Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Vincze László, Papp Dezső, Pakots György, Várady Béla, Honti Katalin írásai

Atanévvel — mint tudjuk — beköszönt az ősz is. A csepegő, nyúlós, ködös őszi reggeleken bizony édes az álom, csakhogy berreg a vekker. Réme a szülőknek, réme a gyereknek. A szülő költögeti az álomszuszékot. A gyerek húzza az időt, téblábol, szöszmötöl. A szülő hajszolja, korholja — és szánja. Kérges szívű foglárnak érzi magát. Személytelen diszpécser szolgálatnak. Ellenőrző telefonok, elintéznivalókat soroló cetlik távirányításával igazgatja gyereke életét. Egyetlen személyes kapcsolata az, hogy reggelente kiveri az ágyból. Ilyen borongós gondolatok gyötrik a szülőt. Eltűnődik. Ezen is, azon is. Azon például, hogy vajon muszáj-e felverni a gyerekeket hajnalok-hajnalán? Apraját, nagyját. Semmiképp sem kezdődhetne a tanítás később? (No igen, ismerem a nyomós ellenérveket. De az ember töprengései közben rákérdez a megoldhatatlanra is.) "Eltűnődik a szülő a gyerek napi beosztásán is. Reggel elmegy az iskolába. Ha délelőttös, öt-hat órát tölt ott. Két óra leckéje rendszerint van (néha több is). Ez éppen nyolc óra. De hát vannak külön órák, szakkörök is. Helyesen! Így aztán nem tanácsos, hogy a gyerek az iskolából hazafelé kicsit baktasson, bámészkodjon, ráérősen őgyelegjen. (Nem a csavargást pártolom.) A falevelek peregnek, az utcát kövezik, a házakat vakolják — mindebből a mi városi nebulónk nem sokat lát. Mert ha vidéki gyerek, mégis csak elevenebb közegben mozog. Meg valamit óhatatlanul a házi teendőkbe is bele kell segítenie. Szerencsés flótás. Hanem a városi gyerek napirendje ugyancsak szikár. Ki van abból iktatva minden fölös. Már az igaz, hogy kevesen dolgoznak nálunk olyan szoros napirenddel, mint az iskolásgyerekek. Aztán meg itt a vasárnap. Munka után édes a pihenés. Tudjuk, hogy nemcsak az alvás a pihenés, hanem a másféle tevékenység is. De már nem teljes értékű a kikapcsolódás, ha a megszokott kötelezettségből a szabad napra is jut. Pedig a gyereknek vasárnapra is van leckéje. Kicsi, de van. A „Család és Iskola" áprilisi számában Buti Ernő, a Művelődésügyi Minisztérium általános iskolai csoportjának vezetője úgy nyilatkozik, hogy az 1961-ben kiadott 4-es számú módszertani levél tiltja az írásbeli feladatot hétfőre. Az iskola viszont úgy nyilatkozik, hogy ezt a rendelkezést csak az alsó tagozatban lehet betartani, mivel a tananyag nem számol a lecke kieséssel. Bizonyára van itt valami ellentmondás. A nyilatkozat is meglehetősen óvatos, s ezért félreérthető. Szóbeli leckét — hallgatólagosan — engedélyez vasárnapra. Ezek szerint a gyereknek nincs szüksége heti egy zavartalan pihenőnapra ? C érdül a gyerek — fűzi tovább " gondolatait a szülő. Már ez így van. A serdülés makacs élettani tény. De az iskola jelenlegi rendszere nem akar vele számolni. Mert amikor a gyerek olyannyira el van foglalva a személyisége kialakításával, meg a fizikai növekedéssel —, akkor A téren még „be is kell iskolázni." Rákényszerít jiik, hogy 12—14 éves korában élethivatást válasszon. Arra a kérdésre, hogy mi akar lenni, a kislányom egyik osztálytársa azt felelte, hogy nyugdíjas. Lám, nem jó időnap előtt bolygatni, aminek még érnie kell. GYÁRFÁS ENDRE A BÉRHÁZ Líra Orfeusz hogyha fel-felrándul nagymosáskor az Alvilágból, fregolik húrjain zenél; hallgatja minden nőszemély. A kéményt is megjárja néha, köpenye kormos, vállán létra, s bár neki nem főz a család, elfütyörész egy balladát. Cirkusz A körbefutó folyosón, a gangon, bíborpalástban tetszeleg az alkony. Az ablaksor, sok rongyos római, a csillogásban gőgjét ontja ki. Az udvar szűk arénájában sürge gyerekcsapat játszik semmit se sejtve. A kisszerűség les rájuk morogva, a közöny feni fogát friss agyukra. Hány prófétát marcangoltak már széjjel, s hány messiás, hány hívő veszhet még el?! Dráma Mi lett itt Rómeóból? Kolompoló vice. S a gangok Júliája súroló görlice. Szemsugarak fúródnak a hősbe napra nap; sem zubogót, sem lángolót már nem fakasztanak. Zene Orgonáék tizenhatan laknak egy üzlethelyiségben. E két oktávnyi szenvedésben fél ütem szünet jó ha van. Tizenhat ember szülte lárma megfojtja itt a dallamot, s kereplő lesz, vagy tompa dob az Orgonáék orgonája. Családregény Valaha erdő lázadt erretájt. Ha köztük élsz, ecetfa, elsorvadnál. M(g őrzöd őseidnek illatát, magad vagy biztató és forradalmár. Marosi László felvétele A „beiskolázáson" is el lehet merengeni egy keveset. A tanulás jótétemény. A továbbtanulás — úgy látszik — nem. Mert úgy ijesztjük vele egymást — szülők, gyerekek, pedagógusok —, mint a mumussal. Amelyik gyerek elég jó képességűnek bizonyul, azt meg a gimnáziumban napi 10—12 órára szegezzük az iskolapadba, a füzethez, a könyvhöz. Veres Péter írja valamelyik cikkében, hogy elszaporodtak az infantilis felnőttek. Alighanem a torz eszményképhez idomított, koravénségre ítélt gyerekek közül kerülnek ki. Ki tudja, miért okosítjuk ilyen sebbel-lobbal ifjainkat? Miért e mohó kapkodás? Mintha az ismeretek átadásával már mindent megtettünk volna utódaink harmonikus fejlődése érdekében! A z egyoldalúság káros. A tudás fanyar gyümölcse nem lehet az egyetlen táplálék, amire a gyereknek szüksége van. Korunkban a jelenségek gyorsan fordulnak át saját ellentétükbe. Béklyóba vert neveltjeink szeme előtt rövidesen vágykép gyanánt lebeg majd a mezítlábas, írástudatlan libapásztor, aki zöld fűszálat rágicsálva boldog órákat tölthetett termékeny tétlenségben, s az életet nemcsak tanulta, hanem élte is. A természet ellen vétkezünk, ha nem vesszük tudomásul, hogy a gyerek nemcsak a közoktatás passzív objektuma. Egészséges növekedéséhez az ismeretek elsajátításán kívül még sok, nem kevésbé fontos tényező szükséges. Szabad levegő, napfény, mozgás, elegendő alvás, zavartalan, nyugodt étkezés. Nem is szólva az olvasásról, a világban való szemlélődésről, csendes tűnődésről, elmélyült, bensőséges gondolkodásról. Mindezt a legkevésbé sem teszi feleslegessé a szüntelenül a gyerek fülébe kaffogó tranzisztoros rádió. Honti Katalin Egy szülő tűnődése 29