Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Gellért Oszkár: Budapesti versek és történe

Vincze Oszkár Mi a helyzet a csatornahálózattal? A csatornahálózat következetes kiépítése minden igényes kultúrvárosban követi a település fejlődését. Ahol e fejlődés nem szinkron, ott nyomban zavarok, bonyodalmak keletkeznek, amelynek mind közegészségügyi, mind esztétikai szempontból elejét kell vennünk. Nézzük meg, vajon hogyan fest a helyzet Budapesten? Fővárosunk szennycsatorna-hálózata csak a nagy laksűrűségű városrészekben felel meg a világ igazi metropolisaiban kialakult normáknak. így például a belső városrészek csatornahálózata 96,3 százalék, de a külső, elsősorban a munkáslakta peremkerületekben a csatornázottság foka csak 30 százalék körül van. Ez pedig azt jelenti, hogy a peremvárosokban, főként a XV., XVI., XVII., XVIII., XIX., XX., XXI. és a XXII. kerületben még mindig akadnak csatornázatlan utcák, sőt, kisebb-nagyobb, csatorna nélküli körzetek is. Budapesten a múlt század óta úgynevezett egyesített csatornahálózat épült ki; tehát nincs külön szennycsatorna és csapadékvíz elvezető csatornahálózatunk. További jellemzője a főváros szennycsator'na-hálózatának, hogy a száraz időben keletkezett és elvezetett átlagosan napi 900 000 köbméter szennyvízmennyiségből a biológiai módszerrel megtisztított hányad csak mintegy 45000 köbméter. Ez a teljes mennyiségnek kereken 5 százaléka, tehát elgondolkoztatóan kevés. Az urbánus életforma általában igen nagy közvetlen anyagi terheket ró a lakosságra és a közületekre. így a fővárosban az 1966. december 31-i állapot szerint csupán a törzscsatornahálózat hossza csaknem 1500 kilométer volt. A fejtörést azonban főként az okozta, hogy e föld alá beépített bonyolult és kényes labirintus tetemes hányada ma már teljesen elavult, anyaga nagymértékben elhasználódott és mind kevésbé alkalmas a megnövekedett napi háztartási és ipari szennyvízmennyiség elvezetésére. A hálózat 19 százalékának kora a 72—80, sőt, a 100 évet is meghaladja, 15 százaléka pedig több mint 57 éves. Az 1910 előtt kiépült hálózat zömében az V., VI., VII. és VIII. kerületben van. Nehezíti a főváros helyzetét, hogy a csőhálózat 21 százaléka román és bauxit-cementes betonból készült, ami a mai forgalomból adódó terhelést már nem bírja. E csőhálózat anyagának az eredetileg előírt négyzetcentiméterenkénti 280 kilogramm szilárdsága az idők során 5—50 kilogrammra csökkent, ily módon üzemeltetése a gyakori meghibásodás miatt ma már nem reális, tisztítása pedig a dolgozók egészségére igen veszélyes. A hálózat kapacitását egyébként nem is a szennyvíz, hanem a csapadékvíz mennyisége határozza meg. A vízelvezetési zavarok általában ott jelentkeznek, ahol még nincs végleges főgyűjtő, és ideiglenes vagy kis kapacitású szivattyútelep van üzemben. A szennyvíz ugyanis átemeléssel jut a Dunába, így a hálózat teljesítménye is függvénye az átemelő telep kapacitásának. Az átemelő telepek nagy hányadának teljesítménye sem kielégítő. A gépek elavultak, hatásfokuk — különösen a közepesnél magasabb Duna-vízállás esetén — alig több mint az eredetinek a fele. A hálózat zavartalan üzemeltetésének egyik előfeltétele a rendszeres tisztítás. Vannak olyan csatornaszakaszok, amelyeket létszámhiány vagy egyéb okokból csak ötévenként tisztíthatnak. A helyzet most némileg javult a korszerű tisztítóberendezések importja révén, de további öt ilyen berendezésre még feltétlenül szükség van. A következő években, a csőhálózat elhasználódása folytán, a meghibásodás gyakoriságának további növekedésével kell számolni. A szakadások átlagos száma 1962-ben havi 84 volt, ami 1966-ban már 142-re emelkedett. A szakadás oka — az általános elhasználódás, a cső betonhéjának korrózióján kívül — az úttestre nehezedő megnövekedett tengelynyomás és a fokozott dinamikus erőhatás. Az elmúlt években 315 kilométer hosszú csatornát az emberi egészségre ártalmas ipari szenynyezőanyagok ugrásszerű növekedése miatt kellett zárolni. E szakaszokban a tisztítási munka csak különleges rendszabályok alkalmazásával engedélyezhető. Ismeretes, hogy 1949 és 1967 között a csatornahálózat terhelése 300 százalékkal, a hálózat kapacitása pedig mindössze 125 százalékkal növekedett. Különösen csekély a hálózat fejlesztése a vízcsőhálózat növekedési arányával szemben. A törzscsatornahálózat hossza 1960-ban a vízcsőhálózatnak 51,1 százaléka volt, amely arány 1966-ra már 48 százalékra csökkent. E jelenséggel függ össze, hogy a csatornázatlan peremkerületekben a talajvízszint is igen kedvezőtlen mértékben emelkedett. További kedvezőtlen jelenség: az elmúlt 20 évben mindössze 53,5 kilométer csatornát újítottak fel. Ma már 380 kilométer közcsatornát kellene sürgősen kijavítani; ez a szükséglet 1980-ig 420 kilométerre növekszik. Az elhasználódás következtében addig a felújításra szoruló szakaszokat át kell építtetni, ami évi 35—40 kilométer csatorna felújítását teszi szükségessé. Egyidejűleg bővíteni kell a mellékhálózatot is. Ehhez főgyűjtők, gyűjtők és átemelő telepek építése szükséges, amelyek legalább a jelenlegi színvonal tartását lehetővé teszik, jóllehet, a csatornázott terület közben mintegy 10 000 holddal, a hálózat hossza pedig 1000 kilométerrel növekszik. További fontos tennivaló a Duna belterületi szakaszának a száraz időben jelentkező szennyvíz közvetlen hatásától való mentesítése. Az Angyalföldön megépülő napi 190 000 köbméter teljesítményű szennyvíztisztító telep létrehozásával a Könyves Kálmán körúttól északra eső vízgyűjtő terület szennyvize csak biológiai tisztítás után kerülhet a Dunába. Az ettől délre eső gyűjtő szennyvizei a Soroksári úti telepre folynak, ahonnan egyelőre a Dunába, majd távlatban a Csepel-északi tisztító telepre kerülnek. Ily módon 1980-ra a Duna bal partjának a déli összekötő hídtól északra eső része teljesen mentesül a száraz időszak szennyvíz terhelésétől. A délpesti telep bővítése, a Ságvári utcai és a soroksári szivattyútelep megépítésével, a soroksári Duna-ág fővárosi szakaszát mentesíti majd a tisztítatlan szennyvíztől. A budai oldalra tisztító művet nem terveznek. A Duna jobb parti gyűjtő megépítésével, a Zsigmond téri és a kelenföldi szivattyútelep rekonstrukciójával elérik, hogy a jelenleg közvetlen beömlő szennyvízrendszer megszűnik; a szennyvíz egyelőre a kelenföldi szivattyútelepre érkezve jut a Dunába, majd idővel a Csepel-északi tisztító telepre. A 28 átemelő telep közül 7 végleg megszűnik. A rekonstrukció során átépül, bővül, részben újonnan épül 18 átemelőhely. A fejlesztés után 31 szivattyútelep és állomás lesz üzemben, másodpercenként 138 köbméter névleges teljesítménynyel, amelyből 110 köbméter a fejlesztés nyomán alakul ki. A szivattyú-teljesítmény tehát 1980-ig 240 százalékkal növekszik. Az előbbiekben már elmondottuk: 1980-ig évi 35—40 kilométer hosszú csatornát kell felújítani. Ennek hitelszükséglete évi 80—90 millió forint; átlagos folyóméter költsége 3200—3500 forint. Erre a fővárosnak meg is van a kellő anyagi fedezete. A felújítási munkát a Fővárosi Csatornázási Művek (CsM) saját apparátusával végzi el. A nagyobb munkák kivitelezésére azonban — ha erre idegen vállalatot nem lehet szerezni — a CsM kivitelező részlegét fel kell fejleszteni. A CsM mélyépítési részlege öt év alatt évi 10 millió kapacitás növeléssel fejleszthető fel olyan mértékben, hogy az évi 80 millió volumenű munkát elvégezhesse. A fejlesztéshez szükséges munkásszállások, szociális létesítmények, műhely, raktár építésére és az anyagok, gépek beszerzésére mintegy 50 millió forintra van szükség. Természetes, hogy a csatornahálózat szinttartásán felül mutatkozó minden rekonstrukciós és bővítési igényt népgazdasági forrásból kell fedezni. Ehhez a harmadik ötéves terv hátralevő időszakában további mintegy 280 millió forint kell. A következő ötéves tervek hiteligénye, egyenletes elosztásban, mintegy 2 milliárd forint; ez az összeg a tervek műszaki megvalósítását 1980-ig optimálisan szavatolja. A hiteligénynél is fogasabb kérdés a mélyépítő kapacitás előteremtése. Jóváhagyott feladatokra ugyanis az Építésügyi és Városfejlesztési Minisztérium (ÉVM) 356 millió forint helyett ez ideig csak 266 millió forint teljesítését vállalta. A kapacitáshiány tehát máris 90 millió; a pótkeretként kért 281 milió forint teljesítmény igénye, a kapacitáshiány máris 120 millió forint körül van. A kapacitáshiány megszüntetéséről a legsürgősebben gondolkodni kell, mert a mélyépítési munkák elhalasztása nemcsak a csatornahálózat fejlesztését, de a negyedik ötéves terv lakásépítési programjának megvalósítását is veszélyezteti. A lakásépítés üteme az 1970-ben üzembelépő kilenc házgyár kapacitása nyomán egyébként is feltehetően meggyorsul. Ha az ÉVM nem hajlandó a tanács részére nagyobb erőt koncentrálni, nem marad egyéb hátra, mint hogy a Fővárosi Tanács felügyelete alatt kell életre hívni a megfelelő teljesítőképességű vállalatot. Ugyancsak az önsegély útjára kényszeríti a Fővárosi Tanácsot az a tény, hogy az ÉVM betonelem-