Budapest, 1968. (6. évfolyam)

4. szám április - Dr. Szalai György: Egy kihalóban levő foglalkozás

Dr. Szalai György Egy kihalóban levő foglalkozás A statisztika szégyenlősebb nyelve „háztartási alkalmazottakénak nevezte, de a népnyelv szólásai „utolsó cseléd", „úgy bánik vele, mint a cselédjével" s hasonló kifejezésekben említették őket. A fogalom tartalmát jobban fedte ez utóbbi, mert „cseléd"-nek lenni Magyarországon a felszabadulás előtt szomorú sors volt. A különböző szabályozások sokáig együtt is emlegették a falusi cselédekkel a városiakat — azaz a háztartási alkalmazottakat. Pest vármegye első, 1804-es városi cselédrendelete húsz paragrafusból állott. A szabályzat különösen a szolgálatból megszökött cselédekkel szemben alkalmaz drákói megtorlást. „A gazda feljelentésére a Szolga Bírák Urak mindjárt fogadtassák el és 24 páltza ütésekkel megbüntetvén, annyiszor amennyiszor, adják vissza gazdájának, ha pedig azt szolgálni nem akarná, küldjék a tömlöcbe." Az 1857-es cselédszabályzat kimondja: „A cseléd gazdája iránt engedelmességgel, szorgalommal, hűséggel, tisztelettel és igazlelkűséggel viseltetni tartozik ... A cseléd tartozik magát azon házirendhez tartani, mely a gazda által kitüzetik. A cseléd gazdájának parancsait, intéseit és feddéseit tisztelettel és szerénységgel fogadni köteles." Egy 1909-ben tartott cselédankéton nőegyleti hölgyek és háziasszonyok részéről ilyen kijelentések hangzottak el: ,,. . . Nyugaton a cseléd a munkája elvég eztével szabad és a legtöbb esetben külön is lakik. Ámde a mi viszonyainkhoz és a mi gondolko -dásmódunkhoz nem alkalmas és nem tanácsos a nyugaton elterjedt szabad állapotok utánzása.." Egy másik hozzászóló a következőket mondotta: „Tűrhetetlenné teszi a helyzetet az alsóbb néposztályok felfelé törekvése. Mindenki magasabbra igyekszik, ma már alig akar valaki cselédsorban maradni, a viciné is tanítónőt szeretne nevelni a leányából." Cseléd az úri közgondolkodásban Állami szabályozás és társadalmi közgondolkodás nem sokat vethetett egymás szemére. Mindkettő alábbvaló személynek tekintette a szolgálót. Ennek megfelelően az úri Magyarországon a társadalmi ranglétra fokát nem kis mértékben meghatározta, ki hány cselédet tart a maga arisztokrata vagy polgári háztartásában. Aki nem tartott háztartási alkalmazottat a takarítási és konyhai munkákra, az foglalkozásától, hivatalától függetlenül „proli"nak számított. A háztartási alkalmazottak számának emelkedése vagy esése csalhatatlanul jelezte a polgári jólét növekedését vagy összezsugorodását. Ezt az értékhullámzást különösen a fővárosban követhetjük nyomon, ahol a háztartási alkalmazottaknak több mint a fele szolgált. 1900-ban 57,204 1906-ban 59 116, 1910-ben 70114, 1925-ben 48774, 1930-ban 51 610 és 1941-ben 56 831 szolgálót találunk a fővárosi háztartásokban. Ezek a számadatok azt mutatják, hogy cselédtartás szempontjából a polgári jólét az 1910-es évek körül tetőzött. Annak ellenére, hogy 1920 után a faluról és az elcsatolt területekről számosan telepedtek meg a fővárosban és a lakosság 1 millió fölé emelkedett, a háztartási alkalmazottak száma az infláció, prosperitás, gazdasági válság vizein hullámozva, soha többé meg sem tudja közelíteni az 1910-es létszámot. A cselédtartás azonban nemcsak a jólét függvénye volt, hanem bizonyos stástusbeli, rangjelző szerepet is játszott. Tanulságos az a statisztika, amely a két világháború között a háztartási alkalmazottak gazdáiról készült. Eszerint a szabad foglalkozású értelmiségiek 69,3%-a, a katonatisztek 63,8%-a, a magántisztviselők 61,9%-a, a köztisztviselők 6o° ,,-a, az önálló iparosok és kereskedők 42,9%-a, a vagyonukból élő magánzók 27%-a, a katonaaltisztek és legények 11,1% -a, az ipari és kereskedelmi segédmunkások 9%-a, a házmesterek, hordárok 8,7%-a, a rendőrök és vasutasok 6,5%-a, a postások 5%-a, s végül a napszámosok 1,3%-a tartott háztartási alkalmazottat. A gyárosokat, bankárokat valahol „elsüllyesztette" a statisztika. Jellemző viszont, hogy a szabad pályán működő értelmiség, a pedagógusok, katonatisztek, magán- és köztisztviselők 60%-nál nagyobb arányban tartottak háztartási alkalmazottat, míg az átlagosan nagyobb jövedelmű magánzók és kereskedők részvétele jóval alacsonyabb. A katonatiszt „rang"-jához hozzátartozott a cselédtartás, akárcsak a köztisztviselőéhez, az orvos, ügyvéd kereseti viszonyait éberen figyelő kollégák, sőt paciensek és kliensek joggal megkívánhatták, hogy fehérbóbitás háztartási alkalmazott nyisson nekik ajtót. Egy másik aspektusból vizsgálva a cselédtartást, igen jellemző a lakásnagyság és a cselédtartás közötti viszony. Az 1941-es népszámlálás adatai szerint 153617 egyszobás lakás közül Budapesten csak 3220-ban szolgált háztartási alkalmazott, a 78714 kétszobás lakás közül 15234-ben egy, 247 ilyen lakásban 2, de volt 14 olyan kétszobás, melyben 3 cseléd is dolgozott. 32 635 háromszobás lakásból 17 053 lakásban egy, 520 háromszobásban 2 háztartási alkalmazott tevékenykedett, míg 15 040 ilyen háztartásban egyetlen egy sem dolgozott. Az „úri negyed", vagy „szegényfertály" jelleget nemcsak a házak és a berendezés minéműsége adta meg, hanem a cselédtartás foka is. A legtöbb háztartási alkalmazott e kimutatás szerint a Belvárosban volt: a lakások 36%-ában tartottak szolgálót. A Lipótvárosban a háztartások egyharmadában dolgozott cseléd. A cseléd nélküli lakások száma Kőbányán volt a legmagasabb. Itt a lakásoknak mindössze 6,1%-ában működött háztartási alkalmazott. Buda és Pest összehasonlítása is elgondolkodtató: Budán a lakások 26,2 %-ában, a pesti oldalon viszont csak 16%ban tartottak háztartási alkalmazottat. Amint látjuk, a jövedelem nagysága mellett a pozíció, a lakásnagyság, a városrész „előkelősége" vagy külvárosi jellege összetett módon határozta meg: mely háztartásban van alkalmazott, s melyikben nincs. Az ősi ,,patriarchalizmus" A gazda és háztartási alkalmazotta között fennálló úr-szolga viszony kialakulását a cselédrendelkezések mellett megkönnyítette az a tény, hogy a háztartási alkalmazottak túlnyomó többsége faluról jött és magával hozta a falu istenfélő, belenyugvó szellemét, gyengébben fejlett társadalmi tudatát. Az 1930-as statisztika adatai szerint az 51 és fél ezer női háztartási alkalmazott közül csak 2400 született a fővárosban. A nadrágszíjparcellákon élő többgyermekes kisparaszti családok, valamint a zsellérek leánygyermekei szegődtek elsősorban cselédnek. A mezőgazdasági munkához a harmincas évek gépesítetlen világában férfierő kellett. A mezőgazdaságban és az istálló körül végzett munka robotja után a nagyságos asszony konyhaasztala elé állni megváltásnak tűnt. A falun elözvegyült anya, vagy az elöregedett, megrokkant szülők tartásához még az a kicsi jövedelem is nélkülözhetetlennek bizonyult, amit a faluról felkerült leány hazaküldözgetett. Az út a faluból legtöbbször egyenesen a fővárosba vezetett, kisvárosi kerülők nélkül. Vidéken nem szívesen szolgáltak a leányok, mert a jegyzői, szolgabírói, birtokosi kúriákban az ősi „patriarchalizmus" nemcsak a „családtagi" gondoskodásban, hanem az „atyai" pofonokban is tovább élt; s társult hozzá a cselédet-szeretőt egy kútból merítő dzsentriszemlélet is, mely az ilyen helyekről hamar menekülésre késztette a fiatal szolgálót. A budapesti cselédállomány másik feltöltője a gyár volt, főleg a húszas évek végétől. A munkanélküliség növekedése Budapesten elsősorban a női munkaerőt sújtotta; s ha Budapestre érkezésükkor először a háziaszszony szeszélye helyett a gyár robotját választották is, most egy részük kénytelen volt háztartási alkalmazottnak elszegődni. A háziasszonyok kezdetben viszolyogtak ezektől a gyárban emberi és munkás öntudatot tanult leányoktól, mert „hátha feleselni fognak". A gyári munkásnők viszont magukkal vitték a munkájukban elsajátított precízség és szervezettség erényeit. A háziasszonyok idegenkedése felengedett. Létszámukról nincsenek adataink. A harmadik gyűjtőmedence: a deklasszáltak, a tönkrement polgári egzisztenciák tömege; legtöbbjük a nagy gazdasági világválság hajótöröttje volt. Az 1930-as statisztika sze-33