Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Vargha Balázs: Irodalmi városképek II.

Ez a rákosmezei szivárvány nagyon reális színű: ha délután eláll az eső Pesten, valóban a keleti égen, tehát Rákos felett gyúl ki a szivárvány. Azt volna jó még tudni, hogy a szegényes, szűk, naptalan szobák közül, amelyekben Petőfi 1844-ben lakott, melyiknek az ablakából pillanthatta meg egyáltalán a szivárványt. Mert néhány verssel — néhány héttel — később ilyen szemrehányást címzett A naphoz: Panaszom van kelmed ellen, Hallja kelmed nap uram! Mi dolog az, sugarával Bánni olyan fukaron? Elballag kelmed fölöttem Minden istenadta nap, Kis szobám kelmedtol még is Egy sziporka fényt se kap. S ha napot nem látott, hogy láthatta a holdat? Mert az Éjszakáim című vers szerint ablakába könyökölve a holdvilágos eget fürkészte reggelig, pipaszó mellett. Még úgy csak megjárja, ha az ég Fellegtelen, holdas, tisztakék. Ablakomra rá könyökölök, Hosszú szárból sűrűn füstölök, S elmerengek majdnem reggelig ... Petőfi, aki éppen elég feddést kapott az irodalmároktól pózoló helyzetdalaiért, ezekben a pesti hangulatképeiben puritán igazmondó. Hosszúszárú pipája éppen olyan realitás a versben, mint háizastárs utáni óhajtozása. Kicsit már a vesszőt futott helyzetdalokhoz húz a Sovány ősz borissza epekedése, de a tájkép és az önportré ebben is hiteles: Búsan Budára kullogok, Megállok a vár tetején; Nagy szálnak borszülő hegye Távolból kéklik felém. Nagyszálnak borszülő hegye Sok jó napot szerzett nekem; Hanem mi haszna ? hogyha most A száraz kortyokat nyelem. Mint holmi falusi bíró, Leteszem a két könyököm, Remélve, hogy tán valahogy Majd búmat versben kinyögöm. Hiába minden fejtörés! Nem boldogul a vers velem, Hogy is verselhetnék? midőn A száraz kortyokat nyelem. Szeretem ebben a versben, hogy nem enged a hármas alliteráció csábításának, nem így írja: Búsan Budára ballagok . . . Mert a ballagás némi testi-lelki egyensúlyt feltételez. A reménytelenül szomjas ember viszont kullog, mint az oldalbarúgott kutya. „Nem boldogul a vers velem..." — pompás Petőfi aforizma. Az idő tájt tele vannak versei ilyenfajta kifordításokkal, de nem mind olyan sikerült, mint ez. (A dal elvetéli énekesét — fordíthatnánk át Babits terminológiájára.) Nem tudom, az akkori falusi bírók hogy rakták le a könyöküket és hova, pedig a vers értelmezéséhez ezt jó volna tisztázni. Se a községháza asztalára, se a templom padjára nem lehetett páros könyökkel rátehénkedni. Még az otthoni terített asztalra sem, legfeljebb a kocsmaasztal csupasz deszkájára. De a budai vár tetején — ahova Petőfi az előző versszak szerint felkullogott, nem várta semmiféle asztal, sem terített, sem terítetlen. Hova tehette le a két könyökét? Úgy gondolom, hogy csak valami mellvédre. A Bécsi kapu táján, az Erdélyi bástyánál: onnan esik legjobb kilátás a Nagyszál — Naszály — akkor még filoxerátlan, borszülő hegyére. Ha pedig csakugyan mellvédre könyökölt, akkor az a mozdulat juthatott az eszébe, ahogy a falusiak — a nevükkel ellentétben jó magasra megnőtt kiskunok — a kerítés, vagy a kiskapu tetejére kikönyökölve bámulnak kifelé az utcára. Szabadszállás, Kunszentmiklós, Szalkszentmárton kerítéseiről csak újabb értesüléseim vannak, de magasabbak Petőfi idejében sem lehettek, mint most, mert fa, deszka mindig szűken volt azon a vidéken. A budai várból száraz torokkal szemlélt panoráma és a hajnali néma város képe között rejtett összhang van. Egész világ örül, vigad, Csak én nekem nincs örömöm. Iszik boldog, boldogtalan, Szüret van utón, utfelen, És én isten kegyelmiből A száraz kortyokat nyelem. „Azok a zárt ajtajú és ablakú házak olyanok, mint a rideg, embergyűlölő szívek ..." A két idézetet összeolvasva: Zárt kapuk, zárt szívek, amelyek bárkinek megnyílnak, csak neki nem. Bezzeg odahaza, a jó öreg kocsmáros faluiban! (Ebből az ábrándjából majd csak a szabadszállási választás ébreszti föl.) Be kell venni, meg kell hódítani ezt a néma várost. Versekkel, hírnévvel. Ahogy „prófétai ihlete" vagy „állati ösztöne" súgta: forradalommal. Pest-Buda látképe 1844-ből (Egykorú kőrajz Thomas Endre rajza nyomán) 31