Budapest, 1968. (6. évfolyam)

6. szám június - dr. Pénzes Antal: Mesélnek a fák

célt, akkor a tömegtermelés káros hatása elveszi azok hatékonyságát is. Az építészet minőségi és tartalmi fejlődésével lépést kell tartania a köztéri szobrászatnak, biztosítania kell a tér és a formák humanizálását — különben felesleges sallanggá válik. Anonymus városligeti szobra kitűnő példa arra, hogy a szép környezetbe jól illeszkedő szobor milyen hamar közismert és közkedvelt lesz. Jól illik természeti környezetébe Medgyessy Ferenc Gellért legenda c. műve. Igaz, hogy az ilyen remek műalkotás környékét kissé rendezettebbé is lehetne tenni... A Zrínyi szobor emeli a Körönd ódon hangulatát. A budai Hadik szobor arra jó példa, hogy ha a léptékarány megfelelő, akkor a mű tömbje és formája harmonikusan illeszkedik közegébe. A Duna allegória már idegenebbül áll az Engels tér sarkában. Háttere erősen elüt a klasszicizáló kompozíciótól, s furcsa módon a főalak hátat fordít a Dunának. A Danaidák félénken húzódnak egymáshoz, köröttük már egy új, gépi környezet is kialakult. Érdekes jelensége ez, amelyet most fedezhetünk fel hétköznapjaink városképében: ma már az álló, a statikus építmények mellett egyre jobban hozzátartozik az összképhez a gépek, a közművek, az utcai lámpák formája is. Az Irinyi szobor természetessége és aránya szépen nemesíti a háttér jellegtelen épületeit. A Kékgolyó étterem előtti fiúszobrot szinte agyonnyomják a háttér méretei. A Mária utca és az Üllői út sarkán álló dísztelen épület sík jellegét még jobban hangsúlyozza az előtte levő dombormű. Ebben az esetben sokkal szerencsésebb lett volna térplasztikát alkalmazni. S ahol a köztéri létesítmény, ha lehet, még tovább rontja az épület hatását: a Tengerszem presszó előtti figura kiemeli és hangsúlyozzaegyüttesének sikerületlenségét és fantáziatlanságát. De talán minden további részletezésnél többet mondanak a szobrokról és környezetükről készített felvételek . . . Szeretném ismételten hangsúlyozni, hogy új szobrainkat ne rutinszerűen, hanem körültekintő gonddal, a tartalmi és az esztétikai igényeknek megfelelően helyezzük el! S a tematikusság sem lehet egyeduralkodó; az a fontos, hogy a szobor kifejezze korunkat, hogy időtálló, örök érvényű műalkotás legyen — csak így válhat a modern városkép szerves részévé, így járulhat hozzá tereink és épületeink humanizálásához. Furkó Zoltán Mesélnek a fák A letűnt idők, korok történetét nemcsak az írott vagy kőbe vésett betűk őrzik meg számunkra, hanem sokszor az élővilág matuzsálemi korú öreg fái, cserjéi is elmesélik a maguk módján a múltak eseményeit. Az Erzsébet-híd budai hídfőjénél levő hatalmas platánfák csonka ágai a legutóbbi világháború gránátszilánkos rombolásait örökítették meg. De végig a budai Duna-parton az öreg vadgesztenyefák össze-vissza tépett, roncsolt törzsei is a háborús időket juttatják eszünkbe. A Margitsziget és a Városliget fáin is jól láthatók a háborús sérülések. Természetesen nem minden facsonk háborús eredetű, mert a szélvihar is letörhet egyes ágakat, kettéhasíthat hatalmas törzseket, egész fákat is kidönthet — de amikor egy-egy fán több egyidős csonkot látunk és a csonkokból egykorú fiatal hajtások törnek elő, akkor már biztosabb támpontot kapunk a sérülés időpontjára. Az említett sérült fák újranőtt ágai mind 20 év körüliek és így összeesnek az 1944—45 telén lezajlott világháborús eseményekkel. Az öreg, derékvastagságú vadgesztenyék sorát a budai Bem rakparton megszakítják az egész fiatal hársfatörzsek: ezek a lebontott Kossuth-híd feljárójának emlékét őrzik, pontosan jelezve a feljáró eredeti hosszát. A Margitszigeten Arany János tölgyfái a nagy költő emlékét hirdetik; de ha egy kicsit jobban megnézzük ezeket a fákat Arany János szobra mellett, akkor kétségek merülnek fel bennünk, hogy tényleg ezek alatt írta-e „A tölgyek alatt" örök-szép, végrendeletszerű versét? Az ott levő 60—70 cm átmérőjű fák ugyanis becslésünk szerint mindössze kb. 120 évesek lehetnek. Már pedig Arany e költeményt 1877-ben írta s nem valószínű, hogy kis, fiatal, 20—30 éves, kb 7—11 m magas fácskák ihlették volna ilyen költemény megírására, amikor volt ott már olyan hatalmas tölgy is — a Rózsakert mögött — mely ma legkevesebb 150—200 évesnek tekinthető és a költő margitszigeti tartózkodása alatt is nagy fa lehetett. A tölgyek alatt Vágynám lenyugodni, Ha csontjaimat Meg kelletik adni; De, akárhol vár A pihenő hely rám: Egyszerűen bár, Tölgy lenne a fejfám! Ez a kívánsága a mai napig nem teljesült. Versét egyébként egy kortársa erősen becsmérelte, erre írta 1878-ban: „A tölgyek alatt" (idézőjelbe téve az azonos címet) verses válaszát: „A tölgyek alatt — Beteg-é, vagy alszik ? — Nem oroszlány — de Szuszogása hallszik: Nosza, rugjuk főbe, Bármily fenevad, Hogy holtra gebedjen A tölgyek alatt!" A Margitsziget többi fái, melyeket még József nádor ültettetett — a fekete diók, celtiszek, vasfák, platánok, szoforák stb. —, a kor jellemző díszfái, melyek kiszorították a sziget ősi fáit: a mocsártölgyeket, fehér nyárfákat, szilfákat, kőriseket, a Duna ártéri területeinek jellemző ősi fáit. Ma már ezekből alig egy-két példányt találunk a szigeten. A legöregebbeknek a mezei szilfákat tekinthetjük, mert ezek igen nagy sarjadzó képességűek, és ha ki is vágnak közülük egy-egy fatörzset, a gyökerekből, tuskókból újra kisarjadzanak. Jól látható ma is, hogy az újabban fellépő szilfavésztől pusztuló fák, kivágott törzsek tuskói újból kihajtanak és tovább viszik a fa életét. Egy-egy fatörzs pusztulása tehát nem az egész föld alatti hajtásrendszer elhalását jelenti. A Margitsziget élettörténetéről mesélnek a partjain megtelepülő fehér fűzfák is. A folyami, tehát a dunai szigetek is állandóan mozognak lefelé, a folyam sodrának irányában. A víz sodra a szigetek felső részét elhordja, míg az alsó részen, a sodrás árnyékában, a hordalékot lerakja, a partot növeli. A Margitsziget felső részén ma már ki van kövezve a parti rész; de alul, a Margit-híd lejárónál jól látható a sodrás árnyékában a sziget állandó növekedése, amelyen a fehér fűzfák is megjelentek. Ezeket néhány éve beépítették a partvédő kőfalba. A földnyelvecske azért csak tovább növekszik és nemsokára eléri a Margit-híd főpillérét. A gellérthegyi keleti sziklás lejtőkön is vannak kis szilfácskák, bozótok, melyeknek egész apró levelei vannak; ezeket már Kitaibel Pál természettudósunk is leírta több mint 160 év előtti munkájában. A Gellérthegyet az ősi időkben tölgyes borította; ember már a római kor előtti időkben is lakta. A déli lejtőkön az 1950-es években kelta-eraviszkusz lakóhelyeket, putrikat mutattak ki régészeink. Ezek a népek sütöttek, főztek, fűtöttek itt már pár ezer év előtt — ami mind az ősi tölgyesek rovására ment. S ezek helyén csak a bozótot alkotó kökények, szilfák maradtak meg, illetve szaporodtak el, valamint néhány erdei aljnövény, pl. az északi lejtőn tavasszal nyíló kis keltikék élnek még a mai napig is. De a későbbi történelmi időknek is vannak fás vagy inkább cserjés emlékei a Gellérthegyen. Ezek a híres gellérthegyi füge cserjék, amelyek a törökvilágból maradtak fenn. 33