Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Schlett István: Jászi Oszkár és a nemzetikérdés

A Városmajor utca 57. számú házban lakott Jászi 1910-ben. (Fejes László felvétele) változott. „A hazafiság egész eszmetára átváltozott. Azok, akik egykor vérükkel küzdöttek érette, megborzadnának, hogy mi lett belőle. A nagy demokratikus elvekből legfeljebb csak hazug frázisok vannak benne, e helyett gyarmatosítás, imperializmus a jelszó: minél nagyobb gazdagság, minél több ember szolgasága árán." Joggal írta, hogy a „ . . . nemzeti lesz a fő csatakiáltása minden maradi törekvésnek, és az elnyomott néposztályoknak minden újabb küzdelmét igazságosabb jog- és vagyonmegosztás után, mint a haza elleni merényletet denunciálják. A nemzeti mindinkább az önző reakcionárius politika bitorolt cégére lesz." (Huszadik Század. 1905. 11. k. 3. 1.) Ebből azonban — helyesen — nem azt a következtetést vonta le, hogy azok az érzelmek— mint hazaszeretet, nemzeti érzés stb. —, melyekre a nacionalizmus apostolai oly szívesen és oly csalóan hivatkoztak, nincsenek. Jászi nem volt kozmopolita. Büszkén vallotta magát magyarnak, de büszkesége okát nem abban látta, mint a rákosijenők. „A nemzeti dicsőség a nemzetet fenntartó produktív munkások szempontjából nem jelenthet mást, mint az anyagi és szellemi kultúra legintenzívebb és legextenzívebb fokát, mint azt, hogy a nép vagyonos, egészséges, okos és művelt, hogy nagy tudósoknak és művészeknek adott életet." Ezen az alapon joggal vallhatta egy programadó cikkében: „nem a haza, hanem az álhaza ellen hirdetünk harcot." És látta, hogy az igazi hazafiságnak e harc vállalása a lényege. „Menjünk ki a falvak és tanyák szántóvetőihez, és hirdessük egyre megújuló bátorsággal, hogy nincs haza ott, ahol a népnek földje nincs . .. hol jogtalan a nép túlnyomó része ... aztán menjünk ki a gyárak zakatoló világába és támogassuk azok munkáját, akik ... hirdetik, hogy haza nincs ott, ahol koldus, jogtalan, tanulatlan nép lakik, mert a valódi haza csak művelt, szabad és civilizált emberek önkéntes szövetségén alapulhat. Aztán menjünk ki az ország elmaradt perifériáiba, ahol még nyomorultabb emberek laknak, akiknek a magyar parasztéval közös elnyomását még fokozza ... anyanyelvük idegensége és a vármegyei urak faji gyűlölettel súlyosbított parasztiszonya .. . értessük meg velük, hogy az őket elnyomó vármegyei, uzsorás és kényszer-magyarosító szervezet nem a magyar haza ... hanem ugyanez a nemesi osztályuralom, mely az ő testvéreiket, a magyar parasztokat is bilincsbe veri, s melyet csakis az egész magyarországi nép bajtársi szövetsége lesz képes lerázni." (A mi hazánk és a mi vallásunk. Világ. 1914. máj. 31.) Leszögezte, hogy „... a mi hazafiságunk a nép anyagi, erkölcsi felemelése, a benne szunnyadó öszszes erők lehető legnagyobb produktivitása." (Világ. 1914. máj. 27.) Jászi tudta, hogy ezt a hazát „csakis új osztályok és új hatalmi erők érvényesülése . . ." teremtheti meg. (Huszadik Század. 1908. XVIII. 579.) S ez új osztályt a munkásosztályban, az új hatalmat a munkásosztály hatalmában találta meg, mert... „a szocializmus éppen folytatása a nagy nemzeti küzdelmek egyenlősítő, jobbágyfelszabadító, a kultúrát felemelő törekvéseinek." (Huszadik Század. 1905. XI. XI. k. 1.) így Jászinál az igazi hazafiság képviselője a proletariátus lett. Ez a proletárhazafiság természetesen nem állott szemben semmilyen más nemzet érdekeivel. Internacionalista volt. „A valóban kifejlődő életképes nemzeti ma már csak az internacionális himnuszában nőhet nagyra." (Az idegen krumpli. Világ. 1911. január 1.) Ezen az alapon a magyar progresszió többi tagjánál is közelebb jutott Magyarország nemzetiségi problémáihoz. Láthattuk, a nemzetiségi kérdés létét észrevette. Látta okait is: a magyar feudálkapitalizmus osztályélnyomó politikáját. S ha a nemzetiségi elnyomás elleni harcában voltak is utópikus elemek, a megoldás irányát megtalálta: „A nemzetiségi politika csak szocialista lehet, mert ez egyedül képes csakugyan népi politikát csinálni." (Levele Szabó Ervinhez. 1904.) Persze, ez a megállapítása — feltétlen igazsága ellenére is — általános. Jászi — mint sok más olyan gondolkodó, akiket ugyan a marxizmus varázsába vont, de osztályhelyzetük, érzelmi, világnézeti, politikai kötöttségeik miatt a munkásmozgalomig nem jutottak el —, amikor elveit át kellett volna ültetnie a gyakorlatba, nem tudott következetes lenni. Elméletileg látta, hogy e kérdést a szocializmus, a szervezett munkásság győzelme oldhatja csak meg. Általában igaza volt, amikor kifejtette, hogy „A magyar, a tót, a német, az oláh proletariátus érdekei tökéletesen egyek". Általában azt is helyesen látta, hogy „A szervezett munkásság ... a munka és a béke internacionalizmusa alapján szerves gazdasági, majd politikai egységbe fogja hozni mindazokat az államokat, melyek ugyanazon kultúra tagjai." De akkor már tévedett, amikor ennek az állapotnak az eljövetelét automatikus folyamatnak fogta fel. És tévedett akkor is, amikor úgy vélte: a nemzetiségi jogokért vívott harc kimerül a „nemzetiségi kultúrminimum" kivívásában, mert ezután „az egyetemes gazdasági és szociális érdekek szava egyre parancsolóbb lesz." Úgy vélte, hogy a „kulturális minimum" megadása csökkenti a nemzetiségi kérdés élességét, és lehetővé teszi „... hogy a gazdasági csoportosulás (osztály S. I.) minden egyéb másnál fontosabb és iránytadóbb legyen." (A nemzeti államok kialakulása. 532. 1.) S tudjuk, ebben látta a nemzetiségi kérdés végső megoldásának, a szocializmus győzelmének egyik feltételét. A történelem bebizonyította — s bizonyítja ma is —, hogy ez a folyamat korántsem ilyen automatikus. A Jászi által elképzelt „organikus" fejlődés az utópiák körébe, a revizionisták és a kispolgári radikálisok eszmevilágába tartozik. Jászi tudta, hogy a nemzetiségi kérdést csak a szocializmus oldhatja meg. De azt nem tudta, hogy a szocializmus hogyan győzedelmeskedhet. így — bár nemzetiségi politikájában jóval túlhaladta hazai kortársait — a gyakorlati megoldást nem találhatta meg. Nemcsak azt hiányoljuk, hogy programjában nem szerepelt a nemzetiségiek elszakadási jogának a hirdetése és megadása, hanem főleg azt — ami jórészt nem az ő, hanem inkább a magyar szociáldemokrácia gyengeségét mutatja —, hogy a nemzetiségi kérdést nem ágyazta bele a szocializmusért folyó gyakorlati harc kereteibe. Ezt a lépést már nem tudta megtenni. Ezért volt eleve kilátástalan az a nemes és becsületes kísérlete, amelyben Magyarország nemzetiségeinek békés együttélését kívánta megteremteni. Természetesen nem győzhette meg sem az uralkodó osztályokat nemzetiségi politikájuk kegyetlenségéről és használhatatlanságáról, sem a nemzetiségi politikusokat a „Keleti Svájc", a „Dunai Egyesült Államok" szükségességéről. A történelem másképp vetette fel a volt monarchia társadalmi és nemzetiségi fejlődésének kérdését. Hiába vélte Jászi, hogy a monarchia kereteinek széthullása nem szükségszerű, s hogy az államkeretek fenntartása gazdaságilag és politikailag hasznos lehet... „az uralkodó osztályok merev, minden változtatástól irtózó konzervativizmusa, a középrétegeket megragadó, s az 12