Budapest, 1968. (6. évfolyam)

6. szám június - Kovalovszky Miklós: A Normafa mondaköre

A Normafa mondaköre 1967 AUGUSZTUS ELEJÉN a bolognai Teatro Municipale társulata egy nálunk évtizedek óta nem játszott, s csak a rádióban néha felhangzó részleteiből ismert operát adott elő a Margitszigeten. Bellini Normájának, a romantikus olasz opera egyik remekének ez a felújitása és a történet egyik fő „szereplője", a szent tölgy bizonyára sok nézőben idézte föl a Szabadság-hegy egykori nevezetességének, a Normafának az emlékét. S nyilván az operaelőadás adta az ötletet a Budapesti Művész és Opera Sportkörnek, hogy néhány hétre rá, szeptember 24-én emlékfát ültessenek a Normafa helyének közelében (a híres fa eredeti helyét a lejtő szélén, a két hárs közt álló kis, védtelen bükkcsemete jelzi), s emléktáblát avassanak Devecseri Gábor verssoraival: Normafa, hajdanidon itt lengett lombod a szélben, ünnepi hegymászók víg dala szállt körüld. Normafa, majdanidön lombod közt éled az ének, győzve sivár közönyön, győzve dühös viharon. A művészek sportköre ezzel a szép kezdeményezéssel egy évszázados hagyományt akart felébreszteni, elődeik kirándulásainak célpontjánál, a Normafánál lezajlott valóságos szellemi ünnepek felújításával. (Szabadtéri előadások tervéről már 1963-ban írt a Kertészeti Lexikon a Normafával kapcsolatban.) A köztudatban elsősorban a Norma opera kapcsolódik a fa emlékéhez. Érdemes azonban kissé messzebbre is visszatekinteni a hely történelmébe, amely természetesen mondákkal kezdődik: a meredek lejtő szélén, a legszebb kiiátóponton magányosan álló faóriás körül csapongott az emberek képzelete. A múlt század közepén egy német nyelvű útikönyv ezerévesnek és a honfoglalás élő tanújának véli. Szerényebb becslésre vall, de még mindig túlzás az a hiedelem, hogy a budai hegyekben vadászó Mátyás megpihent már -alatta, s egy naiv magyarázat szerint nevét egy normandiai leánytól vette, aki itt mentette meg a király életét a rablóktól. Más hagyomány szerint Mátyás maga ültette el azt a makkot, amelyből a fa sarjadt. A több száz éves fa kora utólag persze nem állapítható meg pontosan. Legendák ködéhez illő az a bizonytalanság is, hogy a leírások tölgynek és hársnak is mondják — holott valójában bükk volt. ELSŐ NEVÉT a budai hegyvidék német lakóitól kapta. A hegyeken magasodó, magányos ősfa különösképpen vonzotta a villámokat, s rajta töltötték ki dühüket a vad szélvészek. Letört ágak, megperzselt csonkok mutatták az idővel való harcának nyomait. Ezért nevezték el Wetterbaum-mk, Vihar/á-nak. Amikor a romantika felébreszti az emberekben a természetrajongást, a pest-budai polgárok is megszállják a hegyeket: nyárilakokat építenek, élvezik a kirándulások biedermeier hangulatú, társas örömeit. így fe-38 dezik fel a budai erdők fejedelmi fáját és a hely szépségét. Ettől kezdve már nemcsak a viharok, hanem az emberek is megtépázták. A szerelmesek babonás fája lett. Törzsét számtalan, szívbe vésett név sebforradása tette élő emlékkönyvvé, alsó ágait pedig lekopasztották, mert az a hiedelem járta, hogy aki gallyat szakít róla, s párnája alá teszi, megálmodja, ki lesz a párja. Ha pedig egy leány és egy fiú leül a fa alá s levelet tép ágáról, hamarosan egybekelnek. És az öreg fa bőkezűen adta áldását a szerelmespárokra. A természetjárás úttörői természetesen a korszellem és a természeti szépség iránt is legfogékonyabb művészlelkek, az írók és a színészek voltak. Az érdeklődés jele, hogy a 30-as években már társaskocsi indult a hajóhíd budai végének közelében fekvő Szarvas térről a Zugligetbe. A reformkori lapokban pedig állandó műfaj lett a budai táj szépségeiről és érdekességeiről beszámoló „útirajz". íróik olyan részletező kedvvel közölték „felfedezéseiket", mintha valami távoli, ismeretlen világról adtak volna hírt. A KOR IRODALOM- ÉS SZÍNÉSZETTÖRTÉNETÉNEK FORRÁSAI: levelek, naplók, emlékezések sok adatot őriztek meg a baráti szövetségben levő írók, színészek s a hozzájuk csatlakozó, szellemi társaságot kedvelő, bohém hajlamú közéleti férfiak, politikusok, honoráciorok természetkedveléséről. Vörösmarty, Fáy, Jókai, Petőfi, Bajza, Vahot Imre, Garay, Gaál József, Szigligeti, Szigeti József, Megyery, Lendvayék, Bártfay László, Deák, Kossuth, Vásárhelyi Pál, Tóth Lőrinc nevét említhetjük köztük. Különösen a Pesti Magyar Színház megalakulásával (1837) váltak rendszeressé a kirándulások, amelyek egyszersmind a kedély, szellem és a művészet családias ünnepei is voltak. Tréfa, szavalat, vers, ének váltotta egymást. A színészek és írók kedves tanyája a Sváb-hegy volt (többen telket, nyaralót is szereztek ott maguknak), s kirándulásaik kedvelt célja a Wetterbaum. Váradi Antal írja, hogy mivel akkor a színházban pénteken szünet, ún. norma-nap volt, szombaton pedig operát adtak, s így sok tagnak kettős pihenője volt, a színészek tavasztól őszig rendszerint minden pénteken felvonultak a Sváb-hegyre, s ott töltötték az éjszakát is. Némelyek szerint a norma-napi kirándulásoktól kapta nevét a Normafa. Maga Váradi cáfolja azonban másutt ezt, mondván, hogy igazi norma-nap csak kettő volt egy évben: karácsony és nagyszombat. Ellene szól a magyarázatnak az is, hogy a színésztársaság általában közelebbi kiránduló célt választott, azon a tájon, ahol később többen közülük meg is telepedtek mint első honfoglalók, a későbbi Jókai-villa környékén. Harmadszor: a 30-as, 40-es évekből, éppen a kirándulások fénykorából nincs ilyen értelmű adatunk a Normafa névre. A MÁSIK MAGYARÁZAT meghatározott eseményhez illetve személyhez kapcsolja a Normafa nevet. A Nemzeti Színház ünnepelt művésznője volt Schodelné, az európai hírű koloratúrénekesnő és drámai szoprán (1811—54). Elbűvölő tehetsége azonban zsarnoki önteltséggel párosult, s ez sok botrányt okozott. Előkelő hódolói és hatalmas pártfogói (köztük Nyáry Pál vármegyei főjegyző majd alispán, a színház intendánsa) mégis mindig megvédték és kivételes helyet biztosítottak neki a színházban. Pályatársaival az elkényeztetett művésznő gúnyos vagy — legjobb esetben — leereszkedő fölénnyel érintkezett. Részt vett ugyan svábhegyi kirándulásaikon, de ezt nyilván a velük tartó úri társaság kedvéért tette. Ilyenkor persze az ő szereplése volt a rögtönzött szabadtéri műsor fénypontja. A különféle, akkoriban divatos operai kórusok és szólóáriák közt legkedveltebb volt Vincenzo Bellini, olasz zeneszerző (1801— 1835) egykor igen népszerű, de ma már csak ritkán hallható operájának, a AWwa-nak (bemutatója: Milánó, 1831., Budapesten 1837. okt. 28.) nagyáriája, a Casta diva. Schodelné ezzel szokta elbűvölni a közönséget. Többször elénekelte a színházi kirándulások alkalmával is a Wetterbaum tisztásának tündéri színpadán, a nyári holdfény álomszerű megvilágításában, a fantasztikus alakú lombsátor alatt. A választás ötletét nyilván az sugallta, s a varázst még teljesebbé tette, hogy a hatalmas fa — a kortársak emlékezése szerint — nagyon hasonlított a színház Normadíszletének fájához (valószínű azonban, hogy a festő másolta a díszlet-fát a legendás svábhegyi Viharfáról, amely annyira megfelelt a kor romantikus eszményének és az opera hangulatának). Egészen hihető volna tehát, hogy a természetes Norma-díszlet előtt elhangzó, híres Norma-ária volt a névadás sugallója. Váradi Antal pontosabban is megjelöli az alkalmat: akkor kapta nevét a Normafa, amikor Nyáry Pál intendáns egy ünnepi kirándulás alkalmával itt adta át a közönség ajándékát, egy színezüst sarlót, a legnagyobb Normának, Schodelnénak. Hevesi Lajos egy homályos célzása (Karczképek, 1876.) azt sejteti, hogy Vörösmartyé volt a névadás ötlete. Mindennek azonban még a szabadságharc előtt kellett történnie. Schodelné 1848 nyarán, éppen híres szerepében, a Normában lépett fel utoljára a Nemzetiben, majd," amikor Nyáryt 1850-ben tíz évi várfogságra ítélték, teljesen visszavonult, s 1854-ben meg is halt. Az ő személyéhez illetve szerepléséhez fűződő névadást vitássá teszi az, hogy Schodelné életében nem tűnik még fel a Normafa név. Az eddigiek alapján meglepő talán, hogy ismereteink szerint csak az 50-es évek végéről van rá biztos írott adatunk. Vannak, akik a névadást egy másik, kitűnő Norma-énekesnőhöz, Nagy Imréné Benza Idához (1846— —80.) kapcsolják. Benza Károly szintén a Nemzeti tagja volt, s néhány színésztársával együtt a Sváb-hegy első telepesei közé tartozott az ötvenes években. (A csavart kéményű Benza-ház ma is áll a Költő utcában, Jókai telke alatt.) A társaság persze akkor is gyak-