Budapest, 1968. (6. évfolyam)

6. szám június - Kovalovszky Miklós: A Normafa mondaköre

ran kirándult, felkereste a Zugliget feletti hegyhát híres ősfáját, s a hely szellemének és a hagyománynak sugallatára Benza Ida ilyenkor elénekelte a Casta diva áriát. Ez a művészkör nyilván csak a Schodelné megalapozta hagyományt újította fel, hozzájárulván ezzel is a név meggyökereztetéséhez. IRODALOM ÉS MŰVÉSZET egyaránt sokszor megörökítette a Normafát. A törzs kidőltével azonban — majd negyven éve már ennek — a helye is vitássá vált, története pedig lassan szertefoszlik az emlékezetben. Míg a fa állt, rajongói — Döbrentey Gábortól, a budai hegyvidék „keresztapjáétól kezdve — törzsére illesztett táblákon, költői szavakkal hirdették nevezetességét. Az utódaként már több ízben elültetett, de vandál módon mindig elpusztított fácskák sikertelen próbálkozások voltak emlékének megjelölésére. Reméljük, hogy a legutóbbi kezdeményezésnek maradandóbb eredménye lesz. A Normafához kapcsolódó, regényes történetek aligha adnak hiteles vagy legalábbis kielégítő magyarázatot a név eredetére, amely végeredményben tisztázatlan. Papp József, botanikus tanár, aki újabban a legtöbbet foglalkozott a Normafa-kérdéssel, szintén ezt kénytelen megállapítani (Védett területek ... 1967.). A homályt és a zavart növelte egyrészt a Bellini-opera letűnése a színpadokról (nemrég a rádióban már azt is hallottuk, hogy a fa egy Norma nevű énekesnőről kapta nevét), másrészt pedig a norma szó újabb jelentésfejlődése. S bármely tetszetős és vonzó is az operával való kapcsolat, valószínűbb, hogy a norma szó régi jelentéshasználatában (szabály, rendelkezés, zsinórmérték, szögmérő stb.), tehát a prózai valóságban rejlik a megoldás, és Schodelné meg Benza Ida Normaáriáinak emléke csak utólag kapcsolódott a fához névmagyarázatként, a norma szó és a Norma név egyezése folytán. DE MI LEHETETT A NÉVADÁS FORRÁSA? Gondolhatnánk például arra, hogy talán a földmérésben vagy az erdőgazdálkodásban volt valami „norma"-szerepe a feltűnő helyen álló, hatalmas fának. Erre azonban nem találtunk adatot. Papp József bukkant egy érdekes nyomra: a Normafa közelében volt a vám, ahol a környékbeli lakosoknak a városba szállított terményeikre megállapított illetéket, a normát le kellett fizetniük. (A szóhasználatot illetően emlékeztetünk az ún. egri normára.) A feltevést mindenesetre megerősíti az, hogy a Normafa fölött, a régi határ beszögellésénél, ahol összetalálkoznak a Budaörs, Budakeszi és Makkosmária felől jövő utak, kb. az 1940-es évekig működött a fővárosi vámház (épülete ma kibővítve a természetjárók és sízők otthona). Eszerint tehát egy régi jogszokás emlékét őrizné a Normafa neve; a bükkóriás ugyanis természetes útmutatóként, messziről láthatóan jelezte a helyet, ahol a normát szedték. Ma már az autók, autóbuszok nem erre járnak. De régen forgalmas útvonal volt a János-hegy és a Sváb-hegy közötti gerinc. A környező, német települések lakói, ha élelmiszert, gyümölcsöt vittek a városba, hamarabb jutottak a hegyen át Budára, főként kisebb teherrel, mintha az országúton megkerülték volna a hegyet. Váradi Antal (Képek a magyar író- és színészvilágból) a Sváb-hegyen tanyázó színészekről mulatságos történeteket mesél ezzel kapcsolatban. Réthy Mihály, a Nemzeti kitűnő parasztszínésze, ha élelmük fogytán volt, felöltözött betyárnak, s úgy sarcolta meg a piacra tartó budakeszieket. Az öreg Korcsek pedig a színház kelléktárából felvitte a medvebőrt, és abba bújva rémítette halálra a sváb menyecskéket. Régi térképeken nem találtuk jelölve a Normafát, s mint mondottuk, neve meglepő későn tűnik fel. A Norma pesti bemutatójához (1837.) viszonyítva ez is valószínűtlenné teszi a közkeletű magyarázatot. Ha levéltári adatokból, a régi budai városgazdálkodás irataiból sikerül pontosan és helyhez kötve kimutatni a norma szó fent jelzett használatát, főként 1837 előttről, végérvényesen szegényebbek leszünk egy évszázados, romantikus legendával — de gazdagabbak az igazsággal, bármily prózai is. Kovalovszky Miklós Keleti Gusztáv: Normafa /S95 ' A Kiscelli Múzeum anyagából Harsányi József reprodukciói)