Budapest, 1968. (6. évfolyam)

6. szám június - Pereházy Károly: A régi Ház

A OZERKESZTÖ POSTAJA l isztéit Szerkesztőség! Örömmel olvastam Granasztói Pál cikkét az áprilisi számban. Magam is, mint annyian fővárosunk szülöttei, lakosai közül, határtalan szeretettel és büszkeséggel csüggök a városon, számon tartom régi és új szépségeit. Vallom, hogy van még számos — bár nem túl sok — olyan szép város, mint Budapest, vannak jelentősebbek, mint világ-központok, műemlék-városok, de szebb egy sincs — méreteinek emberközelsége, szépségének könnyű bája mindenkit megejt. Ezt a mi, sok nemzedék építette városunkat úgy kell modernizálni, a slum-öket úgy eltüntetni, hogy arculatának sajátos vonásai megmaradjanak, de modern is legyen - hiszen minden nemzedék hozzáadta a magáét a már meglevőhöz. Bármennyire szeretem is: a zsúfolt, függőfolyosós, sötét udvarú, pincelakásos bérkaszárnyák lassan-lassan mind tűnjenek el. S óvakodnunk kell a műemléknek n\ilvánított ál-műemlékektől, melyek korlátozzák a városrendezés lehetőségeit. Annyit bontottunk le régebben oktalanul, hogy most már azt se merjük lebontani, amelyik értéktelen és zavarja a nagyszabású megoldásokat. Nem kellene félnünk például a magasházaktól. A pesti lapályt szerintem élénkíteni kellene a meglevő Parlament, Bazilika, SZTK-ház mellett legfeljebb három nagykörúti, és messzebb öt-hat elszórt, szép harminc-harmincötemeletes épülettel, és közben néhány húsz-harmincemeletessel, mint Óbudán a tervezettek. A város jellegét végül is nem változtatnánk meg, épp az lenne a szép, hogy a régi és az új arányosan ötvöződnék benne — Bárczyék is sok újat építettek, és az is beilleszkedett a városképbe. Most a magasépületek emelnék a város szépségét, ha nem volna túl sok és nem lennének túl közel egymáshoz. Nem akarnám én Budapestet telerakni magasépületekkel, de a távolba nyúló lapályon öt-hat, karéjban, messze egymástól, továbbá a Nagykörúton, Óbudán, a Duna két partján néhány — lehetőleg ne a Szigeten! — ez nagyon jó volna. Megtartva a város szépségét, korszerűsíthetnénk, megifjítliatnánk a városképel — nem kell félteni a magasépületektől Budapestet, az marad, ami volt. Granasztói Pál írja, hogy amikor átmegy az Alagúton, és a már kedvesebb, kisvárosias Krisztinavárosban tudja magát, azért ott is érződik — s épp ez a sokarcúság a szép —, hogy ez a kisvárosi idill egy világváros része; sok pesti nem is tudja, mekkora kiterjedésű, milyen változatos városban él. Szivemből szól Granasztói, mondván, hogy nem unja meg a látványt naponta, utazása közben. Az a derék villamoskalauz jut eszembe, aki nehéz munkáját végezve is mindig gyönyörködött a Margit-hídról eléje táruló látványban, amelyet pedig naponta húsz alkalommal is látott. Ha idegent vezetek, a Gellérthegy — Vár — Lánchíd körséta után a Margit-híd jön, a középső balkonnal, ahol az alkonyt bevárni csodálatos élmény! t És még hány ilyen felejthetetlenül szép kilátó pontja van a városnak!) Egyszóval: óvjuk régi emlékeinket, városunk karakterét, használjuk ki a Duna, a budai hegykoszorú adottságait, de a lehetőség szerint legyünk modernek, korszerűen s ésszerűen szépítők. Sok nagyon-nagyon szép várost ismerek, de nekem már végleg Budapest marad a szerelmem — igaz, ez már nem városrendezési kérdés . . . Dr. Zalai Zoltán Budapest, V. Mérnökhallgató — „Februári számukban sajnálattal olvastam, hogy idén a Várban leszerelik a gázlámpákat - írja. — Nem tudom, miért teszik ezt. A Vár romantikájához hozzátartozik a lámpagyújtogató és a gázlámpa. Én például mindig szívesen sétálok a Várhegyen, és nagyon sajnálnám, ha a hangulatot elrontanák. És nem egyedül vagyok, aki így gondolkozik. Sokan szeretjük a várost, és díszét: a Várat. Mi, fiatalok, nagyon sajnáljuk, ha meg kell válnunk a régmúlt egy-egy emlékétől. Amúgy is nagy pusztítást végeztek Budapesten a háborúk — ne folytassuk az emlékek pusztítását! Ami kevés maradt, arra nekünk igen gondosan kell ügyelni! .. . Természetesen örülök, hogy a vári foghíjak helyére modern, új épületek kerülnek — ha ti. jól illeszkednek be a környezetbe. De minden modernizálást meg kell gondolnunk, ha az a múltbeli fogyó emlékek föláldozását követeli meg. A villanyvilágítás persze gazdaságosabb, de még ez sem bizonyos, ha a Vár idegenforgalmára is gondolunk. Hiszen az idegeneket is éppen a Vár romantikus, történelmi légköre vonzza, s könnyen elveszíthetjük az idegenforgalomban a réven, amit esetleg nyernénk a villanyvilágítással a vámon. Kérem a szerkesztőséget, ajánlja ezt az illetékesek figyelmébe . . . S még egyet: örülnénk, ha a sikló minél gyorsabban felépülne. Vele egy új, de mégis régi színfolttal gazdagodna a Vár és szép fővárosunk . . ." — íme: az illetékesek figyelmébe ajánljuk megjegyzéseit. Februári számunkban ezt írtuk: „Sajnáljuk a gázlámpákat, s feltételezzük, hogy műszaki műemlékként marad azért belőlük mutatóban néhány ..." Ezt az óhajunkat most, önnel egyetértésben, a következőképp módosítanánk: elsősorban a vári környezet történelmi hangulata, légköre lenne szegényebb, ha maradéktalanul végrehajtanák a villany és a gáz „őrségváltását". Talán, ha a jelenlegi harminc lámpagyújtogató körzetéből egy-kettő éppen a Várban üzemelne tovább, nem veszítene vele sokat a közvilágításunk sem fényben, sem anyagiakban. De annál többet nyernének vele — megőrizve egy kedves színt, kedves hagyományt — a hangulatos vári esték. G. Katalin. — „Tudom, menynyi a lakásügyi panasz — írja. — Mégis úgy gondolom, a mi esetünk eléggé közérdekű, mert jellemzi a ma érvényes, már rég túlhaladott, koncepciótlan lakásügyi rendelkezéseket. Kérem, juttassák el az új lakáskódex szerkesztőihez." — Leveléből mi is úgy ítéljük meg, hogy panasza közérdekű, és ezúton továbbítjuk az illetékeseknek: „Saját tulajdonú, összkomfortos, budai kis házunkban havi 38 forint bérért egy házaspár lakik. A házaspár gyermektelen, és jövedelmük többszöröse a miénknek. A mi családunk részint pesti 500 Ft-os albérletekben lakik, részint vidékre szóródott szét. Mi az albérletben a vízdíjért külön fizetünk — vidékre szakadt családtagjaink messzi kútról hordják a vizet —, viszont minket terhel a 38 Ft-os lakó vízdíja is. Hozzátartozik a képhez, hogy a lakó nemcsak a házzal rendelkezik havi 38 forintért, hanem a kerttel: 300 négyszögöl gyümölcsössel és teljes termésével is . . . Én pesti albérletben laktam, a legutóbbi időkig. Most eljöttem az albérletből, s pillanatnyilag az egyik testvérem szolgálati lakásában húzom meg magam. Teljesen szabálytalanul, mert — szolgálati lakás lévén — nem jelentkezhetem be állandóra. (Hivatásom gyakorlása Pesthez köt.) Ugyanakkor előbbi helyemen a háziak ragaszkodnak a kijelentkezésemhez. Albérletet viszont jelenleg csak olyat tudok szerezni, ahová csak ideiglenes bejelentővel engednek be. Mit tegyek ? Legalább jelentkezhetnék be állandóra a saját házunkba, hogy így — állandó bejelentővel ellátva — kaphassak albérletet. Addig is, amíg korszerűsítik a ma már tarthatatlan lakásügyi rendelkezéseket, legalább ,eszmei' lakás lehetne számomra a saját tulajdonú családi házunk . . ." — Ilyen és hasonló problémákkal kapcsolatban több ízben kifejtettük már itt a véleményünket; újat, érdemlegeset nem mondhatunk. A túlhaladott, ma már igen sok esetben antiszociális, az új gazdaságirányítás elveinek szögesen ellentmondó lakásügyi rendelkezések revíziója napirendre került. Az idő sürget, annál is inkább, mert ebben a sokáig elhanyagolt, s az érdekellentétek miatt végletekig összebonyolódott ügyben az új koncepció s az új alapelvek tisztázása után sem várható gyors rendeződés. Ábrahám Károlyné, Budapest IX. — Kifogásolja, hogy a lap újabban védőboríték nélkül jelenik meg. Idáig az elsőtől kezdve minden számot kiküldött Brazíliában élő vejének, lányának. „Sok örömet szereztem nekik vele — írja. — Hogy fog a lap most megérkezni, a szép, színes elő- és hátlappal — megkopva, lerongyolódva — Brazíliába ? Inkább emelték volna fel 1 — 2 százalékkal az árát . . ." — Emlékeztetjük: lapunk ára maradt a régi, noha a papír és az előállítás költségei jelentősen emelkedtek — jogos tehát a kiadó más irányú takarékoskodása. Az ön tanácsát, hogy ti. emeljük fel a védő tasak költségével a példányonkénti árat, nem fogadhatjuk meg; nem adhatjuk például 10 Ft 35 fillérért a lapot. Kapható viszont — tudomásunk szerint — olyan méretű boríték, mellyel a postai szállítást meg lehet oldani. Vagy másik tanácsunk: fizesse elő közvetlenül a brazíliai címre a lapot; ez esetben semmi gondja nem lesz a borítékolással. Terényi László, Budapest V. — Melegen gratulál Tarnóczi Lóránt : Idegenforgalmunk jelenlegi problémái című cikkéhez, mely áprilisi számunk Fórum rovatában jelent meg. Röviden idézzük a cikk kiegészítésére szánt megjegyzéseit: „1. Valóságos nemzeti szégyenünk az illemhelyek — számos helyen egyenesen undorító — elhanyagoltsága. A felszerelés műszaki tekintetben sehol sem üti meg a ma megkívánható színvonalat, a berendezések elavultak, selejtesek, sokszor nem is működnek stb. stb. . . Arról pedig, hogy némely külföldi vendéglátó üzem az egészségügyi berendezéseket óránként ellenőrizteti, olyan alkalmazottakkal, akik egy kifüggesztett táblán óránként aláírásukkal igazo'ják, hogy feladatukat ellátták — arró. mintha még csak nem is hallottunk volna ... 2. Ellenszenves öndicséreteink keretében ki tudná megmondani, hányszor fenyeget csömörrel a ,világhírű' éí a világszínvonalú' jelző az idegenforgalmi nyomtatványokban is. Így aztán az idegen annál könnyebben — csalódik. Nem jöttünk még rá, hogy az alaptalan — vagy gyengén megalapozott — propaganda : ^//««propaganda ? A kis Svájc tudvalevően idegenforgalmi ^agyhatalom', és szépsége, kulturáltsága felülmúlhatatlan. Gyönyörű nyomtatványaiban az öndicséretnek mégsem található nyoma sem. Pedig ott valóban általánosabb a világszínvonal, és — minthogy népe három világnyelvet beszél, történelmi nagyjai, létesítményei, irodalma is inkább ismert más országokban, mint a miéink — indokoltabb náluk a világhírű jelző. Nálunk viszont — talán még a szalámi és a barackpálinka esetében is — megfelelőbb volna a svájciak által használt jóhírü vagy ismert kifejezés ... 3. Sokszor tapasztalhatjuk új létesítményeinkkel kapcsolatban, hogy: egyrészt a felhasznált építőanyag minősége silány, a festék fakul, a textíliák kopnak, a műanyagtárgyak törnek, repednek, s a megnyitáskor szemet gyönyörködtető létesítmény rövid néhány hét alatt elöregszik. Másrészt: a szépítés, a kiképzés többnyire szorosan csak az új létesítményre korlátozódik, a környezet marad a régi, ütött-kopott és elhanyagolt..." — Engedjen meg nekünk is egy kiegészítést: azok a problémák, melyeket ön — s jórészt azok is, melyeket említett cikkében Tarnóczi Lóránt — fölvet, aligha oldhatók meg egyik napról a másikra. Nem rendezkedhetünk be ugyanis valami általános, társadalmi skizofréniára, mely szerint következetesen más arcot kellene mutatnunk a hozzánk látogató idegennek, mint — magunk közt — egymásnak. Ne értse félre: mi ezeknek a problémáknak a fölvetésével egyetértünk, sőt a nagyobb igények és követelmények támasztásával is. De meggyőződésünk: az ilyen és hasonló gondokat nem oldhatjuk meg addig megnyugtatóan és véglegesen idegen vendégeink kedvére, amíg nem oldjuk meg a magunk hasznára és kedvére is. K. D. Budapest I. — A főváros két Tó utcájával kapcsolatos javaslatát ez úton továbbítjuk a Fővárosi Tanács illetékes bizottságának: „A Chinoin gyár maradjon a Tó utcában — ez népgazdasági érdek. A XI. kerületi Tó utca viszont a Kéktótérbe torkollik. Nevezzék el Kéktó utcának — tudomásom szerint ilyen nevű utca nincs a fővárosban." * Áprilisi számunk 40. lapján Vargha Balázs: „Irodalmi városképek — Petőfi Pestje IV." című cikkéből technikai hiba miatt kimaradt az 5. bekezdés: „Júlia és Sándor ezen a napon ünnepelték házasságuk első és utolsó évfordulóját." 44