Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Fodor József: Budapest versek tükrében

Fodor József Budapest három korszaka versek tükrében Sok versem szól fővárosunkról; Budapest utcáiról, tájairól, korszakairól, helyzeteiről; hosszú időket karol ez a Budapesttel kapcsolatos líra. Hiszen közel fél évszázada lakom Budapesten és írok, sok más között, erről a sokarcú, viharos múltú városról. Tanúja voltam nyugodt korszakainak; az első világháború utáni idők kissé lázas, zűrös, és a második világháború előtti nyomasztó békéjének; de szép napoknak is; olyanoknak, amikor a budai őszben merengő előtt csupán a gesztenyék lehulló levelének, gyümölcsének pattogása jelentette a zajt, mint ebből a versből sugárzik: A Várhegyen Nézem, a várpaloták tetején Hogy ont az őszi nap villámokat S mint bomladoz már a titáni lomb A fakó márványárkádok alatt, Vitorlák lengnek amott a Dunán, Mint alvón a sok vérszívó rovar: — Tán attól van, hogy oly szederjes az S hogy nemsokára megfagy: belehal! — Bomlik már a tömör, titáni lomb, Szinte csattog, a kőre hogy lehull; Szívemben márványkemény nyugalom Ül, daccal, örök-mozdulatlanul, — És úgy hagyja magára hullni már Az élet sok gondját és rút zaját, Mint a lomb hull — s csörögve elpereg A hegy örök-hideg lépcsőin át (1924) Vagy az a kedves, másik zaj kísért föl a versekben, amikor az újságlapok forgatása között kávét szörpöltünk, vagy újságot szerkesztettünk a kávéházban, miközben a börzeháború sátáni izgalma vadította a szerencsét kergetőket; mert hiszen a börze világa volt az az időszak. Amellett az is tudnivaló, hogy az irodalmat még a Nyugat korszakában is a kávéházakban csinálták; tradíciója volt ez az irodalmi világnak, és jó volt, mert mindenesetre összefogta az írókat a különféle lapok nem mindig rossz klikkjeiben. Nézzük meg például ezt a verset: Egy régi kávéházban Óh, régi harcaim csöndes tanyája, Amely itt buzgott, hol már a sereg? Fejünkön izzadtság lövellt, patakzott, Szívünk jövők hitével volt meleg. Rózsahegyi György rajza Mint vérpezsdítő, dicső indulásban Forrott, feszengett új, dús mozgalom, S mint zengő izmú bajnokot a pálya, Várt, hívott, sarkalt az irodalom. Délutánjaink lámpás éjbe folytak. Főttünk s forrongtunk új és új vitán, Majd írtuk a lapot, a „mi lapunkat", Zsibbadt az ujj a toll víg iramán, Por-testünk majd szétmállta hő nyomástól, Fojtott, rázott a lélek vihara, Rögzítni vágyott, izzó éber-álom — Edes-iszonyúbb nem lesz már soha. Itt az asztal, a sok szék, még a régi, Be hűs csend dermed soraik felett! De, mint nézem, visszavisz az időbe, Elmúlt napot lebbent a bűvölet. A társakat látom, a régi estét, Mint villám üt száz drága indulat, Ifjúság zsong a zúg dús rejtekéből — S egy régi asszony, ki a föld alatt. Hol vannak a társak, hol az a lélek, A hajnalos láz, hol van az a hit, Óh elmerülve, hadd érezzem újra A húszéves fojtó izgalmait. Előttem rózsás fényben bérc derengett, S a lét lent — szent, vérforraló homály Száz igézettel nyúlt a jövőből értem, Álmok, mikre visszagondolni fáj. Óh bűvös múlt, mint zeng evén zugokban, Hogy kortyolja fülem, issza szemem, Milyen közel, csak kinyúlok kezemmel, S a volt társakat sorra ölelem. „Gyorsan a cikkel! Most siker. Sietni! Minden vár, az alkalom elrobog . .." Ne várjatok rám, zárjátok a számot: Késő már társak. Negyvennyolc vagyok. Békés vitákat, a kávéházi eszmei harcokat tükrözték a versek, aztán tükröztek más harcokat is ... Amikor Budapest utcái, házai robbanásoktól reszkettek, amikor országunk a felszabadulási háború tüzében állott. Körülöttünk gránátok síró, visító szava vijjogott és „az emberekben reszketett a lélek." Hadd idézem azt a verset, arról, amikor a harcok folytak, és amikor szinte hihetetlen volt számunkra, hogy egyszer másképpen is élni lehet még . .. Virágárok... Virágárok, Virágárok Emlékszel még rá, a télen, Még mikor a düh dühöngött, Vér folyott a Virágárkon, Őrült pelyhek lengve estek, Földközelben visszavágytak; Mert a föld hőkölt a hótól, Mert az ég izzott színében: Gyilok folyt a földnek ujján, Vérnek árja folyt az égen. Amott a hegy ordított fel, Lánglobogva hördült házunk, Sivított a nagy gerenda, Hullt a tető dördüléssel, Fejünkre az ég hasadt le, Lábunkhoz a föld szakadt fel, Ezer pernye vijjogása, Ezer ördög komor lelke, Vágtatott a vad szelekkel. Emlékszel még, emlékszel még, Virágárok begyógyulva, Ahogy megyek útja-hosszat — S csak feldereng, mi volt itt nemrég, Ama télnek árnya borzad. Őrült pelyhek szédült árnya, Mintha jönne keselyűkkel, S ami seb, mi nem gyógyulhat. Vad kártevők torz danája — Ördög játsszék a fejükkel, Átkos átok emlékükkel! (1945) A harcok lefolytak, a hitlerista megszállók tovatűntek a felszabadító hadseregek csapásai alatt. Óh milyen szomorú is volt a város képe! Az embernek a Biblia Jeremiása jutott eszébe, amikor a próféta feldúlt városát siratja. Soha sem lehet elfelejteni a siralmas képet, a sokhelyen jóformán teljesen a földdel egyenlő házakkal, a Dunába dőlt hidakkal, a helyzet egész rettenetességével. Meg kell vallanunk, sokan arra gondoltunk, amikor a romokat láttuk, hogy hihetetlen, hogy ebből még város legyen valaha is . . . Ezt a képet tükrözi a vers, amelynek a címe: 38