Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Fodor József: Budapest versek tükrében

Budapest, ősz Alkonyodik, szép városom, Szép Budapest alkonyul Sárga útra, méla romra Sárga-arany lomb borul. Ablaktalan vén házakra, Hol port sírnak tört falak, Hol tetőtlen, durva csonkok, Vert gerendák mállanak. Hull a rőt lomb, óva fedné, Aranyfedél, halk fedél, Fáját hagyva eltemetné Sok sebét a falevél. Ablaktalan szem homályát, Vérző oldal üregét, Szánja a fa — lombja sírván — Házak pőre szégyenét. Szánja a fa, szánja az ősz, Szánja tán az Isten is, Vak kénytől vert Budapestem, Megdúlt a rossz, a hamis. Nem szikrázik éji fényben Büszke házak vén sora, Nem pompáztat ősi várat Ősz Budának távola. Hallgat az ősz, sír a lombja, Hűl az árnyék, nő az est, Dideregve, tépve, rongyban Néz a ködbe Budapest. Néz belé, vakon mereszti Házak fényholt ablakát, Ködből, szélből sírva sejti Szép emlékek illatát. Vén emlékre, méla estre A lehulló nap ragyog: — Ősz alkonyban, vén emlék közt Bús Budapest mosolyog. (1945 tavaszán) Aztán jött az építés, a jóformán mindent előlrőlkezdés, jött 1945 soha nem látott lendülete. A rettentő romok között élet fakadt, virágzott a munka és — nem egyszer a spekuláció; a hirtelen szerzett gazdagság egyfelől, másfelől a becsületes, derék dolgozók összeszorított foggal való törekvése, újra a régivé, széppé, lakhatóvá tenni a várost, minden lemondás és áldozat árán is; mert lemondás, hősi vállalás volt elég. Ez a korszak volt az, amikor jobban, mint valaha, megmutatta népünk és Budapest, mire képes, ha nagy dolgokról van szó. Az inflációt legyőztük, és a spekulációt is lassan. Lásd a következő verset a diadalmas — és egyben zűrös — Budapestről: Szentlélek harca Milyen émellyel nézek én rátok, Skatulya-kertek, rózsák, rózsák, Kibőgő rádió az ablakon, Rózsadomb, családi boldogság. Úrnőnk úszódresszt próbál és sürög, „Apú" lop, csal, száz téten fetreng, Hörög a boldogság, majd megfullad S a rádió fújtat, nyekeg, zeng. Azt mondja, hogy „lecsó-, lecsó-, lecsó-, Lecsókolom a púdert róla!" És még beszéljen, akinek van még Beszélni, vagy sírnivalója! Füll a nagy, önélvező beteltség, Csillám-délben, vagy délutánban, Problémátlanul, boldog-állatin, Buta, bősz háború-utánban. Mert hisz van gond, van: gyorsan táncol a Pénz: s követni azt, uramisten! De ki nem hülyén dolgozik, ülhet Ugri-víg, higany, csali lesben. „Miénk a világ, a nagy vadaké", Kitörtek a magyar csatornák, Rajta, nyílt szájjal, csuka, cet, vöcsök, Most leljük mi még csak a formát. Tavasszal nyit a tök: s Ínség annak Élv, ki módját leli a sornak, Közepén dagadt toronyként ülni Véres, kicsontozott nyomornak. Hogy, más, robotján, míg szeme dülled, Sárt se falhat már: kedvet nem ront. Csak azt tudnánk, mi értékállóbb: és Jó volna látni Párizst, Londont. Másik villánk is csak rendbe nyaljuk, S szőnyeg s egyéb akad még „ingyen" És új autó is illenék már: Süt a nap s a lugasló csendben Kristály páráll és boldog száj fújtat, „Okos Úr" él: s így van jól, gyermek — Hisz ezért halt meg százmillió és Szikráztak álmok, szavak, elvek. Mert „apuka nagy s ügyes": mert nem volt Veríték, harc, vad mártíromság, Hogy ne üljön be röhhel a „komfort", Habzsos teltség, családi rózsák. Fénygömb, kaccanás, villák pengése, Boldog, duruzs, játszi morajban; Gyomorkorgástól kőfal kizárja, S nem hallik, hogy ki sír az aljban. Julius Caesar, vagy a nagy ördög, Ki csinálod a történelmet — Idetorkollnak mind a hő lángok, Szent, hű dühök, hitek, szerelmek? „Apuka" győz: a gyomros bitangság, (Óh bus tanulság kullogója!) A röhögő, problémátlan állat. — Szegény hitünket Isten óvja! (1946, a pénzválság tavaszán) De, hogy ne legyünk csak keserűek, térjünk egy játszi képre, amely hozzátartozik a lendületes építéshez, a szépséghez, új békéhez és szemlélődéshez, mely a költőt meglátogatja a zaj között is: Kis virágok Kis virágok a terraszomon, Be elfogyok vagytok, be sárgák, És mind ritkábbak úton, nyomon A lippenő lábú madárkák. Elnyílott a kék hajnalka mind, A rőt muskátli bírja még, lám, Mint lángoló, friss, tüzes dac int A pusztuló nyár omladékán. Óh piros! csak égj, minden után! Víg, szép! és ha a föld fehér: benn, Vak szobákban is izzva: vidám Jegyünk te a fagyban, a télben! (1957) Azonban ne feledjük a rendbejött házak mellett — s nem egyszer volt rá szükség! —az ugyancsak szépen rendbejött utcákat is, no, és az utcák kedves nyugalmat adó polgárait, a nagy erdőknek a városba érkezett követjeit, a fákat. Jó ülni ma alattuk, merengeni a csendben, rágondolni az időkre, amiket átélt az utca, a sok ház, és átélt az immár budapestivé vált költő. Tükröződjenek soraiban tehát az utcák, házak mellett a budapesti fák is: Budapesti fák Kemény fatörzs a szik közt s izmosan Beléfogódzó roppant gyökerek, Kérgek duzzadt domborúja s a rög Mélyéből tört természeti meleg; Nyers, vad, víg, ősi lét: s mellette az Út, izzó, rengő és fulladt beton; Sivárság, por, meddő, élettelen — S ujj-közre csak e friss, fiók-vadon. Dús, zöld élet; s mint kinek birtoka, Nem megkötője a kő- s fém-világ, Büszkén nyúlik s tenyész rovar s madár Rajjaival. Itthon vannak a fák! A barnák, rőtek, simák, ráncosak; S az ifjú sarj, virgonc vagy csenevész, Rekkentő szírt közt, ízjg-körömig, Küzdvén, zord tömb-pattintva, égre néz. Az ősi, mély, hűs, édes, indító; Az élet: hogy míg lázad messze vitt Az anyarögtől, itt legyen veled — Testvéred, társad, hű, hű közelid. Érc s gránit városokon át, hol élsz, Nagy, zengő, sodró, forró fény-beteg Utakon, hogy követ! Néz, int szemem, Mint vén barátok, egyetértenek. S mosolygok, hogy itt nyit, e cifra zűr Közt, víg-vadon, mint kit misem zavar, — S közelgve, mint ül, hűs csókként, reám Orv illata, az édes és fanyar. (1958) És vegyük hozzá még e csöndes megérkezést, békét és nyugalmat tükröző verset, amelynek a címe: Szeptemberi fény A mély és méla Lágymányoson, Sínek és talp-törte út között, Délelőtti halk és sárgás napon Róvom a mezőt. Sem fájdalom, sem gond, ami nyom, Vagy egyéb, hogy ím, közel a vég. Csak annyit érzek, hogy ragyogni jött Szeptember. Szívem könnyű nagyon. Lám, eddig hozott csöndben időm, Észre se vettem, már itt vagyok, Mint csalfán visznek, játszi-nevetőn Lomot a habok. Lám, ideértem. Derűm s erőm Nyugságában nézek ím, körül, A sok ért gyümölcs fönn hogy mosolyog És pirul a lomb az ágtetőn. Óh érett mély év, harmóniák Napjai ti, lágyan gunnyadók, Sok szenvedésem, gyötrő, volt csudák S csöndes, drága jók! Halk élet, tölts, tölts! ma nincs, mi rág; Lágy, vén láng, mély lét, piros, szelíd Évvég! Méla nap csókja, őszi csók, Te legszebb! s méla, bús, szép világ! (1963) 39