Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Horváth Zoltán: Szende Pál

a hazának, hanem aki az osztályuralomnak teszi a legnagyobb szolgálatot". Szende teljesen következetes és tudatos abban, ahogy sorra igyekszik lerombolni azokat a hazugságokat, amelyeket az uralmi rend érdekében annak haszonélvezői szuggeráltak az ország alacsonyabb szinten álló lakosságának (ezen az alacsonyon értve még a polgárságot, sőt részben talán saját magukat is, akik elhitték, mert el akarták hinni saját kendőzéseiket és hazugságaikat). így támadt a Rákóczi hamvait hazaszállító koalíció ellen: „ . . . tragikomikus találkozása a véletlennek, hogy a bujdosó fejedelem hamvait éppen a „nemzeti" kormány fogadja. Ok, akik minden elvóket feladták a hatalomért, fogadják azt, aki minden hatalmat eldobott elveiért". S rákényszeríti Görcsöni Dénest, a klérus kritikusát annak kijelentésére, hogy „hazafiasan gondolkodó történetíróinknak az igazság szűrőjén mind át kellene préselni a nemzeti kegyelet még oly tisztelt alakjairól szóló elbeszéléseket ..." De ugyanígy támadt a nemzeti ellenállás legendájába takart évek végén, az 1861-ben megtartott országbírói értekezlet ellen, amely a Bach-korszak mindenképpen hasznos rendelkezéseit (amelyek azonban a polgárosodást szolgálták) azon a címen akarta megsemmisíteni, hogy azok kényszer útján léptek életbe. Szende rámutatott, hogy még Deák is hiába érvelt — a nemesség inkább tért volna vissza 1847-re, minthogy előjogai csorbát szenvedjenek. Nem kívánta a polgári haladást a földbirtokos osztály, mert félt a városiasodástól, a polgáriasulástól, a kapitalizálódás tói. S mivel Szende Pál szemében éppen ez volt az ország haladásának és demokratizálódásának útja (ezen túl nem tekintett még akkor), ez ellen irányította bírálatát. Az egész radikális-haladó táborban nem volt senki, aki ilyen kemény szókimondással, ilyen tömörséggel fogalmazott volna. „A magyar földbirtokos osztály — írja A magyar politikai pártok és az Ausztriával fennálló kapcsolat című cikkében 1908-ban — erősebb érdekellentétben van a magyar burzsoáziával, munkássággal, parasztsággal, mint az osztrák uralkodó osztállyal és a császári házzal . .. Az Ausztriával való unió sohasem zárta el attól, hogy szűkebb hazája keretein belül korlátlan politikai uralmat gyakoroljon". És ebből egyenesen következik, hogy „... az uralkodó osztályokon belül minden olyan pártalakulás, mely a dualizmus felbomlását tűzi ki célul, ez idő szerint reális alappal nem bír, és megtévesztésre irányul. .." Lucidusan, józanul lát és ítél — a maga helyzete szabta kereteken belül. Mert Szende Pál bármilyen radikális, bármilyen mértékben fogadja is el a történelmi materializmus eszközeit, bármennyi rokonszenvet érez is a munkásosztály iránt — polgár, haladó értelmiségi, aki nem ábrándult úgy ki a polgári demokrácia áldásaiból, mint például Ady Endre, aki már ebben az időben is tudta, hogy ezeken a láthatárokon túl kell majd nézni, mert hiszen ezek is szűknek bizonyultak. De ezen a határon belül bátorsága korlátlannak mondható. Mert az 1912-es Magyarországon tárgyilagos szemmel nézni Scotus Viator (Seaton Watson) fejtegetéseit a magyarországi nemzetiségek helyzetéről, valósággal halált megvető bátorságot tételezett fel. De itt is azért volt valami korlát. Szende látta, hogy a magyar uralkodó osztályok gyalázatosan bánnak a nemzetiségekkel (akár a magyar parasztsággal is), de visszautasított minden olyan gondolatot, amely a föderalizálódás irányába mutatott, ahogy Jászi Oszkár és a szociáldemokraták sem akartak hallani nemzetiségi autonómiáról. S még 1912-ben is azt állítja, hogy „ . . . komolyan számba vehető, kifelé gravitáló törekvés ma már a nemzetiségek között nem létezik." S itt érünk el a gyökeréhez annak a szinte objektívnek nevezhető tényezőnek, amely megszabja Szende Pál, s vele együtt egész nemzedéke tragédiáját. Itt jutottak el ahhoz a határvonalhoz, amelyen át kellett lépni ahhoz, hogy az állásfoglalás teljes, a következetesség maradéktalan legyen. Képesnek kellett volna lenni nem csupán szóban, hanem a legmélyebb valóságban is szembehelyezkedni mindennel, és elszakadni mindentől, ami a magyar sovinizmus, a magyar centrizmus szemléletéből észrevétlen fertőzésként foglalta el a magyarok gondolkozását. Ez a fertőzés eredményezte, hogy senki, így Szende Pál sem tudott hideg távolságba kerülni a történelmi országbirtoklás, a történelmi jogszcmlélet tarthatatlanná lett alapjától. Ezzel az alapállással került Szende is (s itt már mindenben társaival egyetemben) az 1918 őszi események, a háborúvesztés és a nyomában keletkezett forradalom forgatagába — és ebben a forgatagban ez az alapállás csak végzetes következményekre vezethetett. 1918 OKTÓBERE megismételte azt az oly gyakori történelmi igazságtalanságot, amely abban áll, hogy egy rendszer, uralmi csoport végzetes bűneinek és hibás feltételezéseinek nyomán önmagát és a kezén levő országot a pusztulás szélére sodorva, kénytelen elhagyni helyét, s átadni azt azoknak, akik hosszú időn át és következetesen harcoltak ellene. Ám a pusztulás következményei függetlenek immár attól, hogy ki maradt meg a helyén, vagy ki jött új emberként. A régi rend minden mai, holnapi és holnaputáni árát az új rend vezetőinek kell megfizetni olyannyira, hogy a végén már nemcsak az ár, a fizetség terheli őket, hanem a közvélemény szemében még a felelősség is. Pontosan ez történt 1918-ban Magyarországon, amikor is az elmúlt évtizedek, sőt századok történelmi vétkeiért, tévedéseiért és bűnös rosszindulatáért az ország egyetemének kellett fizetnie. Mert hiszen nemcsak háborús bűnök voltak, hanem bűnös volt az egész társadalmi és gazdasági rendszer. Ezt alig valaki mutatta ki oly élesen, oly támadhatatlan logikával, mint éppen Szende Pál, akitől Ady Endre várta „az új törvényeket", mert megérezte, hogy egyike a keveseknek, akik képesek tettekre váltani azt, amit oly szilárd hittel hisznek, s oly mély meggyőződéssel vallanak. A Károlyi-kormány megalakulásakor az ország kétségbeejtő helyzetben volt pénzügyi tekintetben is. Károlyi egy beszámolójából kiderül, hogy két milliárd korona közvetlen fizetési kötelezettséggel szemben az államháztartás kétszáz millió felett rendelkezett, és november hónapban jóformán semmi bevétele nem volt. Szende érdeme, állapítja meg Károlyi, hogy februárra majdnem minden kötelezettségnek megfelelve, a nagybankok spontán felajánlott egy milliárd koronányi kölcsönét már csak azért vette igénybe, mert a belső kölcsön ténye megszilárdította a külföld bizalmát az országgal szemben. Szende adótervei, amelyek megvalósításával csak a nemzetgyűlés összehívását várták, az akkori viszonyok között igen progresszív, csaknem forradalmi volt: a vagyonadó bizonyos fokon elérte az ötven százalékot is. Mindebből azonban nem lett semmi. A Károlyi-kormány áldozatul esett az entente szűk látókörű ostoba politikájának — ma máiismeretes, hogy Foch, Clémenceau és néhány társuk, kijátszva szövetségeseiket is, elhatározták, hogy Magyarországon olyan szélsőséges helyzetet provokálnak ki, amelynek erőszakos felszámolása után biztos bázist kapnak a szovjet kormány elleni katonai akciók számára. Ehhez nyerték meg szövetségesnek a román királyi kormányt — ebbe bukott bele a magyar kormány. És ez vetett véget Szende Pál akkor induló pályájának is. Ma, persze, kevés hitele van annak a megállapításnak, hogy a Károlyi-kormányban Szende Pál volt a kimagaslóan leghivatottabb kormányzásra képes férfi — nem adatott neki lehetőség és alkalom képességei megmutatására. Tudta, mert önmagával szemben is kegyetlen volt a logikája, hogy számára nincs többé visszatérés a magyar közéletbe. Mikor május 2-án, a tanácskormány felszólítására hajón Bécsbe utazott, talán az egyetlen emigrációba induló volt, aki számolt azzal a lehetőséggel, hogy soha többé nem térhet ide vissza. Nem is tért vissza — nem volt lehetősége és alkalma, hogy ragyogó képességeit bevesse a küzdelembe, amely a magyar nép jobb jövőjéért folyt. A BÉCSI EMIGRÁCIÓ 1919. május elején kezdődött. Voltak ugyan már akkor Bécsben szép számmal magyar arisztokraták, nagytőkések, katonák, akik az entente katonai misszióival készítették elő az ellenforradalom útját, és akik habozás nélkül biztatták a román és szerb csapatok bevetésére az entente katonáit. Szende Pál, Jászi Oszkár és még egy-két társuk (Károlyi valamivel később ment csak el Csehszlovákiába) ebbe a Bécsbe kerültek. Bécsben akkor a szociáldemokrata Renner volt a kancellár és az ugyancsak szociáldemokrata Otto Bauer volt a külügyi államtitkár. Egész Ausztriában, de kiváltképpen Bécsben a szociáldemokrata munkásság kezében volt a hatalom. Úgy értelmezték a demokráciát, hogy mindenkinek szabad mozgást engedtek — arisztokrata ellenforradalmár összeesküvőknek és baloldali emigránsoknak is. Amazok a hazavezető és a hatalmuk visszahódítását jelentő utat készítették elő — emezek biztonságot igyekeztek szerezni arra, hogy a még utánuk következő társaik előtt megnyíljanak a sorompók. Bécs rettenetes körülmények között élt akkor. Az élelmiszerhiánynak olyan mérete mindaddig ismeretlen volt a magyarok előtt. Az utcák sötétek voltak, a lakásokban csak korlátozottan volt engedélyezve a világítás; a kenyér ehetetlen — mély és súlyos nyomor nehezedett az életre. Csak a négy-öt nagy szállodában folyt vidám élet: a kontinens 24