Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Irodalmi városképek II.

Vargha Balázs IRODALMI VÁROSKÉPEK „Ha Pestre megy az ember, a várostól már néhány mérföldnyire szinte szemlátomást változnak az emberek, a tárgyak, még úgyszólván a levegő is." (Üti levelek, Kolozsvár, 1847. okt. 21.) A pesti levegő akkor már a vonatok kőszénfüstjétől is más volt, legalábbis észak felől, a váci, újonnan megnyílt vaspálya irányából. De Petőfi nem a füstöt érezte a levegőben, hanem a maga izgalmát, amikor Pestre ment. Ahány utazása Pestre, annyi sorsfordító, képzeletet felszító esemény. Diáknak érkezett először, aztán statisztának, költőnek, férjnek, s végül, a párizsi forradalom hírét meghallva: nép vezérnek. Versben, prózában írt fővárosi zsánerképeit a megérkezés vagy elutazás feszültsége ihlette. Azt a pesti versét is, amelynek csak a címét és születésének furcsa körülményeit ismerjük az Úti jegyzetek befejezéséből: „A legkárhozatosabb vexák egyike, ha az ember Vácra siet, hogy a gőzösön (Nem vonaton! Gőzhajón! V. B.) még aznap Pestre érjen, s a gőzös öt-hat perccel elébb indul el onnan, mint az ember ott terem. így jártam. Amint a váci hegyről leereszkedtem, ott ment a gőzös éppen alattam, s mire a városba értem, a gőzös már . . . oh! — denique Vácon kellett az éjt töltenem. És ez kínos éj volt! Valami kisértet bolygatott. . . nagyszerű, méltóságos alak, de minden tagja összezúzva. Másnap reggel tudtam meg: ki volt ? Azon fogadóban, melyben háltam, van a színpad; ... az előttem megjelent éji kísértet kétségkívül az itt agyonvert színművészet szelleme vala. Nem akarván estig várni a gőzösre, megfogadtam a fogadós lovait, melyek korán reggel elég gyorsan ragadtak a már annyira óhajtott Pest felé, de mégsem olyan gyorsan, hogy ne nyugtalankodtam volna. Hánykódásomban egy verset vágtam: „Idvezlet Pesthez" . . . Aki tudni akarja: milyen érzelmekkel léptem Pestbe ? olvassa ezt a verset,r „Vágok egy verset" — Arany is emlegeti, hogy ez volt kedvenc szava a versírásra. Idvezlet Pesthez — ilyen című költeményt nem találunk Petőfi köteteiben. Hacsak ez a gyorskocsibeli rögtönzés nem azonos a várost becsmérlő Pest című verssel. * 1847-es útrakeléseinek egy-egy pompás jelenetét örökítette meg Úti leveleiben. Zajos, nyüzsgő — ezek a város közhelyjelzői. Most új Pestet fedez fel: a néma várost, korareggeli napfényben. „Tertnap délután vitte szállásomról holmimat a Fehér hajó fogadóba Ignác barátom, és illetőleg szolgám ... Az éjet a foga-Petőfi Pestje II. dóban tóltém. Ma jó korán föllépett a piros hajnal az égre s belépett egy piszkos pincér a szobámba, tudtomra adni, hogy készüljek. Egy óranegyed múlva föltelepedtem a szekérre. Midőn átrobogtunk az úri és hatvani utcán s a kerepesi úton (Petőfi Sándor utca, Kossuth Lajos utca, Rákóczi út V. B.) még csendes volt Pest, ez óriási méhkas, melyben naponta oly nagy a dongás, hogy tán az ég füle is fáj bele. Üresek, hallgatagok voltak az utcák, és ez rosszul esett nekem. Nem tudom, úgy van-e más vele? de rám nézve nincs kellemetlenebb, mint a temetőben vagy romok közt a nagy lárma s nagy városban a csend. Én kedvelem mind a zajt, mind a némaságot, hanem mind a kettőt a maga helyén. Azok a zárt ajtajú és ablakú házak olyanok, mint a rideg, embergyűlölő szívek, melyek vagy magokba csuktak vagy kirekesztettek minden érzeményt, s ezektől ments meg uram." Halott város — a filmművészet jócskán elkoptatta ezt az effektust, de Petőfinek még úgy szemébe vág a látomás, hogy csak morális elmélkedéssel tud úrrá lenni rajta. Az Üti levelek-beli másik elutazásának az a hírhedt Petőfi-mondás a csattanója, hogy Goethét úgy utálja, mint a tejfölös tormát. „Július i-én indultam Pestről. Halld csak, milyen szívdöbbentő s hajmeresztő szerencsétlenség ért. Indulásom előtt egy óranegyeddel jut eszembe, hogy könyveimet már mind elzártam, s az útra nem hagytam kinn semmit. Oda futok könyvárusomhoz, hogy adjon hirtelenében valami kis könyvet, amit zsebembe dughatok. Kipkednek-kapkodnak, végre adnak egyet, elteszem, s rohanok. Az omnibuszon, mely a vasúthoz visz, megnézem, vajon mi olvasmányom lesz? s határtalan egek! mit kellett látnom? . . . Göthe Faustja volt zsebemben. Mit csináljak? kiálték föl magamban, mit csináljak, káromkodjam-e vagy elájuljak? — Tudod, barátom, és ha nem tudod, hát tudd meg, hogy én Gőthét nem szeretem, nem szívelhetem, utálom, undorodom tőle, mint a tejfölös tormától. Ennek az embernek gyémánt volt a feje, de szíve békasó ... . . . hogy visszatérjek utazásomhoz, vagy igazság szerint, hogy elkezdjem, azon a vasúton bámulatosan halad az ember. Szeretném ráültetni az egész magyar hazát; néhány esztendő alatt talán kárpótolná, amit néhány század alatt elmulasztott a haladásban." Sajátságos, hogy ez a vasúti élmény — amelyben már ott bújik a híres vers gondolatcsírája: vasút és haladás — dátum szerint megelőzi a Budapest—Vác vasútvonal hivatalos megnyitását. 1847. július i-én utazott Vácra, 6-án kelt a levele, de a megnyitó ünnepséget csak szeptember 7-én (Petőfi és Szendrei Júlia erdődi esküvőjének előestéjén) tartották. Úgy látszik, nemcsak a vonat járt rendszeresen a hivatalos megnyitás előtt, hanem az omnibusz is az indóházhoz. Petőfi az újdonsült asszonyt is beavatta a vonatozás „tenger kéj"-ébe. December 13-án elvitte Vácra az öreg Petrovicsékhoz. Júlia naplójának egyetlen pesti bejegyzése erről az útról számol be, lelkesen, érzelmesen: „Ha menet el voltam ragadtatva, hát még visszajövet! egész magamon kívül voltam. Egyenesen az égbe is repülhettünk volna, anélkül, hogy ezen csudálkoztam volna. A nehéz köd lecsapta a gőzt a kocsi oldalaira, s ez ép olly sötét volt, mint a vészterhes zivatart rejlő felhők, s mi köztök futottunk fáradhatatlanul. A szikrák mint megannyi fényes ragyogó csillagok maradoztak el mellettünk, és e bűjáték mindinkább valósulni látszott, amint sötétedett az éj. Valóban kábító az illy utazás! még most is néha úgy tetszik, mintha szállanék e sötét felhők között, és látnám e csillagokat. .." Petőfiék vonatimádatának dokumentumait olvasva azt sem tartom lehetetlennek, amit Egressy Ákos mesélt el: „Két napon át folytonosan utazott, reggeltől estig. Pestről Vácra s onnan vissza, mégpedig első osztályú fülkében ... Ott írta verseit s egyéb fogalmazványait.". * Pest esőben, Pest éjszaka — két röpke vázlat még legénykorából a Szobámban és az Éjszakáim című verse. Önmagát mind a két képre egyformán rajzolja rá: pipázva mereng arról, hogy mennyivel jobb lenne egy feleséggel tölteni az éjszakákat és a borús nappalokat. A Szobámban elmélkedéseiben az ifjúkori viszontagságok, a katona és a vándorszínész múlt emlékei torlódnak egymásra, csak a keret fanyar tréfája szól jelen időben. Esős idő van; szürke a meny, Mint egy bakancsos-köpönyeg. Arról szó sincs, hogy kiderüljön, Sétálni hát már nem megyek. Mit kéne tennem ? feleséget A jó isten még nem adott; Ha feleségem volna: véle Majd eltréfálnám a napot. Pipára gyújtok, s az esőnek Halk suhogását hallgatom, És végigszállok gondolatban A messze fekvő multakon De már derül! szivárvány támad Amott a rákosi mezőn, Sétára hát! . .. csak el ne csípjen Valamelyik hitelezőm. 30