Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Horváth Zoltán: Szende Pál

minden nemzetközi kalandora, lánckereskedője itt gyülekezett, és durva kíméletlenséggel használta fel nyerészkedésre a bécsi nyomorúságot. Sok pénzért minden kapható volt — de kinek volt sok pénze ? Szende Pál, aki — taián még soha magyar pénzügyminiszter így nem hagyta ott hivatalát — olyan kevés pénzt mondhatott magáénak, hogy egy hónapi megélhetése sem volt fedezve, ebben a Bécsben, ebben az infernális légkörben tette meg a döntő lépést: hátat fordítva polgári múltjának, csatlakozott a szociáldemokrata mozgalomhoz, illetve a lassan kialakuló ausztromarxista osztrák szocialistákhoz. Szende Pál számára ez a lépés nem taktikai meggondolásból eredt, hanem abból a felismerésből, hogy a polgárság alkalmatlannak bizonyult a haladás ügyének képviseletére, tehát vagy lemond a haladás szolgálatáról — vagy csatlakozik az egyetlen osztályhoz, amely előtt nyitva áll a jövő: a munkásosztályhoz. A magyar polgári radikálisok között mindig ő állott legközelebb a szociáldemokratákhoz, s nem egy esetben volt náluk lényegesen radikálisabb. Mindenesetre ő volt az, aki — ellentétben a szociáldemokratákkal — helyesen ismerte fel a nagybirtok és az általa védett közös vámterület végzetes hatását magára a magyar proletariátusra is, s aki ha nem is állott marxista alapon, igen közelkerült hozzá, és gondolkodása a történelmi materializmus jegyében alakult. így hát látszólag könnyű és következetes lépésnek tűnt részéről a nyílt csatlakozás a munkásmozgalomhoz, de a valóságban távolról sem volt ilyen egyszerű. Szende Pál a magyar politikában és közéletben otthon érezte magát, joga, sőt kötelessége volt véleményt nyilvánítani, beleszólni, harcolni. De Ausztriában idegen, befogadott vendég, akinek külön meg kell szereznie a jogot ahhoz, hogy folytathassa azt, amit itthon megkezdett. Ezen felül kívülről érkezettnek tudta és látta magát a munkásmozgalomban (hát még az osztrák munkásmozgalomban!), akinek valamiképpen ki kell érdemelni a befogadtatást, külön és fokozott teljesítménnyel kell igazolni, hogy megérdemelte a vendéglátást. Szende nagyon mélyen átérezte a jogosultságát annak a bizalmatlanságnak, amely a munkásmozgalomban hagyományosan alakult ki az értelmiséggel szemben. Bebel óvását a diplomás jövevényekkel szemben magára is vonatkoztatta (s nem feladatom, hogy ezen a helyen vitába szálljak ezzel a felfogással, s Szende aggályoskodásának jogosultságáról mondjak véleményt), és eddigi közgazdasági képzettségét olyan új ismeretekkel akarta kibővíteni, hogy felkészültségével pótolja azt, amit mások osztályhelyzetük vagy mozgalmi múltjuk révén szereztek meg. Negyven esztendős múlt, amikor Bécsbe érkezve kemény elhatározással nekilátott új tanulmányainak: elsősorban matematikát, de fizikát, filozófiát és pszichológiát is kezdett rendszeresen tanulni, és sok esztendőn keresztül tanult napi nyolc-tíz órát, előadásokat hallgatott, jegyzetelt, mint valami kis diák, miközben még cikkírással szerény megélhetéséről is gondoskodnia kellett. Aki ismerte Budapestről Szendét, tudta róla, hogy kivételes gonddal öltözködött, valóságos „arbiter elegantiarum" volt, az most Bécsben elfogódottan látta rajta az öt-hat esztendős öltönyöket, a kopott kabátot, viseltes kalapot. S senki nem értette meg, miért nem igyekszik olyan elhelyezkedést szerezni (amire lett volna bőven módja), amely mellett nem lett volna arra utalva, hogy vegetáriánus népkonyhán étkezzék éveken keresztül, s legfeljebb naponta egyszer vegyen magához valami meleg ételt. De a nemrég még nagyvilági társaséletet élő Szende aszkétikus szerénységre rendezkedett be, és összeszorított foggal, vasakarattal dolgozta, kényszerítette bele magát új és önként választott életformájába. Ennek a megfeszített munkának hamarosan megmutatkozott az eredménye. Néhány esztendő leforgása alatt sorra jelentek meg merőben új problematikájú tanulmányai. Foglalkozik a relativitás-elmélet szociológiai aspektusával, felméri Henry Bergson filozófiájának és metafizikus gondolkodásának szoros összefüggéseit az Európában elhatalmasodott ellenforradalmi erőkkel, míg végül külön nagy tanulmányban kutatja az európai forradalmak válságának mélyebb okait. 1921 márciusában jelent meg a heidelbergi igen előkelő Archiv für Sozialwissenschaft und Sozialpolitik című folyóiratban nagy cikke: Krise der mitteleuropäischen Revolution; ebben már nyíltan kimondja, hogy Németországban a militarizmus, a háborúvesztés ellenére visszaszerezte régebbi hatalmi állását, amit csak súlyosbít az a körülmény, hogy a szociáldemokraták bennmaradtak a kormányban. Azt is látja, hogy Ausztriában is védekezésbe szorult a munkásmozgalom a keresztényszocialistákkal szemben — az európai forradalom, amely „az elvesztett háború, a blokád örököseként nem tarthatta fenn magát az entente mértéktelen kívánságainak teljesítése közepette". A válság, a holtpont okai felsorolhatatlanok. Szendét elemzése (s ez többi tanulmányának is alaphangja) arra az eredményre vezeti végül, hogy „A történelem azt bizonyítja, hogy a tömegek mindig készek voltak az áldozathozatalra, és ezt végre is hajtották, de majdnem mindig idegen érdekek szolgálatában tették ezt". Szerinte a forradalomra való hajlam szorosan összefüggött a háborús ideológiával, mert ebből eredtek a véres utcai harcok a német városokban, de szinte sehol sem jelentkezett abban, ami a forradalom sorsát eldönthette volna: munkában, erkölcsi és politikai fegyelemben, építő munkálkodásban. Keserűen állapítja meg, hogy fanatikusan hittek benne: a hatalom birtoklása mindent rendbehoz és elintéz. És a végső következtetés, hogy a válság biztos jele mutatkozik meg a nacionalizmus újraéledésében. A tömegek kiábrándulnak a maguk hatalomfétiséből és készséggel fogadják, hogy a hatalom visszakerül azokba a kezekbe, amelyek a katasztrófát okozták — de most azt hirdetik, hogy a baj oka a győztesek kegyetlensége. S mivel ezzel az eredménnyel megbékélni nem lehet, mivel ezen a ponton megállni öngyilkosság lenne, Szende tovább kutat és keres — s egyre nehezebbé válik útja követése. A Verhüllung und Enthüllung (1922. végén) már erősen közeledik ahhoz a szemlélethez, amely végül (bár szóban élesen elutasít minden metafizikát) valójában közeledik a misztikához, a történelmet s a tömegek lelkét befolyásoló immateriális erő tudomásulvételéhez. A talaját és missziója tudatát vesztett ember leverő és elszomorító vergődése érződik ezeken a hallatlan erőfeszítéssel és nekikészüléssel írott tanulmányokon. A nagyszerű logikájú, mindenével a földi feladatok és a realitások talajába gyökerező ember, kiszakítva eredeti működése és természetes otthona világából — elvesztette önmagát. Még telik annyi, hogy tanítson Párizsban a szocialista főiskolán; még telik arra, hogy élesen fogalmazott publicisztikájával rangot szerezzen magának az Arbeiter Zeitung hasábjain keresztül. De ez mind nem az igazi élet, mind nem alkalmas rá, hogy betöltse és egyensúlyban tartsa. Egyre ritkábbakká válnak a tudományos tanulmányok — egyre reményevesztettebben nézi a világ alakulását. Amikor az osztrák szociáldemokrata párt — 1927 júliusában — meghátrál az erőpróba elől, és a Landesgericht előtt kirobbant összeütközés után leszereli a Schutzbundot: Szende tudja, hogy döntő csata veszett el. Mikor két esztendővel később Kunfi — akkor már évek óta legközelebbi barátja — öngyilkos lesz, ő maga is úgy érzi, hogy nincs miért tovább élnie. Aki feladja önmagát, az óhatatlanul elpusztul. Szende ezekben az években feladta magát. Tudomásul vette, hogy beteg, hogy magányos — hogy nincs miért tovább harcolnia. A bécsi fasiszta előretörés, a németországi náci hatalomátvétel — ezek már csak siettették a pusztulást. Még az elmúlt éveknél is hontalanabbul érte a halál Szende Pált, a humanista szellemű magyar reformmozgalom egyik legtisztább és legtöbbre hivatott alakját, aki a háborús barbárság, az ellenforradalmi brutalitás sokat szenvedett áldozata lett. HAJDÚ ZOLTÁN Utcára verve Irigyelt ablakoktól Alomfoltos arcokig — estétől hajnalig — Kóválygó, bódult lábbal mérjük, csak mérjük az utat. Felkattannak sötétbe-fult szobák — Elnyűtt álom tántorog át — Csempének támasztja homlokát — a kádban megered a reggel. Híg tea-fényt lötyköl a nap Álmatlan pórusaink tátogó száján szokott, langy-fanyar íz itat biztat bódultakat tiszta szobákat teremteni. 25