Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Gellért Oszkár: Budapesti versek és történe

kat, melyeket fasiszta tulajdonosaik idejében elhagytak. Ezek az épületek inkább csak nyári tartózkodásra voltak alkalmasak. Szegény Nagy Lajos azonban egy kemény telet is kénytelen volt Soroksáron eltölteni, mert csak 1948-ban kapott Budapesten lakást. 1948 nyarán írtam az alábbi verset. Egyik otthonom leomlott Budán. Fölépül majd, ami ma puszta rom. Másik otthonom pesti egy szobám, Benne könyveim, íróasztalom. A harmadik e százhúsz négyszögöl. Gyümölcsösében nyári üzemem: Ha olykor költő-mondhatnék gyötör, E soroksári kertből üzenem. Egy kis Duna-ág erre is folyik. A házban egykor egy nyilas lakott. Idelátni Csepel kéményeit S a Gellérten az emlékoszlopot. Egyik otthonom a szülőhaza. De túl a Dunán s kéklő hegyeken A második a földteke maga. S a harmadik: a világegyetem. Úrrá lettem az őskáosz ködén, Az istenekkel vagyok egykorú. Kétmilliárd társammal leszek én Győztes fölötted, atomháború! A végső repülésre Ez a versem 1950-ben jelent meg először. Sokáig a legnépszerűbb verseim egyike. Valóban nagyon betegen írtam, s a már akkor nagyon beteg világot szerettem volna a talpára állítva látni. A Sziget-utca közepén lakom. Beteg vagyok. Kitárom ablakom. Rövid kis utca. Jobbra, balra nézek: Két pillantás befogja az egészet. Amott a Váci-út, emitt pedig Szabad a szem a Margit-szigetig. Keskeny kis utca, ám két vége mégis Kiöblösül s tág távlatok felé visz. A Váci-út: tudom, arra van a Villamossági s gépgyárak hona. Szemben a MÁV. S befűtve vár a mozdony. Futnék felé, de félek, elszalasztom. S Margit-sziget, Duna-ág, odatúl Budai dombok; s a hajó tutul. Futnék felé, törik-szakad, elérem. S félek, lezárják a hidat előlem. A Sziget-utca közepén lakom. Beteg vagyok. Kitárom ablakom. Mindegy, hajón, vasúton visz-e vágyam. Beh jó volna bevetni már az ágyam. Beh jó volna már egészségesen S nem úgy, hogy lázam s pulzusom lesem. Repülőgépbe ülve szállni-szállni S Rómában és Párisban is kiszállni — Megérni holnap ott, amit ma itt: Az ember megvalósult álmait. S az új, szabad Belgrádban is! s talán még A finn Helsinkinek is nekivágnék — S Európán túl, az egész földtekén, Ahol csak harcol és győz a szegény, Végigvezetném gépem, mielőtt még A végső repülésre cihelődnék —: Hogy mindenütt érezze meggyötört Öreg testem a frissítő gyönyört, Amire ifjan, szívrepesve vágyott: A gyógyuló, a talpraállt világot. Vallomás a vagyonról Ez a versem 1963-ban jelent meg először; mintegy A végső repülésre című versem folytatásaként, de most már nem mint közösségi vers, hanem mint egyszerű lírai vallomás arról, hogy a közösség a költészetemen felül milyen kézzelfogható hagyatékra számíthat utánam. A Sziget-utca közepén lakom, S ha kitekintenék az ablakon, Budára látnék itt és ott a MÁV-ra. S kérdezhetnétek: „Költő, mért verekszel a témával, mit megírtál nem egyszer?" Hát csak azért, mert a messzibe látva túl a Dunán s a vasút-vonalon nem úgy élek itt, hogy az unalom gyötör, mint egy lakatlan szigeten; de magamat sűrűben hihetem, sűrűjében hazámnak s a világnak, s szemeim innen is az égbe látnak. A Sziget-utca közepén lakom. Itt láthatták naponta alakom az utcán járva. S most a régi nóta: mert írhatnám úgy is, hogy valaha itt laktam negyvenöt tavasza óta, s lehet, hogy e háznak a fala majd emléktáblán őrzi nevemet, amíg egy új ház végleg betemet. Egyik szobámban íróasztalom. És fényképekben végig a falon kortársaim, kik holtukban is élnek. Leveleiknek százai mesélnek fiókjaimban. S polcokon amott nekem ajánlott könyveik sora, nem lepi őket be a por soha: művükben mind-mind halhatatlanok. Bútor, szőnyeg, festmény és rádió és televízió, ez új, a többi ó. Legyintesz új lakó: „Keveset ér". De azokat nem adom semmiért. Mert könyvek, fényképek és levelek: hogy voltam én is, ez a felelet. Úgy gondozom, hogy nem kicsi vagyon. Ezeket majdan örökül hagyom. Szobák Mint költő nem tudtam hallgatni sok olyanról, amiről szemérmesen talán hallgatnom illett volna; és így az emlékezet egy-egy szobáját sem bírtam befalazni, bármennyire is szerettem volna. Ebből a gondolatból bimbózott ki ez az 1965-ben írt versem. Milyen utcákban laktam én életem nyolc évtizedén? S hajdan hol volt (ha volt) szobám, egyszer Pesten, máskor Budán. De hat éves korom előtt neve szerint keressem őt, hiába töröm eszemet: van mit az idő betemet. Ám azon túl csak jöjjetek egy-egy régi utca-nevek: Vörösmarty, Almásy-tér, Kossuth halála szívig ér, kilencvennégyben ott lakunk, s gyászlobogós az ablakunk. Jósika név következik, és Bethlen-téri ház ez itt, kórház volt s benne én beteg, s a Jó Hír: költő lehetek. Dimitrov-téri szálloda: anyám válása vitt oda, kilencszáznégy s tél eleje: első vezércikkem helye, s első igaz szerelmemé, onnan indultam őfelé. Házasság és József-körút, Damjanich-utca, Dózsa-út, Erzsébet néven is körút, szobák suhantok, de ne úgy suhanjatok boldog szobák, hogy anélkül menjek tovább: meg ne pihenjek percre bár, a boldogságnak ez kijár. Falk Miksa, most Néphadsereg: ott lett a negyedik gyerek. El innen, el, jajgathatok, ez a fiam is már halott. Világháború és Budán Újlaki rakparton szobám ablaka a Dunára néz, a börtönt onnan kezdtem, és emléknek ez is valami: a Nyugatot szerkeszteni. Fél évig Klotild-palota: üvegtetős padlás-szoba. Sallai Imre neve jön, s Mártírok útja: vérözön. Világháború, második, s az utca ismét változik. Szabadságtól terhes ölű negyvenötös év, gyönyörű, Sziget-utcában új lakás, húsz éve már itten tanyáz egy költő, aki azt lesi, melyik utca emlékei szépek vagy boldogtalanok, s nem képes, mert olyan konok: legalább annyi kínon át befalazzon egy-egy szobát. 21