Budapest, 1968. (6. évfolyam)

7. szám július - Mesterházi Lajos: Levél a Várból

VI. ÉVFOLYAM 7. SZAM 1968 JULIUS A FŐVÁROS FOLYÓIRATA Főszerkesztő: MESTERHÁZI LAJOS Szerkesztő: SZAMOS RUDOLF Képszerkesztő: PÉTER IMRE ÉS SEBŐK MAGDA Megjelenik minden hónap elején Szerkesztőség: I. Országház u. 20 Szerkesztőségi fogadóórák: hétfő, szerda, péntek 16—18-ig Telefon: 351-918 Kiadja: A HÍRLAPKIADÓ VÁLLALAT VIII. Blaha Lujza tér 3 Telefon: 343-100 Felelős kiadó: CSOLLÁNY FERENC Terjeszti: a Magyar Posta Előfizethető bármely postahivatalnál, a kézbesítőknél, a posta hírlapüzleteiben és a Posta Központi Hírlapirodánál (Budapest V. József nádor tér 1 sz.) Előfizetési díj: negyedévre 30,—Ft félévre 60, — Ft egy évre ... 120, — Ft 68.2134 100 éves az Athenaeum Nyomda íves mélynyomás Felelős vezető: SOPRONI BÉLA Index: 25 151 A TARTALOMBÓL Mesterházi Lajos: Levél a Várból i Dr. Tóth Imre: Százéves a Láng Gépgyár ... 3 Dr. Bálint István: Nagyváros és idegrendszer . . 6 Keresztury Dezső: Lukács György 8 Dr. Harsányi István: Milyennek látlak ? 10 Szamos Rudolf: Szellem és erő 11 Regős István: Nyitott kapuk 16 Bodri Ferenc: Csécsy Imre 22 Jemnitz János: 1918-as megemlékezések Marxról 24 FÓRUM Dr. Berti Béla, Mezei András, Dr. Zoltán Zoltán, Polgár Károly írásai 26 Petrik Ottó: A Budai Hegypálya múltja és jövője 32 Gerő László: A vár középkori kertjei .... 34 Kaján karikatúrák Erdélyi József és Vasvári István versei A címlapon: Gink Károly: Margitsziget Szerkesztő bizottság: BARCS SÁNDOR, az MTI elnöke; BARACZKA ISTVÁN, a Fővárosi Levéltár igazgatója; BUZA BARNA szobrászművész; FEKETE GYULA író; GARAI GÁBOR költő; GRANASZTÓI PÁL építész; HANTOS JÁNOS, a Fővárosi Tanács V. B. elnökhelyettese; NAGY RICHÁRD, a Budapesti Pártbizottság osztályvezetője; RÉVÉSZ FERENC, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárigazgatója; SZILÁGYI LAJOS építésügyi és városfejlesztési miniszterhelyettes; TARJÁNYI SÁNDOR, a Budapesti Történeti Múzeum igazgatója MESTERHÁZI LAJOS A szolidaritásról Elmúlt a szolidaritási hónap, de a szolidaritásnak nem szabad elmúlnia; ezért érzem időszerűnek, hogy éppen most szóljak a témáról : olyan zászló ez, amit nem illik bevonni ünnep után. A Fővárosi Tanács tízmillió forintot ajánlott föl testvérvárosának, Hanoinak. Ezt az összeget a végrehajtó bizottság kétmillióval megtoldotta. Nem nagy összeg, ha úgy számolom, hogy hat forint esik belőle egy budapesti lakosra, tehát egy alacsonyabb segédmunkási órabér. Jelentősebb, ha azt veszem, hogy nem a lakosság közvetlenül, hanem a Fővárosi Tanács a maga költségvetéséből adja ezt az összeget, abból a költségvetésből, ahol kétségtelenül minden forintnak helye van. A főváros lakossága egyébként közvetlenül is megmutatja együttérzését; a vietnami műszakok ugyancsak mülió forintokat jelentenek. Nem tartozunk a leggazdagabb országok közé; fővárosunk minden szépsége, minden szemmel látható fejlődése mögött, tudjuk, mennyi a gond és a probléma. De a világnak mégis azon a részén élünk, ahol a szolidaritás azt jelenti: adni. És aki tud emberiségben gondolkodni, azt is tudja: ez a könnyebbik, szerencsésebbik szerep. Gondoljunk vissza arra az időre, amikor nekünk is adtak, mert szükségünk volt rá. Az együvé tartozás élménye ebben a mi századunkban, amelyben pedig ismételten próbálták véglegesen és végzetesen megosztani az emberiséget, nagyot fejlődött. A természeti csapások ma már nem egy várost vagy vidéket érintenek: a firenzei árvíz, a szicíliai földrengés nyomán segítségre mozdult szinte az egész világ. És biztos, hogy nem volt még a történelemben esemény, amely úgy fölkeltette volna a sorsközösség tudatát, mint a vietnami háború. Részt vesz a segítő akcióban, lázadó gesztusként, még az Egyesült Államok tisztességes közvélménye is. Megtanultuk, hogy a szabadság és függetlenség egy és oszthatatlan. És úgy látszik, kezdjük megtanulni, hogy a nyomorúság és a baj, ami embert érhet, az is egy és oszthatatlan. Budapest Hanoit testvérvárosául fogadta. Hivatkozhatunk egy sor érzelmi tényezőre: mi is átéltünk mennyi rombolást; csak ez a nemzedék is úgyszólván reménytelen helyzetben fogott hozzá a város újjáépítéséhez. Ilyen érzelmi tényezőkre azonban nagyon sokfelé hivatkozhatnak: hiszen hol az a szerencsés emberi közösség, amely a maga történelmében ne élt volna át keserves katasztrófákat. Nem csupán szánalom, nem csupán érzelmek, ennél sokkal mélyebb és értékesebb ésszerű fölismerés eredménye az, hogy Hanoit manapság nagyon sok város fogadja testvérvárosául, és Vietnamot nagyon sok nép testvérországául. Az elmúlt két évtized világtörténelmének legerősebb mozgatója a nemzeti felszabadulás eszméje volt. Az a követelés, hogy ne legyenek többé elnyomott országok és elnyomott népek. Az a nem újkeletű, de új aktualitást nyert és új tartalommal bővült felismerés, hogy születésétől minden ember egyenlő, és hogy minden nép eleve egyenlő jogú tagja az emberi közösségnek. Elvben ezt már nemigen vonják sehol kétségbe. Csakhogy az elvtől a gyakorlatig meglehetősen hosszú és nehéz az út. Elvben a néger is egyenjogú amerikai, — ha katona vagy cipőpucoló. Elvben a színes már régóta egyenjogú párizsi vagy londoni, — ha utcaseprő. Igaz, persze, ott a Westside és Eastside angolja vagy Passy és Belleville franciája sem tart közeli rokonságot. De félek, talán még itt, Budapesten is van azért cigány (sőt, zsidó), nem a szó etnikai értelmében, hanem mint társadalmi rangsorolás. Persze, az elnyomó osztálytársadalmakhoz, a múltunkhoz képest a változás nagyon nagy. Hiszen még nem is olyan régen nemcsak tótoztak meg oláhoztak minálunk, nemcsak az volt, hogy a vedlett ruhájú és ápolatlan emberről úgy írtak a lapok, hogy „munkáskül-Hanoi utcakép (MTI Fotó - Pálfai Gábor felvétele)