Budapest, 1968. (6. évfolyam)
6. szám június - dr. Pénzes Antal: Mesélnek a fák
A Margitsziget csúcsa a fehér fűzfákkal (Szelényi Károly felvétele) Bombasérült tölgy a Margitszigeten (Reisman Mariann felvétele) Sadler: Flora Pestiensis c. munkája már 1826-ban említi, legrészletesebben Fialovszky ismertette őket 1902-ben a Növénytani Közleményekben. A második világháború előtt még 5—6 bokor volt belőlük, ma már csak 2 bokorról tudok — a többit a nagy parkosítás és rendezés a híres török pirosítókkal együtt kiirtotta. A kipusztított*'tövek helyére ültettek ugyan fügecserjéket, de ezek nem hasonlítanak az ősi fajtákhoz, hanem az ország és Budapest más területén is kulturált fajták. Az itteni ősi török eredetű füge termése apró diónagyságú, levele keskeny-karéjos — az újabban telepített példányok termései jóval nagyobbak, leveleinek karéja szélesebb. ősrégi idők emlékei a budai hegyek lejtőjén található különböző kökény-szilva bozótok. Itt olyan változatok, fajták élnek még a vízmosásokban, mezsgyéken vagy erdős területeken, amelyek más vidéken ismeretlenek, illetve csak egész ősi kultúrhelyeken, kelta vagy még ősibb népek lakóhelyein találhatók. Érdemes lenne ezeket a mindjobban eltűnő fajtákat parkjainkba is visszatelepíteni! Tavasszal fehér virágjaikkal, később pedig sárga vagy kék terméseikkel élénkítenék a meglehetősen egyhangú bokrok és parkfák csoportjait. Ezeknek a kökény-szilva fajtáknak a föld alatt terjedő sarjtelepei vannak, melyek több száz vagy ezer évet is átvészeltek. Koruk nincs időhöz kötve; csak a meg nem felelő külső körülmények, pl. éghajlatváltozások következtében tűnnek el egy-egy termőhelyről — vagy az ember mindent felforgató csákánya, földgyaluja tudja őket kiirtani. Régi sírokból is előkerültek csontár terméseik; Svájcban, Ausztriában, a Rajna vidékén már az új kőkorszak-kori telepeken kimutatták jelenlétüket. Ezeknek a budai kökény-szilváid féleségeknek egy részét részletesen ismertettük a Kertészeti Főiskola Évkönyveiben. Az apró termésű kökény a budai erdők szélein nem ritkaság, de már parkjainkban hiába keressük ezt az ősi bokrunkat: sem a Margitszigeten, sem a Népligetben nem találjuk meg. Egy kis bokrocska van a Városligeti Botanikus Kertben. A Gellérthegy déli parkosított részén volt egy 3—4 m átmérőjű bokrocska, de ebből 3 darab fácskát nevelt a gondos kertész ollója; ez is eltűnt lassan a köréje ültetett kék gyökér (Ceratostigma plumbaginoides) ágyasban. Pedig — mint Rapaics Raymund kimutatta — a kökény és a kökörcsin név a legrégibb, a honfoglalás előtti növény-nevünk, amely a kék — kök szavakból ered. Igazán megérdemelnék ezek az ősi cserjék, virágok, hogy visszatelepítsük őket parkjainkba, kertjeinkbe! Idegenforgalmi szempontból is nagy jelentőségű lenne, ha parkjainkban láthatók lennének e jellegzetes magyarföldi ősi fafajok; így pl. a festői hófehér kérgű fehér nyárfák, melyeket az Alföldön is, minden különösebb indok nélkül, irtottak az utóbbi években. Az idegen nem az amerikai vagy japán eredetű bokrokra, fákra kíváncsi nálunk, hanem a jellegzetes magyar különlegességekre. Szerencsére, ma már van ilyen törekvés is a Főkertnél, mert újabban megjelentek utcáinkon az ezüst vagy magyar hársak, a jellegzetes bakonyi, vértesi berkenye-fajaink (pl. a Lágymányosi lakótelep útjain). Helytörténeti szempontból azonban nem stílszerű pl. a budai várfal tövében a japán szofora vagy az amerikai vöröstölgy; és egyenesen giccs-szerű, amikor a Gellérthegy vad szikláira, az ősi honos bokrok helyére, kerti teltvirágú rózsákat ültetünk. Ugyanilyen helytörténeti jelentőségük van a vastag gallyú vagy molyhos körtefáknak is. Ennek a körtefajnak apró, gömbös körte alakú termése és molyhos, hosszúkás levelei vannak. Ma már apró gyümölcseit nem fogyasztjuk, de a vackor vagy vadkörte mellett ezek is a régiek gyümölcsét jelentették. (A mai közfogyasztásban levő nemes körték alig egykét évszázada kerültek kertjeinkbe.) Ez a körtefaj is föld alatti sarjakból fejleszt hajtásokat, melyek a fa életét hosszú évszázadokra biztosítják. Pesthidegkút határában a Csúcshegy déli lejtőjén él egy ilyen körtefatelep és hirdeti az ott elpusztult középkori Gercse falu helyét, melyet már 1212-ben említenek az okmányok; 1595-ben kiürítették és 1956-ban tárták fel. Alig 200 éves múltra tekinthet vissza hazánkban az ördögcérna vagy sefűsefa (Lycium halimifolium) meghonosodása. Ez a nitrát kedvelő cserje ma már az egész országban elterjedt az emberi települések mentén. A két világháború előtti időszakban a Gellérthegy is tele volt — a mandulafák mellett — ördögcérna bozóttal, a régi gellérthegyi búcsúk, népünnepélyek emlékét hirdetve. Az új parkosítás a Gellérthegy déli lejtőjén, a Citadella alatt, és alul, a barlang bejárata előtt még egypár 100 m2 -es foltot meghagyott belőle. A többi helyről eltűntették ezt a nem kívánatos gyomcserjét. De térjünk vissza a közelmúltba: a Gellért Szálló cukrászdája teraszán fagylaltozó vendég nem is gondolja, hogy az a három bálványfa törzs, amelyek a terasz kőlapjai között emelkednek a magasba, az 1944—45-ös évek pusztító vérzivatarának köszönhetik létüket. Elpusztult ugyanis a szálló előtti előkert, a magnóliák és buxusok, a pázsit helyébe gyomok és széllel terjedő gyomfatermések kerültek — ezekből nőttek naggyá az ott levő bálványfa törzsek. Dr. Pénzes Antal
