Budapest, 1968. (6. évfolyam)

6. szám június - Pereházy Károly: A régi Ház

Kolozsvári Grandpierre Emil A mi kis életünk IX. Balatonfüreden töltöttem néhány napot, remekül éreztem magam, pihenten, jókedvűen ültem be az állomáson a vonatba. A második osztályon nem volt üres hely, a kalauz átirányított az első osztályba. Aztán elővett egy füzetet és írt, írt, írt, — néha közbeszúrt egy-egy kérdést is, lehet hogy a szolgálati szabályzat előírását követte ebben is, de éppúgy lehet, hogy csak társalgási hajlamait élte ki. A Balaton környéki kalauzok beszédesek és barátságosak. Az idegenforgalom egyik előnye. Miután körülbelül fél órai munka után végzett, elővett egy bélyegzőt, rálehelt, elővett egy párnát, a bélyegzőt rányomta a festékre, aztán lebélyegezte az előbb gyártott irományt. Megmondta, mennyit fizessek, aztán kezembe nyomta a pótjegyet. Azaz, hogy nem pótjegy volt az, hanem: UTÁNFIZETÉSI ÜRJEGY. így, ahogy mondom: — utánfizetési űrjegy. Megilletődötten néztem a kalauzra, ő barátságosan viszonozta pillantásomat. — Űrjegy? — kérdeztem elhaló hangon. — Mi más volna ? Persze, hogy az. Zavarban voltam, dadogtam: Csak nem azt akarja ezzel mondani, hogy mi is . . . Már mint, hogy mi magyarok szintén . . . ? — Tetszik tudni hogy van az: az űr azé, aki meghódítja. Nem igaz ? Hogyne volna igaz. Ezek szerint mi is kivesszük belőle a részünket? — Az űrből ? Már hogyne vennénk ki. Ez a jegy is tanúsítja. — Persze, — bólintottam, mert restelltem tájékozatlanságomat. De aztán visszaemlékeztem, hogy ebben aztán nincs szégyellnivalónk, mert hogy mi mindenben hódítottunk mi űrt, azt elsorolni sem könnyű. Hogy zavaromat leplezzem, a jegyre néztem. Elállt a lélegzetem: És most már ott tartunk, suttogtam megindultan — hogy tizenegy-hetvenért utazhatunk az űrben ? Ez olyan olcsó, hogy szinte valószínűtlen. — Tetszik tudni, — szólalt meg a kalauz, — egyelőre nem nagy az érdeklődés. Talán innen az olcsóság. Furcsa az élet: ha eggyel több másodosztályú kocsit csatolnak a tapolcai gyorshoz, soha nem szereztem volna róla tudomást, hogy a század legfontosabb tudományában szorosan felzárkóztunk a Szovjetunió és az Egyesült Államok mögé. S a tetejében anélkül, hogy dobra vertük volna az eredményeinket. Persze, ha nem ürjegyről volna szó, hanem a különbözet megfizetéséről az első- és a másodosztályú jegy között, akkor egyszerűbb megoldást is el lehetne képzelni, kevesebb másolatot, kevesebb kérdést, kevesebb indokolást. így azonban csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatunk e végtelen gondosságról. Elvégre az űrutazás nem tréfadolog. Mindez oly mélyen elgondolkoztatott, hogy hazaérve nem vettem észre mindjárt az első pillanatban, hogy népszerű házfelügyelőnk, az egyébként mindig jókedvű Kálóci bácsi, mennyire bosszús. — Ez mégiscsak borzasztó, — morogta, mivel nem kérdeztem semmit. Mi borzasztó, Kálóci bácsi? Hát ami velem történt. Hajnalban vertek fel. Megállottam, úgy tudakoltam: — Kik? — A szemetesek. Addig csengettek, amíg fel nem ébredtem. Pedig tetszik tudni, szerkesztő úr, ilyenkor hajnal felé jut egy kis nyugodt álomhoz az ember, ilyenkor már mindenki otthon van. Becsengettek és aztmondták, hogy ilyesmi többé ne forduljon elő, mert ők az állásukkal játszanak. — Mi ne forduljon elő, Kálóci bácsi ? — Azt állítják, hogy a ház kukái hetek óta félig vannak szeméttel, s hogy ennek véget kell vetni. — De miért ? — Mert így nem tudják teljesíteni a szemét-beszolgáltatási tervet. — Ilyen is van ? — akartam kérdezni, de aztán eszembe jutott, hogy miért ne volna. S nyilván egy hangzatos jelszó melléje: — „Több szeméttel a szebb jövő felé." Megígértem Kálóci bácsinak, hogy termelékenyebben fogok szemetelni, hadd legyen valamivel kevesebb baj az űrrel. Kaján Tibor rajzai 45