Budapest, 1968. (6. évfolyam)

4. szám április - Heim Ernő: A lakótelepépítés jövője

Heim Ernő A lakótelepépítés jövője fővárosunkban Fejlődő-növekvő fővárosunk képét szemlélve, lehetetlen fel nem figyelnünk arra, mint bontakozik ki egyre nagyobb arányokban, a sűrűn beépült város percmén az új lakótelepek gyűrűje. A Gellérthegyről vagy a Halászbástyáról nézve, mintha már ma is fehér gyöngysor övezné a nemrég még oly határozatlanul szétterülő, távoli ködbe vesző panorámát. Fs mégis, valójában mi magunk is csak akkor fedezzük fel, mily újszerű motívumokkal gazdagodik, mennyire új léptéket nyer általuk a város, ha azt néha-néha idegeneknek mutogatjuk. Mert ezeket az önmagukban is város-méretű, hatalmas együtteseket, a maguk igazi mivoltában, ténylegesen csak akkor ismerjük meg, ha bennük járunk és részleteit kézzel fogható közelből szemlélhetjük. Csupán ilyenkor érezzük meg azok tulajdonképpeni hangulatát és látjuk meg mindazt, ami bennük szokatlan vagy vonzó, esetleg éppen meghökkentő, sőt talán visszatetsző. Pedig — valljuk be — a legtöbben csak véletlenül vagy kíváncsiságból vetődünk el egyik-másik tájára, és akkor is csak a külsőségek és a forma érdekel bennünket. Mennyivel inkább felfigyel és mennyivel érzékenyebben reagál azonban ennek az újszerű életkeretnek minden megnyilvánulására és számtalan hatására az, aki benne lakik és akinek előbb-utóbb szinte egész életét ez az új környezet formálja és alakítja majd. Minthogy a főváros lakóinak ma már mintegy 7—8%-a lakótelepi lakos, vagyis kb. annyi, mint pl. Miskolc teljes lakossága, azt hiszem, aligha lehet érdektelen, hogyan vélekednek városrészükről maguk annak lakói és aligha lehet közömbös, mi tetszik nekik abban, mi nem. De a kérdés még jelentősebbé válik, ha azt is figyelembe vesszük, hogy Budapest városfejlesztési tervei szerint lakótelepeink lakosszáma 1980-ig előreláthatóan a jelenleginek közel háromszorosára fog emelkedni, vagyis a főváros népességének csaknem egynegyede lakótelepi lakos lesz. A következőkben ezért elsősorban két kérdésre keresek választ. Az első arra irányul, valóban tisztában vagyunk-e mi urbanisták azzal, milyennek is szeretné látni, hogyan képzeli el Budapest népe a jövő lakóvárosát. A második — konkrét példával illusztrálva — a ma helyesnek vélt, új megoldásokra való törekvéseket próbálja értékelni. Az így felvetett két kérdést — ha lehet — kissé közvéleménykutatásnak is szánnám. Szeretném legalább is felkelteni a közérdeklődést azok iránt a problémák iránt, amelyek ma még bizonyára csak a forrongás állapotában vannak, de amelyekről holnap talán már hiába hallatja szavát a legjobban érdekelt fél. Mert nem tűnik-e meglehetősen fonák dolognak, ha a várostervező és a szociológus — mintegy zárt laboratóriumban — igyekszik kielemezni és meghatározni többek között azt, hogy milyen épületformát is találhat ideálisnak annak lakója és milyen városkörnyezetet lát kielégítőnek ? Úgy hiszem, mindeddig nem sokat tettünk annak érdekében, hogy az elsősorban érdekeltek tényleges igényeit, a jövő városára vonatkozó elképzeléseit valóban megismerjük. Azok a szociológiai vizsgálatok, amelyeket a Budapesti Városépítési Tervező Vállalat a Lágymányosi és az Üllői úti lakótelepen végzett, még csak a kezdetet jelentik. Emellett — bár az illetékesek figyelmét számos rendkívül fontos körülményre hívták fel — a városrendezési tervek készítői számára valójában vajmi kevés útmutatást szolgáltattak. Mert pusztán abból a megállapításból, hogy az egyik lakótelep lakosainak 79%-a, a másiknak 50%-a érzi jól magát az új városkörnyezetben, és hogy az előbbit a lakók i%-a, az utóbbit 5% -a nem tudta megszokni, még aligha következtethetünk arra, mi az, ami városépítési vonatkozásban a többségnek megfelel, vagy amivel néhányan elégedetlenek. De a válaszokból erre vonatkozó általános érvényű tanulságokat még akkor sem vonhatunk le, ha figyelembe veszszük, hogy pl. esztétikai tekintetben a megkérdezettek fele tetszését fejezte ki, mintegy 20%-a kifogásolta a városkép egyhangúságát, 30%-a pedig teljesen közömbösen fogadta e kérdés felvetését. A közlekedési kapcsolatok elégséges, illetőleg elégtelen voltára, az üzletellátottságra, a telepen belül várható baráti kapcsolatok kialakulására vonatkozó kritikai megállapítások is csupán a tekintetben tájékoztatnak, hogy nyilván sűrűbb villamos vagy autóbusz járatokra és több lakótelepi üzletre lenne szükség. Mindezt, de még azt is tudjuk vizsgálatok nélkül is, hogy a lakók — ha már egyszer saját otthonhoz jutottak — a jelenleginél máris nagyobb méretű és differenciáltabb lakást kívánnak, és hogy sokan szívesebben laknának kertes kistársasházakban, mint egy bármily korszerű, de mégiscsak 200 lakásos épület tizedik emeletén. A figyelmet tehát ezúttal e problémának nem lakáspolitikai, nem társadalmi és nem is gazdasági vonatkozásaira kívánom ráirányítani — még ha ezek a továbbiaktól nem is különíthetők mereven el. Szeretném azonban végre a kérdésnek azt az oldalát is megvilágítani, amelynek létezéséről mindnyájan tudunk és amelynek megnyilvánulásai — tudat alatt — minden lakótelepi lakót foglalkoztatnak, de amelynek lényegét mind ez ideig nem sikerült tisztáznunk. Ma még —