Budapest, 1968. (6. évfolyam)

6. szám június - Pereházy Károly: A régi Ház

Mozaik a főváros múltjából „Négy rendje van az emberiségnek, mely a várost díszíti .. ." A budai jogkönyv: das Ofner Stadtrecht a jó ötszáz év előtti törvénykezést és közigazgatást foglalja magában. Szerzője sokáig ismeretlen volt és csak a legutóbbi időben állapította meg Mollay Károly, hogy az 1404-ben, ónémet nyelven írt, 445 pontból álló törvénykönyv az Eperjes közelében levő, akkori Siebenlinden községből (ma Lipiany) származó János alkotása, aki mint Johannes Siebenlinder 1406, 1407, 1409, 1425-ben budai bíró, majd Borbála királyné (Zsigmond felesége) harmincadosa és 1436-ban Buda és Solymár királyi várnagya. Már 1392-ben, mint magister Johannes litteratus tűnik fel és ekkor Buda város esküdtje. Művének megírásánál felhasználta az akkor szigorúan őrzött régi, városi szabadalom-leveleket, Buda város tanácsának szokásjogi határozatait, sőt IV. Béla aranybulláját is. Ez a törvénykönyv igen sokáig volt érvényben, sok más városnak is irányadóul szolgált a „király megerősítésével és a városi népesség önkényéből". E híres törvénykönyv a városi legfőbb személyeket — a városparancsnok kivételével — ilyen rendbe sorozza a 21. tc. szerint:.,,. . . Négy rendje van az emberiségnek, mely a várost díszíti és naggyá teszi, mely által a közönséges jó fenntartatik és tápláltatik. Először: a plébános, aki jó, tudományos, értelmes ember legyen a hitetlenek miatt. Másodszor: a német származású bíró, aki lelkiismeretes, bölcs és hatalmas legyen, hogy a gonosztevők rettegjenek. Harmadszor: a jegyző. Ez hű legyen, sokat ismerő és ravasz, hogy a csalók ki ne fogjanak rajta. Negyedszer: a tanács, amely eiőrelátó.nem hanyag, sőt szorgalmatos és egyetértő legyen, hogy az engedetlenekkel szemben könnyű szerrel megbirkózhassék ..." A város feje tehát a bíró volt, akinek hivataloskodása az egyik Szent György naptól csak a másikig, április 24-ig tartott, „nehogy elbízza magát". Bíróválasztási joga minden szabad polgárnak volt. Istentisztelet után a polgárság köteles volt a Városháza előtt fegyver nélkül megjelenni az új bíró megválasztására. (Más alkalmakkor Buda lakói, mint a város arra legmegfelelőbb védői szabadon viselhettek fegyvert). Aki ez ellen vétett, kezét levágták. Aki civakodást kezdett, annak fejét ütötték le. Senki sem szeretett ilyenkor pártoskodni és a választást legtöbbször közfelkiáltással intézték el. Amikor együtt volt a polgárság, a hivatalát letevő bíró rövid beszéddel adta vissza a bírópálcát, amely bíróról bíróra szállt. (Vajon van-e ebből az időből bírópálca múzeumainkban ?) A tanács tagjai, jegyzőstül, szintén beszédet mondtak és mindenki szeme láttára átadták két németajkú polgárnak a város pecsétjét megőrzés végett. A lemondások után egy polgár „egész alázatossággal" megköszönte a fáradozásukat. Ezután következett az új bíró és a tizenkét tanácstag megválasztása, akik maguk mellé jegyzőt kerestek. A választás után a bíró kinevezte a kisbírót, a külvárosok albíróit és a mesteremberek közül felügyelőket, akik hűséget esküdtek neki. Majd az új bírónak utcáról utcára kellett járnia, bemutatkoznia a népnek. A háztulajdonosok a kapujuk előtt ilyenkor illendő tisztelettel fogadták. Ebben az időben a város első tisztviselőinek egy garas fizetés sem járt, de az a kedvezményük megvolt, hogy adót nem fizettek és az esetleges katonai beszállásolás alól is fel voltak mentve. Ha pedig nagyobb hivatalos munkát végeztek, akkor a városi számadás terhére szabadon ehettek, ihattak. A „becsületért" végzett munkáért így, ha nem is csurrant, de azért cseppent néha-néha. Hatósági személyeknek ülésen kártyázni tilos! Budán egy időben annyira elfajult a hazárdjáték, hogy nemcsak a kocsmákban űzték a hazárdjátékot, hanem még a nyilvános ülések alatt is. Mária Terézia kénytelen volt ezért 1770. okt. 29-én rendeletet kiadni, amely eképpen szólt: ,,Értésemre esett, hogy hatósági szentélyek az ülések folyama alatt kártyáznak. Háromszáz aranyat fizet bírságul az, akit hazárdjátékon — legyen az bár vin-tun (huszonegy) — érnek. Száz arany a feladót (feljelentőt) illeti, akinek neve titokban marad". A rendeletnek nem volt sok foganatja, mert éppen úgy ütötték a „blatt'-ot tovább is a pest-budaiak, hódolva az akkori fáraó, quideci, ferbli, moline (malom), treritaquaranta (kocka), durák, landsknecht szerencsejátékok szenvedélyének. El is veszítették sokan egész vagyonukat. Ha valaki mégis „feladott" valakit, azt legtöbbször „bizonyítékok hiányában" felmentették. R. R. S. Az építő áldozat kétszáz éves emléke a barokk Budán A ház- és lakásszentelés kedves szokása — amelyet a mai ember is megül - ünnepélyes alapkő letétellel, elkészült házak májusfáival: az emberi hiedelmek történetének olyan homályos meszszeségeibe vezet, ahová jobbára már csak az összehasonlító néprajz, etnológia, vallástörténet s a lélektan fénye világit be. Nem mások ezek a szokások, mint ős-és ókori áldozatoknak elcsökevényesedett, kereszténnyé, majd modernné szelídült formái. A sok hasonló, öntudatlanul is alkalmazott babonás szokás mellett, régi hitvilágok hiedelmeinek szívósságát mutatja az ún. építőáldozatok szokása is. A mai lakásszentelés s az a balladai mítosz, amelyet Kömíves Kelemennének, a dévai vár fala közé rakott aszszonynak - az építés emberáldozatának — históriája őrzött meg: egy töröl fakadó hiedelem. A két végletnek — az építés emberáldozatának s a szelíd mai házavatás szokásának — azonban nem csak isten háta mögötti tanyákon, de még urbánus helyeken, Budán s Pesten is, végig követhetjük közép- és újkori nyomvonalát. Élőlénynek, embernek, állatnak feláldozása, azok teteme — valóságos, vagy jelképes — elhelyezésének szokása átélte a századok viharait s valamilyen alakban a legtöbb népnél megvolt. Az archeológus épp úgy ráakad e szokás nyomára, mint a népélet, a népszokás búvára. Méri István régészünk a Békés megyei Kardoskút egyik Árpádkori földbe vájt házikójának sarkában akadt rá egy — építő áldozatul elhelyezett — kakas csontvázára. A budai Vízivárosban, a Csalogány és Medve utca sarkán, a közelmúltban tárta fel Hollné Gyürky Katalin, a Budapesti Történeti Múzeum kutatója a vízivárosi magyarok XIII. században épített plébániájának, a Szent Péter vértanú templomának alapfalait. A mészhabarcsba ágyazott kőfal egyik üregében, középkori cserépedényben ugyancsak egy szárnyas csontjai kerültek elő, tojáshéjakkal. Az egri középkori várpalota mostanában felkutatott gótikus falfülkéiben — az előbbihez hasonló elhelyezésben Kozák Károly kutatása akadt emberi hajfonat-maradványokra. De cserépedénybe zárt állatcsontok maradványait találta meg Feuerné Tóth Rózsa régészeti kutatása a pesti Szerb utcai ún. Szerb templom XVIII. századi falazatában is. Tehát: változó formában, kortól, tájtól, de még etnikumtól is függetlenül élt ez a szokás országszerte, a XIII. századtól a XVIII-ig. Tordán például egy XVIII. századi ház falába cserépedényben egy eleven kakast falaztak be. De még 1925-ből is ismeretes a Temesvári Állatvédő Egyesület panasza: az egyik helybeli kőműves, az építtető kívánságára, egy dobozban ugyancsak eleven kakast falazott be, hogy az „szerencsét hozzon az új házra". A bajhárító és szerencsehozó élő állat elhelyezése az épülő ház falai közé — Györffy István és Viski Károly néprajzi adatai szerint — a XX. század elejére oda szelídült, hogy már beérték azzal: az új házba az első éjszakára baromfit, kutyát, macskát zártak be, hogy azok kiűzzék az ott ólálkodó „rossz szellemeket". Igen meglepő az az F. M. névbetűs, 1767-es évszámot viselő habán korsó, amelyet a budavári hajdani királyi palota Mária Terézia-szárnyának egyik falfülkéjében találtak meg a helyreállítás építőmunkásai. E habánkorsónak volt párja is. Sajnos, megtalálásukkor kutató nem volt a helyszínen, így nem ismerjük e korsó — valószínűleg emberi hajfonatot, esetleg szárnyas csontokat, tojáshéjakat tartalmazott — belsejét. A régi — éppen kétszáz év előtti — építők mai utódai (tán kincset keresve bennük ? ) az egyik edényt nyomban szétverték, a másikat pedig — peremét letördelve — gondosan kiürítették. Az 1767. évből származó habán korsót, a hajdani királyi palota barokk szárnyának építő áldozati emlékét ma a Budapesti Történeti Múzeum őrzi. z. 1. A budai Palota „építő áldozata": habán korsó 1767-ből l.őrinczy György felvétele) HH^KÉÉ. 43