Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Horváth Zoltán: Szende Pál

Horváth Zoltán* SZENDE PÁL (1 879-1 935) az állásban maradt meg egész 1918-ig, amikor is a Károlyi-kormányban először pénzügyi államtitkár (azzal a nevetséges meggondolással, hogy ne legyen a kormánynak zsidó tagja), majd decembertől pénzügyminiszter lett. A kereskedelmi érdekképviselet vezetése magátólértetődően jelentette azt, hogy állást foglal a polgárosodás fokozása, a nyomasztó agrár túlsúly megszüntetése, a gazdasági függetlenedés mellett, és élesen szembehelyezkedik minden feudális maradvánnyal, a klerikális-nagybirtokos reakcióval, az antiurbánus, antimerkantilista — tehát végső fokon Európa-ellenes irányzattal, amelynek képviselőivel hol magas szellemi szinten — mint Prohászka Ottokár vagy Károlyi Sándor ellen —, hol a mindennapi zsurnalisztikában, mint a függetlenségi provincializmus valamennyi képviselőjével, vagy Tisza junkerségével szemben elszánt, kemény és célra törő küzdelmet folytatott. Több kisebb tanulmány, gazdaságpolitikai cikk és választójogi küzdelemben elhangzott beszéd, nyilatkozat hívta már fel a figyelmet nagy kifejező képességére és tiszta logikával felépített szemléletére, amikor a Werbőczi István ünneplésével elfoglalt közvéleménybe berobban a maga kegyetlen vádiratával. 1907-ben a Dózsa-lázadást követő kor kegyetlen és korrupt nádorát ünnepelte a magyar uralkodó osztály, benne önmaga múltját, önmaga legendákkal díszített és rózsaszínű szépítéssel hamisított szerepét dicsőítette. Szende Pál ebbe az önelégült felelőtlenségbe kiáltotta bele a maga ünneprontó logikáját, és oly cáfolhatatlanul leplezte le a nemzeti hősként ünnepelt Werbőczi igazi (és nagyon rút) arcát, hogy jóformán még védelmére sem tudtak kelni. Szende nagyszerű párbajvívónak bizonyul, amikor már tanulmánya bevezetőjé-r ben megmondja, hogy ő maga nem önálló történelmi kutató: „Az elfogultság vádját kikerülendő, ezen cikkben felhasznált adatokat kizárólag Fraknói Vilmosnak Werbőcziről írt életrajzából merítettem. Fraknói adataira nyugodtan bízhatjuk magunkat. Katolikus főpap, kifogástalan hazafi, az Akadémia alelnöke és opportunista történetíró." (Csak közbevetőleg hívom fel a figyelmet erre a rendkívül pedánsan kiélezett stílusra: egyetlen felesleges szó, egyetlen goromba vagy támadó jelző sem segít benne, hogy a három sor valósággal öljön — nemcsak Werbőczit, hanem Fraknóit is tollára tűzze.) S mindjárt jelentkezik Szendének egy másik, nagyon jellemző és kortársai között szinte egyedülálló képessége: a negyedfél évszázad távolságából kísértő Werbőczi problamatikáját egyetlen mondattöredék tökéletesen aktuálissá teszi, valósággal belekapcsolja a napi életbe: „... itt csak felhívom az olvasó figyelmét, mily megdöbbentően hasonlítanak a közviszonyok Werbőczi korában és ma, midőn a nagybirtok ismét korlátlanul uralkodik." És még tovább: „A magántitkár, ki szolgálataiért állami állást kap jutalmul, s mindkét minőségben tovább szerepel, nem ismeretlen a mai kor történetében sem." Werbőczi eleven kapcsolatot jelent az 1907. évi hazai politikai helyzethez, s erre mutatott rá kegyetlenül Szende, amikor megállapította: „Ö fejleszette tökélyre a „hasznos kuruckodás" fogalmát, ő volt megteremtője annak az ellenzéki típusnak, amely azért tátja ki minél nagyobbra száját, hogy annál jobban betömjék zsebeit". Pontról pontra, lépésről lépésre mutatja be ez a kis remekbeszabott tanulmány (alig húsz oldal terjedelmű) Fraknói adatai alapján (!), hogy a nemzeti hősként ünnepelt Werbőczi haszonleső, megvesztegethető és megvesztegetett korrupt szélhámos volt, aki ingyen sem a hazának, sem a királynak nem tette a legkisebb szolgálatot sem, viszont hírhedt Tripartitum-ät túlnyomórészt plagizálta az osztrákok Summa legum című 14. századi jogi könyvéből. (És itt újra jelentkezik az imperativ logikájú aktualizálás: „... ő volt megalapítója a tudományos akadémiai írásmodornak, mely lapokat, sőt, egész fejezeteket idéz idegen könyvekből az író egyidejű szerény elhallgatása mellett".) S egy szintre hozza a Hármaskönyv plágiumát azzal a botránnyal, amely éppen akkor robbant ki a nagy hangon hirdetett Tulipán-mozgalom körül, amikor kiderült, hogy hazafias jelvényeit Bécsben gyártatták. Miközben félreérthetetlenül fogalmazva különíti el magát a soviniszták tömjénezésétől, tiltakozik ellene, hogy Werbőczit olyan — bár tőle idegen osztálycélokért küzdő, de érdemes — férfiakkal állítsák egyvonalba, mint Rákóczi Ferenc, Széchenyi István vagy Deák Ferenc. Szende világosan látja, és tömören mondja ki: harácsolás és népelnyomás volt Werbőczi mindvégig megőrzött jellemvonása. Nagyszájú kuruckodással képviseli anyagi érdekeit, engesztelhetetlenül gyűlöli a munkálkodó népet: „Csoda-e hát, hogy nemzeti védszent lett belőle?" A feudális-klerikális kritika megdöbbenten fogadta Szende írását: „.. . történelmünk ezen évszázadokon át ideálisnak érzett alakján nem maradt egy foltnyi becsület" — írja a Katolikus Szemle is, s tiltakozva az ellen, hogy Szende ebből következtetve a nemesi osztályt akarja „.. . a sárga földig lejáratni... a lelkiismeretlen vagyonszerzés s a vagyonszerzés érdekében elkövetett számtalan becstelenség dolgában azonban a legtöbbször az igazság nyomában jár". Azt is meg kell azonban ezzel kapcsolatban vizsgálni, hogy volt-e további következménye Szende harsonájának, mint hogy egyes hangok elismerték igazát, mert hiszen az ország hajlamát az igazság megismerésére csak ezen keresztül lehet értékelni. S ha ezt vizsgáljuk, az derül ki, hogy Szende szava pusztába kiáltott szó volt, mert Werbőczinek a fővárosban szobrot állítottak, és iskolában, egyetemen tovább zengték dicsőségét egész 1945-ig. Szende már röviddel később — 1909-ben (Károlyi Sándor szobrának felállításával kapcsolatban) — írja, hogy Kossuthnak, Jókainak nincs szobra, mert nyilvánvaló, hogy „... a reakciós társadalomban nem az a legnagyobb ember, aki * A Szépirodalmi Kiadónál közeljövőben megjelenő „Irodalom és történelem" című tanulmánykötetből. 23