A revizionisták rózsaszínű reményeivel szemben Kunfi leszögezte: „a háború ... a marxizmus valamennyi gazdasági tanítását igazolta és Marx rendszere sohasem volt annyira igaz gazdasági és politikai részeiben egyaránt, mint 1918-ban, az imperialista világháború negyedik évében. A háborús gazdaság ugyanis a kapitalizmusnak Marx jellemezte tendenciáit ellenállhatatlanokká tette: a koncentráció nagysága, méretei és gyorsasága — soha nem sejtett arányokban megy végbe. A kispolgári rétegek proletarizálódásánál csak a töke akkumulációja nagyobb ... A munkásvédelem és szociálpolitika minden eredményét elsodorta á háború fergetege". * Ez volt az alaphang, amely az 1918 májusi magyar megemlékezések majd mindegyikéből kicsendült. A magyar közvéleményben hatalmas — s európai méretekben is párját ritkító — fordulat ment végbe. 1914 július —augusztusában Budapest utcáit még a háborút lelkesen tüntetők éljenzése, éneke verte fel. Mindennek 1918-ban már régen nyoma veszett. 1918 tavaszán már nem egyszerűen háborús fáradtság jellemezte a közhangulatot, hanem kifejezett háborúellenesség. Sőt, mindez átcsapott a fennálló társadalmi rend radikális elítélésébe amit többé már nemcsak a szocialista munkásmozgalom résztvevői, hanem az értelmiség legjobbjai is vallottak. Magyarországon érlelődött a forradalom, s ez megmutatkozott a Marx centenáriumot megünneplő cikkek hangvételében is. 25