Budapest, 1968. (6. évfolyam)

7. szám július - Keresztury Dezső: Lukács György

GYÖRGY emberi közösség fel szokta emlegetni azokról, akik az ő köréből nőttek ki, s akiknek híre-neve neki is dicsőség. Mit tett városunk azért, hogy Lukács György neve mellett ne csak a lexikonokban legyen olvasható, hogy Budapesten született s hogy Budapesten él? Igaz: a lokálpatriotizmusnak az ő személyiségében és művében sem lehetne túl sok és túl erős vonását felfedezni. Itt nevelődött s ide tért vissza, de ez magától értetődő tény számára: így van, így fogadta el, soha nem hangsúlyozta, s nem kíván rajt változtatni. Nem is azok közé tartozik, akikről ennek a városnak jellemző vonásait le szokás olvasni: nem „vicces", nem „rámenős", nem olyan, aki „a jég hátán is úgy él, mintha palotában élne": — minek folytassam ? Pedig, ha valaha lesz a kérdéssel igazán szembenéző, a feladat nagyságához méltó kutatója Budapest szellemi arculatának, azt az emberfajtát, amelynek Lukács György egyik kimagasló képviselője, nem hagyhatja figyelmen kívül. * Nagy városok általában nem a maguk hagyományos embertenyészetéből nőnek nagyra: többen vándorolnak oda, mint amennyien ott születtek. De a mi fővárosunknak még a szokásosnál is rövidebb — pontosabban: szakadozottabb, szélsőségesebb partok közt hánykolódó múltja van, mint akár Párizsnak, Londonnak, Frankfurtnak; az olasz városokról nem is beszélve. Az árterületes földön nemcsak a Duna árvizei sodortak végig, de méginkább a történeleméi. Ki merészelte még eddig egyetlen, nagy látomásban összefoglalni ennek a városnak történelmét: fajták, művelődések, osztályok, a fény s a sötétség otthonai keletkezésének, összecsapásának, elmúlásának, átalakulásának ezt a félelmetes és felemelő színjátékát, amelyben a vállalkozás és a megtorpanás, a nyugtalan kutatás és a szívós szorgalom, a hazárd kockáztatás s a szótlan hétköznapi munka annyi lángelméje és akkora hangyaserege született ? A tehetség kevés helyén a világnak érezhette így a körülmények torokszorító kisszerűségét, s talán sehonnan nem szárnyalt fel — ezért is,— ilyen seregestől s ilyen magasra. Ha valaha kedve kerekedik valakinek, hogy összeállítsa a világhíres budapestiek lexikonát, nem kis kötet kerekedik ki munkája nyomán. A Life tréfáját a marslakókról, akik már elfoglalták a világ kulcspozícióit s csak arról ismerhetők fel, hogy évente egyszer összegyűlnek magyarul beszélgetni: Budapesten született vagy itt nevelődött nagy emberek légiója teszi hitelessé. Mit szórt szét ez a város a világba, s kiknek szelleméből, művéből nem villan elő újra meg újra Budapest pusztíthatatlan frisseségének egy-egy szikrája! Mert úgy hordják magukon múltjuk jegyeit, hogy egyéniségek maradtak azokban a közegekben is, amelyeken pályájuk ormára hágtak. Lukács Györgyről egyaránt hallottam német, magyar s francia bírálók s tisztelők véleményét. Azt hiszem, hasonlót hallhatnék mindazoktól, akik a világ minden táján olvassák s idézik írásait. A magyarok azt mondták: kitűnően ír magyar nyelven németül. A németek: kitűnően ír németül, de nyilván magyar észjárás szerint formálja meg mondatait. Holott mind az öt nyelven, amelyen hibátlanul fogalmaz: Lukács Györgyül ír. Egyetemes műveltségének anyagából merítve, tárgyairól szólva szülővárosa hanglejtését is érvényesíti; a hazai dolgokról is úgy beszél, hogy mondataiban világokat megtapasztalt tudásának s világokra áttekintést nyújtó látókörének sugalmai fényeinek fel. * Duna-parti lakásában úgy él, mint egy laikus szerzetes. A puritán berendezés darabjai a célszerűséget szolgálják: könyvek tömegét hordozzák; köztük néhány kép; inkább kedves remekművek fényképmásolatai; a dolgozószoba közepén, de úgy, hogy balról essék rá a fény, könyvekkel, folyóiratokkal roskadásig megtömött íróasztal. A látogató voltaképpen csak ennyire emlékszik; s a légkörre, amely tele van valamilyen, minden megpróbáltatásnál erősebb hittel, a mindennapi munkában kielégülő szorgalommal, félelmes munkabírással s a kor minden mállasztó erején diadalmaskodó szellemi frisseséggel. A szobában csend van; az íróasztalánál ülő, munkálkodó vagy beszélgető laikus-szerzetes egyre messzebbről nézi a forgandó világ dolgait. Ha kinéz ablakán, a Dunát látja; ezt a történelmi folyót, amely annyiszor volt határ, pusztító, termékenyítő áradások szülője s összekötő kapocs távoli világok között. A tudós szemlélődik, a világ — mint a Duna — elébe folyik s eltávolodik tőle. De ő teljes figyelemmel követi mozgását. Tele van éles, eleven megfigyeléssel, tele van olyan munkák tervével, amelyek hosszú évtizedek szorgos tevékenységét igénylik. A világhírt éppoly nyugodt derűvel hordozza, mint az évtizedekre újra meg újra köréje fagyó némaságot. Szívesen beszélget. S akkor olyan, mint az új bölcselet Homérosza, aki bő áradással mesél a filozófia iszonyú trójai csatáiról, s a gondolat Odüsszeuszának bolyongásairól és hazatéréséről. Keresztúry Dezső