Budapest, 1968. (6. évfolyam)

7. szám július - Regős István: Nyitott kapuk

Nyitott kapuk Rákospalotán van egy barátságtalan zöld kerítés. Hatalmas vaskapu zárja szigorúra szárnyait. Néhány lépésre tőle zötyög a sárga villamos. Az utasok naponta elolvassák: „Leánynevelő Otthon", de maguk között mindannyian csak javítónak hívják. Mennyi legenda, mennyi misztikum lebeg körül egy „leányjavító" intézetet. „Rossz lányok", általában egy legyintés, valamiféle kétértelmű megjegyzés és napirendre térnek fölötte. De milyen egy ilyen budapesti intézet, misztikum és legenda nélkül. Az első meglepetés már a zord kapuban ért. Engedelmesen nyílott ki, amint lenyomtam a kilincset. Jó helyen járok? Ez egy leányjavító intézet, ahová bírósági vagy gyámhatósági ítélet után kerülnek a gyerekek? Ez lenne az a bizonyos „zárt intézet?" Nem tévedés. Ez a mi intézetünk, de mi otthonná szeretnénk varázsolni, mondja Glósz Istvánné igazgatónő. * Miért kerülnek ide a gyerekek? Kik a lakói ? Előző életükben valamennyien, ha ugyan lehet előző életről beszélni 1418 éves gyerekek esetén, elkövettek valamilyen kisebbnagyobb bűncselekményt. Esetleg csavarogtak, elszöktek a szülői háztól. Ez volt az utolsó lehetőség, hogy megállítsák őket a lejtőn. Itt minden gyerek egy-egy szerencsére befejezetlen tragédia. Jelentős százalékuk züllött családi körülmények között nőtt fel. Otthonuk a nagyvárosi utca. Szórakozásuk az ácsorgás, a bulik, garázdaságok a galerival. Gyakran ittak, mert itatták őket, hamar ismerkedtek meg, s legtöbbjük örömtelenül, a szexuális élettel. Mikor ide kerültek elvadultan, mindentől elidegenülve ismerkedtek egy másfajta rendezett élettel. Sokan közülük itt hallották az első kedves szót. Itt kapták az első csinos ruhát, amiért nem kell más ellenszolgáltatást adniok, mint becsületes helytállást, tanulást. Mégis többen elszöktek innen, vajon miért? Elsősorban az új lányok szöknek. S általában rögtön az első napokban. Mi úgy hívjuk, hogy „szökési pánik" tör rájuk. Bekerülnek egy közösségbe, ahol mindenki ismer mindenkit. Egyedül ők az idegenek, úgy érzik, nincs más kiút. Alkalmazkodó képességük ilyenkor még minimális és választják azt az egyedüli megoldást: el innen, szökni... szökni...! Nem nehéz, hisz még a kapukat is nyitva találják .. . Hamar megtanultuk, mi pedagógusok, hogy nem nagy siker rácsokkal küzdeni a szökés ellen. A mi kollektívánk módszerét ezért egészen másként alakítottuk ki. Mindent megteszünk, hogy a legrövidebb idő alatt érzelmi kapcsolatba kerüljünk az újonc gyerekekkel. Ha eljutottunk odáig, hogy megérezzék a védettséget, akkor máris megnyertük az első és a döntő csatát. Itt maradnak, megnyugszanak, elkezdik a számukra szokatlan új életet. Hallatlanul nagy szeretetigény halmozódik fel a lelkükben, de sokuknál még ki sem alakult, — éppen életkörülményeik miatt —, a viszonzási képesség. * Három évvel ezelőtt riportot készítettem a fiatalkorú és gyermekvédelmi osztály fogdájában néhány fiatalkorú lánnyal, akik bűncselekményt követtek el. A lányok közül egyik sem volt több 15 évesnél. Beszélgettünk. Ki volt Kossuth? — Cigaretta. Mondj egy magyar írót! — Lehorgasztja a fejét, csend. Mondj egy írót a világon. Csend. Mondj a Dunán kívül egy magyar folyót. Hol van a Balaton? Hol van Pécs? — Komor szemek. Vonallá húzott szájak. Bennük akkor a tragédián kívül mást nem találhatott ott emberfia . .. Most az igazgatói irodában öt kislány ül. Azokat hívtuk be, akik épp arra sétáltak. Három közülük az idén már távozik az otthonból, egy kislány esztendeje, hogy itt van, s egy csupán néhány hete. Az első három arca csupa mosoly, derű. Minden mozdulatuk tudatos. Szoknyájukat kislányos kedvességgel eligazítják. Egy kíváncsian vár. Figyel. S aki nemrég jött, leszegzett fejjel, mereven, gyanakvóan pislog rám. Vajon mit akarhatok? B. Katalin. Tizennyolc éves. Három évet töltött el itt. Hazamehetett volna már, de kérte, hogy megszerezhesse a szakmunkás bizonyítványt. Akkor még nem voltam biztos magamban. Nem éreztem elég erőt, hogy a kinti életben is vállalni fogom a tanulást. Most már más, mondja, és legyint vidáman. — Tudja, hogy ki vagyok? Igen, újságíró. És azt is, hogy júliusban a Budapest folyóiratban jelenik meg ez a riport. Mikor ide hozták, hányszor szökött meg? — Jaj, nem is tudom. Tízszer, tizenötször - és kérdően néz az igazgatónőre. — Mondjon egy magyar költőt. Radnóti, Arany, Petőfi, Ady, József Attila... A világirodalomból kit ismer? Most fejezem be Theodor Dreiser Amerikai tragédiáját. Sajnos, az órák alatt is olvastam, nem lehetett letenni. Nem lett belőle nagy baj. Szeretem Moliért, Tolsztojt, soroljam még ... ? — Zeneszerző? Erkel, Verdi, Bartók, Kodály . .. És a többiek sorolták a festőket, a franciákat és a magyarokat és dicsérték Paál László erdőbelsőit és Munkácsy Ásító inasát. — Mit értenek szabadság alatt ? — Szabadság alatt? — kérdez vissza. — De nehéz megfogalmazni. Talán ha utazhatnék, először itthon, aztán Párizsba. — Miért pont Párizsba? Mit tud a francia fővárosról? — Ismerem képekről az Eiffel-tornyot, a Champs Elysée-t (jól ejti ki), de engem elsősorban most a divat érdekelne. A Dior, vagy Chanel divatház új vonalai, mert tetszik tudni, én női szabó leszek nemsokára ... * Itt mindenki tiszta lappal indul. Ami volt, az a múlté. Egymásnak se mesélnek egy szót sem régi cselekedeteikről. Jól tudják, amit tettek, azért felelősek ők maguk is, s megtanulják, hogy mi a módja az új életnek. Hogyan kezdődik? — Első a környezet hatása. A társak. Sokkal keményebben nevelik egymást, mint ahogy mi legszigorúbb pillanatunkban teszszük. Gyakran türelmetlenek az új jövevényekkel. Azt szeretnék, ha azonnal olyanná válnának, mint ők. És elfelejtik, hogy három évig járták végig a fejlődésnek ezt a roppant nehéz útját. Reggel, este fürdés tetőtől talpig. Eleinte húzódoznak. Aztán valóságos kultuszt csinálnak a tisztaságból. A hálószobákban epedás rekamiék. Színes függönyök, és természetesen virág. Az ócska csíkos, viseltes holmik a raktárba kerültek. Csinos ruhákba öltöztetik a lányokat. Gyakran csak nézik magukat a tükörben, alig hisznek a szemüknek — mondja az igazgatónő. Évente 1400 forintért kapnak ruhát. Nemrég vásároltunk nekik csinos terylénszoknyát, modern blúzokkal. 0, nagy haditanács - előz meg egy ilyen vásárlást. Sajnos, vannak néhányan, akik rendszeresen elhagyják a legszebb ruhadarabjaikat is. Ők a visszaesők. Ilyenkor a többiek rovására kell vásárolnunk újat, mert végtére is ruha nélkül nem járhatnak. Nemrég a közösséggel együtt úgy döntöttünk, hogy ők nem kapnak a csinos szoknyákból, blúzokból, járjanak régi csúnya flanellruhában, amíg meg nem változnak. Ennél azt hiszem, leányokról levén szó, aligha van nagyobb büntetés. * Osztályfőnöki órát tart a lányoknál aligalig idősebb pedagógusnő. Az óra témája: — Hogyan viselkedtetek otthon ? — kérdezi a tanárnő. A legtöbb mamától kaptunk levelet és azt írják, hogy ők elégedettek voltak veletek. Büszkék a szomszédok előtt. De jött panaszoslevél is. Sajnos, valaki elfelejtette, hogy az órára nézzen, és éjfél lett, mire hazatalált. A dicséretre kerekre tágultak a szemek, büszkén mosolyogtak. A korholásra valaki elpirult, pedig nevet nem említettek. Dicsérni, dicsérni, dicsérni. Egyik pedagógiai elve az otthonnak. Visszaadni az emberi önérzetet ezeknek az agyonnyomorgatott gyerekeknek. Elfelejtetni velük, hogy kik voltak. A bűnüket, hogy megutálják, elforduljanak régi énjüktől. — S ehhez a legjobb pedagógia: a munka — folytatja az igazgatónő. — A műhelyben szervezett oktatást szaktanárok vezetik. Hat szakma közül választhatnak a fiatalok. • Egy kislány rágyújt. Kérdően nézek az igazgatónőre. 16