Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Dr. Németh László, Dr. Rédl Károly, Vincze Oszkár írásai

Jogos sérelmek az ÉPIG vállalatoknál Nagybudapest állami, tanácsi épületállományának felújítási munkálatait a Fővárosi Tanács VB Építési Igazgatósága (ÉPIG) irányította vállalatok végzik: öt úgynevezett generál-magasépítő, egy-egy szerelő, asztalos, lakatos, felvonójavító, továbbá egy irodaszervező (ügyvitelgépesítő), összesen tehát 10 vállalat. Az apparátus összlétszáma 12 ooo fő körül mozog, amelyben természetesen a fizikai állományon kívül a műszaki és adminisztratív létszám is benne van. Az ÉPIG vállalatai a meglevő műszaki apparátussal évente mintegy 1,1 milliárd forint összegű munkát végeznek. Ebből az összegből mintegy 480 milliót a HKI-nak, 230 milliót a főváros szociális, kommunális és kulturális intézményeinek, 100 millió forint összegű munkát pedig a főváros különböző kerületeinek az igénylésére teljesítenek. További 140 millió forint összeggel veszik ki részüket az Égészségügyi Minisztérium kórházépítő és karbantartó munkáiból, a Művelődésügyi Minisztérium iskola, színház, mozi stb. intézményeinek és a Belkereskedelmi Minisztérium üzlethálózatának karbantartásából; helyenként új épületek létrehozásából is. Végül további 150 millió forint összeggel az ÉPIG szerelő és szakipari vállalatai részesednek az 1,1 milliárd forint teljesítményben. Az ÉPIG lakatosipari vállalat nemcsak felújítást végez, hanem új építőipari gépeket is konstruál, s ezek gyártási terhét részben viseli. A felújítások a vállalatok mai technológiája miatt 60 — 65 százalékban még mindig a kétkezi, kisipari jellegű munka szintjén vesztegelnek. Mindössze a munka 30 — 35 százaléka olyan jellegű, amely a ma használatos gépekkel iparosítható. Ez magyarázza a viszonylag igen magas munkaerőszükségletet. Érthető tehát, hogy a fővárosi munkaerőhiánynak éppen ez az ágazat a legsúlyosabb kárvallottja. Az utóbbi években 400—600 millió forint körül váltakozik az az összeg, amelyre az ÉPIG vállalatainak már egyáltalán nincs kapacitásuk. E munkák ily módon gazdátlanul maradnak és a fővárosi épületek állaga kellő karbantartó, felújító kapacitás híján évről évre tovább romlik. Való igaz: az ÉPIG vállalatok merőben más feltételek között dolgoznak, mint az állami építőipar. Tevékenységi területük Nagy-Budapest határáig terjed és feladataik igen jelentős hányadát lakott, emberi otthonok falai között, vagy üzemelő ipari épületekben, gyárakban, műhelyekben, intézményekben kell végezniök. A munka aprólékosságán kívül a technológiák nagy hányada már azért sem gépesíthető, mert a munkahelyre való belépés jogát, időpontját nem a kivitelező vállalat, hanem a lakás bérlője vagy az üzem vezetősége határozza meg. E vállalatoknak szinte állandóan számolniok kell azzal, hogy például egy tatarozásra kiszemelt házban a munkaidő alatt 10—15 lakásban senki sem tartózkodik otthon. És e távollevő lakók sem egymás mellett sorakozó lakásokat vonnak ki a folyamatos munka láncolatából, hanem az épület különböző emeletein és „égtájain". Olykor egy-egy munkáscsoportot a reggeli munkakezdéstől számított néhány órán belül több ízben is másmás munkahelyre kell átirányítani, mert a kijelölt házak lakói zárt ajtókat hagytak maguk után és a munkahely aznap már semmiképpen sem hozzáférhető. Naponta a munkaórák százai mennek veszendőbe, amíg egyik-másik munkáscsoport nyitott ajtóra talál. Alig rózsásabb a helyzet a gyárakban és egyéb üzemekben. Az üzemnek a karbantartás, felújítás időszakában is tervet kell teljesítenie. Emberileg érthető, hogy már emiatt sem az építővállalat, hanem a saját kötelezettségének szempontjaihoz igazodik. Miután a tatarozó munkások a termelést zavarják, az építőmunkásokat gyakran hetekrehónapokra is kizárják a munkahelyről. De tartsunk sort! Az új objektumokat építő állami vállalatok előre megtervezett felvonulási épületekben, saját anyagtéren helyezkednek el és maguk határozhatják el, mit mikor és milyen technológiával kívánnak megépíteni. Ugyanakkor az ÉPIG vállalatai csak akkor léphetik át kijelölt munkahelyük „szentélyét", ha ezt az építtető megengedi. Mindezeken felül a nagyváros bonyolult életritmusa a kötöttségek egész sorát szüli, amelyek a karbantartó és felújító tevékenység nagyfokú zaklatottságát idézik elő. A főváros belső kerületeiben pl. távolról sem elegendő, ha a tanácsi vállalat az építési engedélyt annak rendje-módja szerint megszerezte. Külön rendőrségi és egyéb hatósági engedélyekhez van kötve a legkisebb közterület elfoglalása felvonulásra, anyag, gép, szerszám tárolásra. Márpedig a belső kerületek házainak általában nincs vagy csak egész kicsi udvara van, amely járművel a legritkább esetben közelíthető meg. Az utca egy-egy sávjára tehát elkerülhetetlen szükség van. Az effajta kötöttségek a vállalatok munkájának egész organizációját befolyásolják. Hogy csak a leggyakoribb esetet említsük: a törmeléket gyakran már keletkezése pillanatában el kell szállítani, s nem akkor, amikor a fuvarviszonyok a leggazdaságosabban Olykor a törmelék rakodási időpontját a rendőrhatóság emberei szabják meg. Mindez — ha egy világváros keretei között érthető is — a vállalatokra roppant terheket hárít, nagy energiamennyiséget, gépkapacitást tart lekötve. Az ilyen mozzanatok a költségvetésben nem is kalkulálhatók a kellő pontossággal, s ez a vállalat anyagi létében szintén sok bizonytalanság forrása. Ha ugyanis a vállalat igyekszik korrekt lenni, e kötöttségekre súlyosan ráfizethet. Ha viszont a szólás-mondásbeli szent módján túlzottan maga felé hajlik a keze, akkor indokolatlan nyereségszerzésre használhatja fel. Az ÉPIG dolgozók szociális és kulturális körülményei is lényegesen kedvezőtlenebbek, mint az állami építőiparban. A javítás és felújítás művelete sűrűn lakott városrészekben zajlik. Nincs szabad, hozzáférhető helyiség. Az építmények fölötti rendelkezés joga nem a vállalaté. Ezért csak egészen ritka eset, hogy olyan helyiséget is szabaddá tesznek, ahol a dolgozók az étkezési időt elfogadható környezetben tölthetik el, avagy az öltözésvetkőzés civilizáltabb feltételeit megtalálhatják. Ez már egymagában is súlyos hátrány az állami építőipar vagy más telepített üzem munkakörülményeihez képest. A tanácsi vállalatok munkásszállásai — bár az utóbbi időszakban e téren nagyfokú javulás észlelhető — meg sem közelítik az állami építőipar lakályos, az otthont valóban helyettesítő szállodáit. Ami végül a legnagyobb baj: a tatarozó vállalat semmiféle olyan előnyt nem adhat dolgozóinak, amellyel mindezt legalább némileg kompenzálhatná. E visszásságokon igen sokat javíthatna, ha legalább a hosszabb lélegzetű munkahelyek közelében a beruházó megfelelő szociális feltételekről gondoskodna. Ez a kétségtelen tárgyi nehézségek ellenére sem lehetetlen. Nem is elsősorban a pénzen múlik; sokkal inkább törődés, némileg több jó szándék kérdése. Feltehető, hogy a gazdaságirányítás új rendje e téren is kedvező fordulatot hozhat. Az építőipari vállalatnak megfelelő munkakörülmények híján módjában lesz megtagadni a munkát. Ez a jog igen hatékony fegyvernek bizonyulhat a hanyag, nemtörődöm beruházóval szemben. Nyertese pedig a közvetlenül érintett dolgozókon kívül az egész társadalom lehet. Feltétlenül szem előtt kell tartani a kérdés megítélése során: az ÉPIG vállalati apparátusának Budapesten több mint 100 milliárd értékű lakás és egyéb ingatlan javítását, felújítási munkáit kellene teljesítenie. Ebben az épületállományban olyan pótolhatatlan, értékes műemlékobjektumok, egészségügyi, kulturális és szociális intézmények találhatók, amelyeknek állagát nemcsak anyagi értékük, hanem társadalmi és kulturális jelentőségük miatt is okvetlen meg kell óvnunk. Szoros számítások szerint ezeknek az objektumoknak a megépítéséhez 100—120 milliárd forint értékű anyagot, emberi és gépi erőt kellene mozgósítani. Ilyen teljesítményre egyhamar nem lehet erőnk. Ezért jól felfogott népgazdasági érdekből minden eszközt biztosítanunk kell ahhoz, hogy lakás- és egyéb épületállományunk üzemképességét minél hosszabb időre konzerváljuk, a kellő karbantartás híján már is mértéken felül lepusztult épületeket soron kívül tatarozzuk, funkcióképességüket még hosszú évekre, évtizedekre prolongáljuk. Az ÉPIG optimális gépesítési lehetőségének megteremtésére mindent el kell követnünk. A tőkés országokban az épületingatlan zömében magánkézben van. Megóvásában az egyéni érdekeltség élesebben kirajzolódik. Ennek megfelelően ez az ipari ágazat a tőkés viszonyok között gyorsabban is fejlődött, mint nálunk. Az ÉPIG e szellemes kisgépek beszerzésére az Országos Tervhivataltól mind ez ideig nem kapta meg a szükséges nyugati fizetőeszközöket. Újabban Lengyelország, Csehszlovákia és Bulgária jelentkezik a piacon hasonló rendeltetésű kisgépek értékesítésével. Néhány példány hozzánk is elkerült. E mennyiség azonban nagyon csekély és egyelőre még a választék sem eléggé széles ahhoz, hogy a hazai építőipari kisgépesítés kérdését megoldja. A tét viszont: az ÉPIG-nek az évenként növekvő mértékben mutatkozó felújítási igényt mindenképpen teljesítenie kell, különben a főváros épületállománya elkerülhetetlenül tovább pusztul. A megelőzést - egyebek között — optimális gépesítéssel lehetne biztosítani. Ugyanis: lényegesen könnyebb és főként olcsóbb előretekintő felújítással a meglevő állományt megóvnunk — mint helyette újat építenünk, avagy a felújítást pánikszerűen akkor elkezdenünk, amikor az épületek állaga már olyan mértékben leromlott, hogy a legfejlettebb technológiával végzett beavatkozás is irreálissá, gazdaságtalanná válik. Aligha lehet vitás, hogy csakis ez az út járható a számunkra! Ehhez tehát kormányzatunknak minden eszközt meg kell adnia. A felsorolt jelentős helyzeti hátrányhoz az is hozzájárul, hogy a tanácsi építőiparban a bérek 6 — 7 százalékkal az állami építőipar bérszínvonala alatt vannak, az építőipari ktsz-ek pedig 10 százalékkal is jobb béreket fizethetnek — sőt, a termelőszövetkezetek építő részlegei néhol 100 százalékkal magasabb kereseti lehetőségeket adnak. A helytelen bérezésnek a létszám szükségszerű lemorzsolódásán kívül egyéb súlyos hátrányai is mutatkoznak. A tanácsi építőipar munkásai általában emberi otthonokban dolgoznak. Magatartásukban az volna a megnyugtató és fölötte kívánatos, ha a feldúlt lakásokban az érdekeltekkel harmonikusan, egymást kölcsönösen megbecsülve járnának el. E kapcsolat manapság egyik részről sem kifejezetten szívderítő. Gyakori eset, hogy egyes építőmunkások előre megkérdezik, vajon mennyit ér a lakás bérlőjének, ha „a szokványosnál gyorsabban, jobb anyagból és gondosabb kivitelezésben" oldják meg az adott feladatot. (Persze, nagyon gyakran eleve a bérlők részéről hangzik el az ilyen ajánlat . . .) Az ÉPIG anyagellátása a gazdaságirányítás korábbi rendszerében fontossági rangsorban a VI. helyen „feküdt". Ez azt jelentette, hogy az „egyéb" rovat szerint akkor kapott anyagot, amikor már minden „fontosabb" igényt kielégítettek. E besorolás következményeként örök anyagellátási huzavona, vég nélküli szervezési, foglalkoztatási nehézség támadt a mindenképpen nagy létszámú apparátusban. A tatarozó, felújító munka anyagellátása egymagában is igen fogas kérdés. A szakma minőségi, továbbá választékigénye sokkal nehezebben tervezhető, mint az új létesítményeké. A szükséglet nagy hányada — és éppen az igényesebb anyagok mennyisége, választéka — már csak akkor állapítható meg kellő pontossággal, amikor egy-egy javításra váró épületrészt feltárnak vagy lebontanak. Ennek ellenére az volt a tapasztalat, hogy általában sem mennyiségben, sem választékban nem azt kapták, amit kértek, hanem amit az „eszi, nem eszi" pedagógia jegyében az anyaggazdálkodás il-29