Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Radnai Ferenc: Világváros-kongresszus

az egy személy — egy szoba arányról nem is beszélve. Jellemző a világ lakáshelyzetére, hogy az új lakások építésének a száma éppen azokban az országokban kisebb, ahol a lakáshiány nagy. A kevésbé fejlett országokban ugyanis magasabb a népességnövekedés, az emberi és természeti források elégtelenek, az építési költségek a jövedelemhez képest magasak. Az európai körzetben ezer lakosra számítva átlagosan 8,5 új lakás épült. (Svédország 11,4. Német Szövetségi Köztársaság 10,7, Szovjetunió 10,2, frország 3,2, NDK 4,5, Portugália 4,7, Belgium 4.7.) Az USA-ban ezer lakosra 8,3, a csendes-óceáni körzetben 5 új lakás jut, e fölé emelkedik Honkong 11, Ausztrália 8,7, New Zealand 9, Japán 7,2-es mutatója. A lakásellátás minőségéről vall az egy lakásra eső alapterület. Európában az átlag meghaladja az 50 m2

-t (Dániában 86,4 m-\ Svédország, Norvégia, Finnország rendkívül magas színvonalon van). Az egy lakásra eső szobaszám Hollandiában 5,2. Magyarországon 2,5, az USA-ban 5,5.Latin-Amerikában a lakások többsége egy- vagy kétszobás, a csendes-óceáni körzetben a lakások 50%-a egyszobás. A lakások közműellátottsága szintén jellemző képet ad. Angliában a vízvezetékkel való ellátás csaknem száz százalékos. Európa városi területein az átlag az 50%-ot meghaladja, a csendes-óceáni körzetben 20% — Japán kivételével, ahol 71%. Körülbelül azonos az arány a vízöblítéses WC és az elektromos ellátás terén. Latin-Amerikában — Costa-Ricát kivéve, ahol 94,5°„-os az ellátás — rendkívül alacsony; például Dominikában és Bolíviában mindössze 10%. Az épületek életkora a lakások elavulásának mutatószáma. Svédország, Norvégia, Finnország a II. világháború után építették az összlakásszám 33—34"„-át. Az NDK-ban az arány 11%, Magyarországon 17%. A csendes-óceáni körzetben a legtöbb lakás nem tűzbiztos és hevenyészett jellegű. (Favázas, bambuszvázas, vályog.) A lakásszükségletet a következő tényezők alakítják: 1. a népesség növekedése, a) természetes szaporulat, b) urbanizáció, c) családalakulás, 2. a felújítás-rekonstrukció. 3. az életszínvonal emelkedése. 1960-ban a világ lakosainak 27,1 százaléka élt városokban, és ez a szám a jövőben várhatóan emelkedni fog. A földrészek és országok különböző gazdasági fejlettsége a lakás-standard megállapításánál nagy különbségeket eredményez a lehetőségek és a kívánalmak között. Malaysiában pl. az egy főre eső lakóterület 4,7 nv-ben vam megállapítva, s egy 11 m--es hálószoba három személy számára szolgál alvóhelyül; az USA-ban viszont az állami segéllyel épülő munkásházak 110 m2

alapterületűek; hozzátesszük, hogy a malaysiai standard a körülményekhez képest jónak mondható. Latin-Amerikában megkísérelték az európai standardot alapul venni, azonban a kedvezőtlen gazdasági helyzet miatt ez lehetetlen volt; így a közép-amerikai államok új mutatókat állítottak fel: a három hálószobás lakás alapterületét 52—69 m2

-ben állapították meg, a két hálószobásét 42 m2

-ben. Az átlagos alapterületet 55 m2

-re -csökkentették, de a városi lakosság 63 százaléka az ezért járó bért sem tudta megfizetni. Az európai országok igyekeztek ésszerű szabályokat felállítani, öt személyes család alapulvételével (Anglia 80—90 m2

, Olaszország 80 m2

, Belgium 62-től 78-m2

-ig, Hollandia 50 m2

). Az európai lakásügyi és tervezési nemzetközi szövetség 1960. évi ésszerű „kölni standard"-ja öt személyre 70 m2

-t állapít meg. Venezuelában a kívánatos standardot eltúlozták; az eredmény: a ,,kirakatházak", amelyeknek a lakbére megfizethetetlen. Jellemző, hogyan alakult a fejlett országokban az állami támogatással épülő lakások aránya. 1957-ben Franciaországban állami támogatással épült a lakások 91%-a, Angliában 58",,-a, Olaszországban 21%-a, Hollandiában 95%-a. A lakásstandard szociális vonatkozásai is földrészenként változóak. A csendes-óceáni körzetben a lakásigény egy szobára korlátozódik, ahol a család étkezhet és aludhat. Calcuttában a városlakók 58"n-a olyan körülmények között él, hogy egy szobára 5 személy jut; az egyszobás lakások az állomány 79%-át teszik ki. Hasonló Honkong vagy Djakarta helyzete. Ezekkel a számokkal a fejlett államok mutatói össze sem hasonlíthatók. Bár a hálószoba-standard Malaysiában 11 m2, Angliában 11,8 és 14 m2

között változik —, de Angliában egy személy, míg Malaysiában 3 személy használja azt. Japánban ismét más a helyzet. Az ötszobás, állami segítséggel épített lakás csak 45 m2

, viszont technikailag teljesen felszerelt (közműveken kívül 100%-os a tv, hűtőszekrény, mosógép ellátás). Az új lakásigényeket a legtöbb helyen csoportosan elégítik ki, lakótelepek formájában. Kis telepek csak akkor fogadhatók el, ha beleilleszkednek a városfejlesztési tervbe. Angliában 30—50 ezer lakosú városrészeket vagy új városokat javasolnak, mint ami a szolgáltatások szempontjából a legkedvezőbbnek látszik. Ha ennél nagyobb a település, túlnagyra nő a városközponttól való távolság, és a természettel való szoros kapcsolat is nehezen biztosítható. Moszkva nagy lakóvárosokat épít, félmilliós férőhellyel, s új lakónegyedeket az elővárosokban 30-tól 300 ezres lakosszámmal. Az USA-ban a magánvállalkozók nagyméretű lakótelepeket építettek. Kanadában magánvállalkozással épült Torontó mellett Don-Mills, 250 ezer lakossal. Japánban több új várost terveznek 100 ezertől 300-as lakosszámmal, olyan nagyvárosok mellett, mint Tokió, Osaka és Nagóya. Itt a közületek építési tevékenysége lépett előtérbe. Stockholm külvárosaiban 1952—1963 között 18 önálló lakótelep épült és öt van épülőben. Az egész világon tapasztalható ez a folyamat; megállítani nem lehet, de ésszerű irányítása a szakemberek kötelessége. A települések fontos alapeleme a háztípus. A jelenleg rendelkezésre álló változatos technológiából a szükségletnek, kívánságoknak megfelelő háztípusok kiválasztása nem könnyű feladat, különösen, ha a gazdaságos területfelhasználás érdekében megfelelő laksűrűségre törekszünk. A földszintes, egy-kétemeletes, ötemeletes, vagy öttízemeletes — sőt magasabb — házak építése a tervezőnek bő választékot ad kedvező városképet nyújtó s a lakóknak is megfelelő lakótelepek, városrészek megalkotására. Az amerikai nagyvárosok elővárosaiban a családi ház típus a legelterjedtebb. A házakat általában tömeges előregyártással készítik. Levittownban (New York mellett) általában tíz ház esik egy hektárra. Angliában a kertváros-terv szerint 30 ház áll hektáronként. Ilyen alacsony laksűrűség mellett a település képe nem városias és óriási pazarlás folyik a területtel, úttal, közművel. A terület kihasználására a legkülönbözőbb elképzelések vannak, amelyek abban egyeznek, hogy a területet a központi városmaghoz viszonyítva különböző gyűrűkbe osztják, és a fekvés szerint variálják a laksűrűséget. így alakul ki a hektáronkénti 75—300 személy területfelhasználás a teljes területre vonatkoztatva (építési területek, zöldterület, út és egyéb közös területek). Francia-, Olaszország, az NSZK és Hollandia a középmagas és magas házakat helyezi előtérbe, a laksűrűség tehát nagy. Japánban 2—4—5 emeletes épületek alkotják a többséget. Eleinte előkertes összefüggő alacsony házsorokat építettek, a területhiány miatt azonban áttértek a magas laksűrűségű bérházakra. A lakásépítés gazdasági mozgatója több irányú lehet. A beruházás lehet egyéni (családiházaknál — nálunk társasházaknál is), történhet bérbeadási céllal, lehet a munkaadók beruházása munkavállalóik számára — és végül állami beruházás. (Nálunk a beruházás lehet egyéni családiház, egyéni társasház, OTP lebonyolítással öröklakás, vagy állami finanszírozással szövetkezeti, illetőleg állami építkezés; erről a japán szerző nem írt.) A felsorolt beruházási típusok a gazdasági-szociális fejlődés és a gazdasági rendszerek szerint változóak. Igen nehéz feladat a beruházások arányának megállapítása, éspedig az, hogy mennyit fordítsanak a a rendelkezésre álló nemzeti, gazdasági és anyagi erőforrásokból termelőberuházásokra, és mennyit lakásépítkezésekre — ami ugyan közvetve szintén a termelést befolyásoló tényező, mert a kedvező lakáshelyzet előnyösen hat a termelékenységre. A fejlett országokban kevésbé éles a verseny a kétfajta beruházás között: a lakásépítés kulcsszerepet játszik. A lakásépítési költség a legtöbb országban az átlagos gyári munkás évi keresetének négyszeresét teszi ki. Nyugat-Európa néhány kevésbé fejlett országában a mutató nyolcra emelkedik. Ázsiában és a távol-keleti országokban egy 30 m2

alapterületű kis ház építéséhez háromtól hétévi családi jövedelem szükséges. A lakásépítést az egész világon nehezíti az építési költségek emelkedése, az építőanyag és a képzett munkaerő hiánya, az építőipar termelékenységének lassú fejlődése. Növeli a lakásépítés nehézségét az igények emelkedése (nagyobb lakóterület, több szoba, jobb szolgáltatások). A telekszükséglet kérdése a lakáshelyzettel szorosan összefügg. Ez a városok, különösen a világvárosok nagy lakosság-növekedéséből következik. Az előrebecslések szerint a városi terület iránti igény az elkövetkező 30 év folyamán négyszer akkora lesz, mint a jelenben. Éles verseny alakult ki az ipari és lakóterületek igényei között. A telekárak a nagy kereslet miatt abnormálisan magasak, ami akadályt gördít az iparfejlesztés és a lakásépítés elé. Mindenütt arra törekszenek, hogy a telek-spekulációt letörjék; az igazgatási szervek gondoskodnak a városi területekről, vagy pl. telekértékemelkedési adókat vetnek ki és emelik a beépítetlen telkek adóját. Minden állam lakáspolitikájának célja: 1. a menynyiségi igények kielégítése, 2. a lakások és a kommunális környezet minőségének javítása és fejlesztése, 3. a kiegyensúlyozottabb lakásépítési beruházás biztosítása. A különböző világrészek kiküldöttei saját szempontjaikból elemezték a kérdéseket. Érdekes volt az USA megállapítása, miszerint náluk — a szociális lakásépítkezéseken kívül — az állam a lakásépítésben nem akar domináns szerepet vállalni. A kanadaiak a családi ház mellett nyilatkoznak, arra alapítva véleményüket, hogy a lakosság nem szeret bérházban lakni; ennek természetes következményeit láttuk a kanadai városok terjengősségében és a gazdaságtalan út- és közműhelyzetben. A nyugat-európai országok beszámoltak aktív lakáspolitikájukról; az államok fejlesztési, telepítési terveket készítenek, van állami lakásépítés is, és a magánépítkezéseket államilag támogatják A megbeszélésen kialakult közös vélemény: országos és világvárosi szinten szükség van a lakásügyek tervszerű, központi intézésére, műszaki és gazdasági vonatkozásban egyaránt. Érdekes volt számunkra a kérdés kanadai illusztrálása, amit két nagyváros helyszíni tanulmányozása során nyertünk. Torontó és Montreál lakossága erősen ragaszkodik az egylakásos családi házakhoz. Következmény: a városok nagyon terjengősek. a területükön való közlekedés még autóval is komoly időt igényel, hiszen a városmagtól 30—50 mérföldes távolságok sem ritkák. Ennek a települési módnak további következményei — a közösségi életben, kulturális vonatkozásokban — is jelentkeznek, különösen, ha figyelembe veszszük a kanadai zord teleket. Mérnökszemmel az is különösnek tűnt, hogy a belső részeken a területhiány és a drágaság miatt a családi házakat összezsúfolják — ahelyett, hogy többemeletes bérházakat építenének; a zöld terület egészen jelképessé válik, ami természetesen a városképet is kedvezőtlenül befolyásolja. Építészetileg a házak nagy része a Viktoriánus korszak szinte megkövesedett maradványa; az újak kissé barakkszerűek, rövid élettartamra épülnek, könnyű favázas-elemekkel. Azonban alapterület, alaprajz, ellátottság, hőszigetelés szempontjából funkciójuknak tökéletesen megfelelnek; szinte minden lakás légkondicionáló berendezéssel van ellátva (a középületek és a közlekedési eszközök is), ami a kanadai szélsőséges hőmérsékleti és páraviszonyok mellett igen kellemes munkahelyi és pihenési hatásokat eredményez. Készülnek minden luxussal ellátott magas bérházak is, számuk azonban még viszonylag kevés. Ezekben a nagy kényelmet nyújtó, jól felszerelt lakáson kívül minden szolgáltató, vendéglátóipari stb. üzemet megtalálhatunk, még uszodákat is. Természetesen ezekben a házakban igen magas a lakbér. Küldöttségünk az alaptanulmányt kiegészítette magyar vonatkozásokkal. Feltártuk, hogy bár világviszonylatban a budapesti helyzet az átlagost megközelíti, mégis — mint az egész világon általában (ami úgyan sovány vigasz) — lakásproblémáink igen komolyak. Budapesten jelenleg 120— 130 000 lakás hiányzik; a hiányt új házgyárak beállításával és fokozott építési tevékenységgel igyekszünk megszüntetni. 42