Budapest, 1968. (6. évfolyam)

4. szám április - Granasztói Pál: Budapest arculatai

ház, műemlék megújítása megszépítette, kanyarodó vonala is szépít rajta. Szegényessége ellenére ódonságával, keskenységével, zavarosságával, hozzáfűződő történeti tudatunkkal mintha mélyebben urbánus volna, mint a Nagykörút. Engem néha Nápoly főútjára emlékeztet: a Via Roma-ra; az sem szép, de sűrűségével, elevenségével mily megragadó! Sőt még a közeli Klauzál téren is van valami megkapó: komor zártsága, jó arányai, az ide nyíló nagykapus vásárcsarnok révén: valami intimitás, középpont érzés. Az, hogy körülötte sűrű élet van, minden sarkán szűk, sötétlő utcák indulnak, de a gyerekek játszani, az öregek nézelődni, üldögélni ide tódulnak. Velencének vannak a külsőbb kerületeiben ilyen dísztelen, egyszerű terei, a „campo"-k. Itt a belső Erzsébetvárosban persze a gettó emlékétől nem lehet szabadulni, de attól az érzéstől sem, hogy nyilván nem véletlenül volt, lett éppen ez a gettó. Valami bezárkózás, beszűkülés, csaknem elsötétülés van itt. A keskeny Dob utca például — akár a volt Király utca — kezd műemléki ízűvé válni: méretei, arányai finomak, sok egyszerű, figyelemreméltó kis klasszicista bérház van itt. A Dob utca Pest urbanitásának egyik rétege. Vagy az elkanyarodó, távolabbról az egykori városfal, most belső körút vonalát követő Kazinczy utca, furcsa, csaknem kísérteties, ódon fürdőépületével, vagy a Rumbach utca szinte rejtélyes zsinagógájával. Átjáróházak, csaknem keletiesek, bazárszerűek, mint a Gozsdu udvar, meg a különös, kihalt, sötét keresztutcák — a Síp utca, Laudon utca —, itt-ott a falak mentén osonó, szinte bujkálónak, megrettentnek tűnő alakok. Furcsa szagok. Valami ódonság, különösség, elmúltság, s mégis, jelenvalóság. Ha teljesen újjáépülne s egészen másként — valamit elveszítenénk, akár az egykori Tabánt. Mindinkább hiszem, a városok megújulásának szükségességébe vetett hitem ellenére, hogy ilyen városrészek lebontása, újjáépítése esetén kíméletre volna szükség. A Teréz-templom a sarkon — két főút, két kerület sarkán — az egyik legmarkánsabb hely e vidéken. Maga az alakítgatott barokk templom — Ybl Miklós átépítette díszes toronysisakja ellenére is — a magyar óriásfalvak hatalmas templomaira emlékeztet tiszteletre méltó külső egyszerűségével. Városának — a Terézvárosnak — most ugyan a szélén áll, de valaha, mielőtt e külső városrészt az Erzsébet- és a Terézvárossá széjjelválasztották volna, éppen a közepén lehetett. Ezért a hely most is a „közép" érzetét kelti. Ezt főként a Nagymező utca itt végződő széles szakaszára értem, ami egyike a legsűrítettebben városias és egyben legvonzóbb részeknek az egész pesti oldalon, ismét különösebb építészeti értékek nélkül. Valaha piactér lehetett; a mindkét oldalán még álló egy-két korai házból következtetve a térség mindenesetre régebbi a Népköztársaság útjánál, mely utóbb szelte ketté. Figyelemreméltók ezek a régi pesti házak, s még inkább a templom mellett álló iskola, mely nekem egyre jobban tetszik. Aligha azért — bár ez is emlék, s ki tudja, miféle ilyen emlékekből tevődik össze egy hely, egy város iránti ragaszkodás —, mert itt kaptam mint a Művészeti Tanács tagja első ízben, 1945 januárjában élelmiszersegélyt, személyesen Vas Zoltán akkori élelmezési kormánybiztostól. Az egész térségnek valami többszörösen rétegződött múltja, urbanitása érződik, sőt részben látszódik. Piac lehetett, az bizonyos, fontos hely. Abból is következtethetően, hogy innen indult eleinte a Városligetbe a Király utcán át az egyik első budapesti villamosvasút; a másik irányba, a Nagymező utcán tovább csak később hoszszabították meg. (Később ez volt gyermekkorom kis nyitott pótkocsis 10-es villamosa, amely megkerülte az egész Szabadság teret.) Mindinkább színházak, mulatók telepedtek ide és ugyanakkor autó és autóalkatrész kereskedések is. A hely egészében tehát központivá vált nem csak helyi, hanem fővárosi értelemben is, aféle kisebbszerű pesti Place Pigalle. Itt volt a Moulin Rouge, szemben vele az Arizona mulató, forgó parkettjával, — a furcsa, szobros homlokzatú ház ma is ugyanúgy áll —, továbbá itt volt egy időben kissé odébb a Péle Méle mulató is. Ezekbe ifjúkoromban jártam. A Fővárosi Orfeum, majd Operettszínház ócskaságával ma már szinte műemlék. Szemben az első ízben Rennaisance néven megépült színház, majd Radius Mozi, egy nagy bérház földszintjén, később Vígszínház és Nemzeti Színház is volt átmenetileg. Most már nem is tudom, mi a neve; ezt a sok színház és mozinév változtatást nem tudom követni, nem is vélem helyesnek, valamiféle kapkodást mutatnak. Idekerült az oly fontossá vált intézmény, az Ernst Múzeum is. Itt van az egykori Tivoli, gyermekkorom egyik emlékezetes mozija, ahol valaha a némafilmek idején a vászon tövében zongoráztak, szünetben pumpával szórták a szénsavas illatosítót — s egy másik ilyen kisebb mozi is. S bár valaha, épülésekor talán brutális betörésnek hathatott e tér intimitásába, itt halad át a Népköztársaság útja. Ma már szépnek érezzük, helyénvalónak; napi utamon innen ugyanúgy jobbra-balra végig nézek a Nagymező utca e széles részén, mint a Kőrútnál. S valami jóleső érzéssel tölt el az egész, különösen a torony látása — akár a Körúton a New York épületé is — a kép végében. Szinte olyan mint tengeren — itt háztengerben — a világítótornyok: irányjelzők, megnyugtatók. Ha tehát valami lokálisan is vonzó a pesti oldalon, ez a rész az; mindig szívesen megyek végig gyalog rajta. Otthon érzem benne magamat. S ez ér annyit, mint megállni és gyönyörködni valamelyik hideg fenségű téren, nagyhatású paloták előtt. Ha már életem napi tengelye — szerencsémre — a Népköztársaság útja, Lánchíd, Alagút vonala lett, hadd haladjak most is ezen tovább. A budai Lánchídfőig. Itt indul északi irányban a Duna-partnak az a szakasza, amit valamennyi közül a legjobban szeretek, s ami talán az egyik legvonzóbb hely az egész városban. Könnyen lehet, hogy ez is még az intim, a kisebb város emlékét hirdető volta miatt. (Innen meg egykor a Zugligetbe menő lóvasút indult.) A csendessége miatt a zajló, forgalmas helyek közelében, a sötétlő zártsága miatt a legtágasabb, fényes dunai panoráma mentén, a szerény kisvárosiassága miatt a világváros kellős közepén. Látványában a legmegkapóbb a dús, árnyas fasor elkanyarodó vonala, a kísérő kőmellvéddel együtt, a Duna íve mentén, az egyszerű házak ugyanilyen sora, a betekintés a rövidke keresztutcákon a Vízivárosba, a hegyoldalra, a kitekintés a fák alól a hatalmas Parlamentre, a túlpart nagyvárosias házsorára, a táguló Dunára, a szép Margit-hidra. Mindez együtt varázslatos. Á szép párizsi Szajna-partokra emlékeztet. Itt is le lehet mérni a varázslatosság határát — akár a Nagymező utcánál amannak a széles szakasza végén —, itt meg talán a Jégverem utcáig, legfeljebb a Szilágyi Dezső térig tart. A Duna-parti kis kocsma fontos tényező ebben, s jó az, ha ilyen helyeken van valami vendéglőféleség — sajnos, gyakran nincs —, ahová be lehet ülni, s érezni, látni a környéket. Amint innen is látni a Duna-partokat, a Lánchidat. A partokon sétálókat, a vízen a hajókat, szemben is a parton a sárga villamosokat, a Lánchídon a kék autóbuszokat. A várost. S ugyanezért jó üldögélni a Clark Ádám téren, a Lánchíd eszpresszó teraszán, leginkább az árkádja alatt. Csodálatos példája, hogy miféle hasznos, sőt vonzó dolgok születhetnek minden tervszerűség, előreelgondolás nélkül, ez esetben még bozzá a pusztulás melléktermékeként. Ez az árkádsor ugyan is valamikor egy Ybl Miklós építette sarokbérház udvarának része, a házból több nem is maradt épen az ostrom után. Kitűnő ötlet volt ekként felhasználni, megörökíteni. Úgy vélem: a legkellemesebb, egyben leglátványosabb helyek egyike a városban. Nem is megyek hát most tovább, át az Alagúton, a Krisztinába; az ott annyira más világ s oly fontos nekem, annyira nehéz megragadni varázsát, hogy ezt máskorra halasztóm — ha egyáltalán meg tudom értetni, miért lett az odaát igazában a szűkebb hazám. Itt üldögélek hát, mint annyiszor, ezen a teraszon, nézem a várost és az itt körbe-körbe forgó, zajló életet. Ami nélkül nincs is város, városkép. Jobbra fenn a Vár palotáját, kupolástól, alatta egy furcsa, keskeny szecessziós bérháznak egykor oldalsó, most előtérbe került homlokzatát, ahol valaha a földszinten a Stowasser féle hangszerkereskedés volt; izgalmas kirakataiban sokféle trombitájával, harmonikáival, okarináival, oboáival. Ez a ház is lassan szinte szépül. Nézem az innen induló, elkanyarodó várkerti rakpartot, sétányt, majd közelébb a körteret, a körbe forduló kocsisorokat, a járdán, az átkelőhelyeken siető, olykor özönlő gyalogosokat. Mind többször torlódásokat látni, olykor tülköléseket hallani, ami idegességet, türelmetlenséget jelent. Távolabbról pedig, a Duna felől mélyhangú hajódudák megfontolt, intő búgását. Látni a villamost is, amint bebújik a hídfő alá, majd újra kibújik alóla. Odaát a pesti hídfőben a hídra sorban felkaptató autóbuszokat. El lehet nézni mindezt órákig, akár a tenger hullámverését. Egyszer váratlan robaj hallatszott, mindenki odanézett: egy külföldi kocsi a hídról lejövet egyenesen belehajtott a körtér belső kőszegélyébe, ott megállt, viszszatolatott, majd a kanyarban továbbment az Alagút felé. Vezetője is talán belefeledkezett e látványba, vagy talán vonzotta az Alagút ? Ki tudja ? Itt ülni, nézni az életet, a körforgást, ilyeneket látni boldogító — de néha szomorító is. Annak jele, hogy idősödünk, lassan a szélre kerülünk, nézőnek. Bizonyos, hogy minél idősebb leszek, gyakrabban fedezem fel itt t

is, ott is ennek a hasonlíthatatlan városnak eddig emígy még nem látott, nem nézett arculatait. 7