Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Jász Dezső: Kassától — Bukarestig

terjedt. A falvakba a városi pártszervezetek útján jutott el a Munkás. Nem jelentett-e ez a futárszolgálat túl nagy anyagi megterhelést a szerkesztőség számára ? Egyáltalán nem, mert a futárok — egytőlegyig — kommunista vasutasok voltak, akik ingyen utaztak . . . Nem feledkeztünk meg természetesen Bukarestről sem, ahol a Munkás a legtöbb újságkioszkban kapható volt (még a királyi palota környékén is). Vasárnaponként külön plakátokat is nyomattunk, hogy felhívjuk a járókelők figyelmét a lapra. (Bukarestben akkoriban legalább ezer erdélyi magyar munkás dolgozott.) A Munkás, minden mástól eltekintve, már ezért is vörös posztó volt a sziguranca szemében. Engem 1924. április 7-én letartóztattak. Az első éjszakát a Bulevar Protopopescu-n töltöttem, a sziguranca pincéjében (egy Horthy-tiszt társaságában, akit kémkedés miatt fogtak le). Másnap átkísértek a rendőrigazgatóságra. Ott tudtam meg, hogy a Munkás-1 letartóztatásom után betiltották. Hasonló sorsra jutott a Socialismul, a Párt románnyelvű központi lapja (amelyet D. Fabian szerkesztett). Arra már nem emlékszem, mivel indokolta meg a Belügyminisztérium a Socialismul betiltását. A Munkás betiltására a lap legutolsó vezércikke szolgált ürügyül, amelyben állást foglaltunk a besszarábiai kérdés lenini megoldása: Besszarábia önrendelkezési joga mellett. A soros ügyész, aki közölte velem a Belügyminisztérium végzését, feltette a kérdést: vállalom-e a cikkért a felelősséget? A cikket Kahána Mózes írta. Ezt persze nem kötöttem az ügyész orrára; csak azt mondtam jegyzőkönyvbe, hogy a cikk minden sorával azonosítom magam. Mondanom sem kell: álláspontom a kérdésről mindmáig sem változott. * A Socialismul és a Munkás betiltásával lezárult a Román Kommunista Párt tevékenységének legális szakasza. A párt illegalitásba vonult, amelyből csak húsz év múlva — 1944-ben — lépett ki, amikor a Szovjet Hadsereg Romániát is felszabadította. GYÁRFÁS ENDRE: Vursli Ez a város erdeje, mulatságok szent helye. Itt oroszlán ugrik át három tüzes karikát, olt egy arab tüzet harap, amott meg egy ponyva alatt láthatod a csodanőt, kinek delfinfarka nőtt. Emitt óriás bokázik, amott törpe húz kamásli t, erre késeket dobálnak, arra léghajóba szállnak, vén papagáj reményt kínál, fejreáll a bohóckirály, hinta szárnyal jó magasra, míg fogadnak egy kakasra. Már a nap, e piros labda, messze röppen, száll nyugatra, szegényül a világosság, a hintások lábuk mossák ... Holnap délig láthatatlan mind e léha látványosság. Adósságot törlesztek — s nem is csuf\ pán a magam szubjektív adósságát. Budapesten utcát neveztek el Szende Pálról, előkelő és nagy forgalmú utcát a Belvárosban — de aligha van néhány tucatnyi öregembernél több, aki tudja is nagyjából, hogy ki volt. A Magyarország története című, 1964-ben megjelent nagy összefoglaló munka mindössze négy helyen említi nevét, de egyszer sem ír akár egy mondatnyit is szerepéről, tetteiről s így — mint oly sok másnál történt — Szende Pálról sem tudja a mai nemzedék, hogy ki volt, mi volt, milyen érdemeket szerzett. Ennek pótlását kísérlem meg, ha nem is azzal az igénnyel, hogy teljes és minden részletre kiterjedő képet adjak róla; de abban a reményben, hogy sikerül igen jelentős, kivételesen tiszta és nagyon erősen intellektuális személyére némi fényt deríteni. A századforduló szellemi és politikai életében sokan alkottak eredeti tehetségre, haladó szellemre és tisztánlátó ítélőképességre mutató műveket. Nem kevés volt azoknak a száma sem, akik példamutató erkölcsi bátorságot árulva el, szembehelyezkedtek évszázados előítéletekkel, balhiedelmekkel. Néhányan az uralkodó nagybirtokos reakcióval, az egyházfejedelmi klerikalizmussal szemben folytatott harcok során egzisztenciájukat is kockára tették, mint Somló Bódog, Kunfi Zsigmond, Jászi Oszkár, Pikier Gyula stb. Jobban ismerték az ország belső helyzetét, semhogy hittek volna az ország közvéleményének meghódításában, mert hiszen az elmondott és hirdetett igazságok keserűek, fájdalmasak és hiú ábrándokkal szemben kijózanítóak voltak. De céljuk, vállalt hivatásuk a humánum szolgálata volt, s végigharcolták — mint Ady Endre írta: „. . . száz-kétszáz ember a szép örültek szent reformáló harcát". Bizonyos, hogy az utókor (mert hiszen már alig-alig él közülük valaki) hálátlan e nemzedékkel szemben, holott teljesítményük megismerésével és elismerésével egyben rámutatna azokra a kötelékekre is, amelyek ezzel a félszázadnál régebbi, mélyen haladó és mélyen nemzeti érdekű mozgalommal összekötik a ma legérdemesebb, legemberségesebb harcait. Ezekben a harcokban Szende Pál egyike volt a legkövetkezetesebb, legbátrabb és a legnagyobb felkészültséggel küzdő vezetőknek. Több mint három évtizeddel halála után teljes hitelességgel értékelhető egész életműve, s bízvást megállapítható, hogy ez a végső soron magányos észlény, tulajdonképpen saját stílusával nem egyezően tragikusan élt és halt meg — fiatalon, kiábrándultan, elkeseredetten. Az életút nagy állomásainak sora a Nyírségből, Nyírbátorból indult el, értelmiségi családból (apja orvos volt), és az egyetemi évek után sem vezetett el Budapestről. Húsz aktív, harcos, igazán gazdag esztendő következik — kemény, elszánt, szuggesztíven logikus harcok két évtizede 1900-tól 1919-ig. Ezek az évek adják meg élete értelmét, tartalmát és mikor 1919. május 2-án, a közeledő román hadseregtől fenyegetett Budapestet elhagyja, tudata legmélyén már él a felismerés, hogy hátralevő élete már csak látszatélet lesz, már csak vegetálás, amit végső erőfeszítéssel, a csőd tudatának szemérmes leplezésével lehet úgy folytatni, hogy kívülálló ne vegye észre. Hitler uralomra jutása, majd a februári Dollfuss-támadás a munkásnegyedek ellen, a kényszer-otthonnak érzett Bécsből is száműzi Szendét — a világon nincs számára többé hely, mert már nem is akar, nem is keres. Betegen, reménytelen bolyongva jut el családi látogatásra Szinérváraljára, ahol ötvenöt éves korában szívroham áldozata lesz. Sem asszony, sem gyermek nem maradt utána; nincs a növendékek kegyelete, mert igazi növendékei nem is voltak; nagy alkotások sem őrzik emlékét — mi lehetne ennél tragikusabb a gondolkodás, a szellem és a közélet iránti elkötelezettség emberére nézve? S ha most mégis igyekszem felidézni alakját, tanúsítani akarom (mint aki az ő felhatalmazása nélkül, kissé önkényesen őt vallom sok tekintetben első mesteremnek) kivételes szellemi és morális jelentőségét, ezzel egyidejűleg példázni is akarom, hogy kik és milyenek voltak Ady „szent reformáló" őrületéért harcolva azok, akiknek könyvben is igyekeztem már szerény emléket állítani. De tudom s vallom, hogy történelmet nem szubjektív okokból és személyi vonzalmakból ír a valóban hivatott történész, hanem azért, mert a történelem vizsga és önvizsgálat, összegezés és oknyomozás, végső soron a nagy összefüggések és törvényszerűségek felderítésére, vagy megközelítésére irányuló akarat kifejezése. Szende Pál — akinek minden felett uralkodó, legimpresszionálóbb tulajdonsága a kérlelhetetlen logika volt — bizonyára csak ilyen nem lírikus, hanem racionális, hogy szavaival éljek: „matter of fact" értékelést helyeselne. Mielőtt még munkáinak és szerepének méltatásába bocsátkoznék, fel kell hívnom valamire a figyelmet — valamire, ami nagyon elgondolkoztató és irigylésre méltó is. Ez a századfordulói nemzedék (amelyet említett könyvemben „második magyar reformnemzedék"-nek neveztem) hihetetlenül fiatalon érkezett be a magyar irodalomban, tudományban és közéletben egyaránt. Gondoljuk csak meg, hogy Jászi Oszkár mindössze huszonöt esztendős, Szende Pál meg csak huszonegy éves volt, amikor a Huszadik Század alapításában vezető szerepet töltöttek be, hogy Szabó Ervin huszonöt éves, mikor a folyóiratban dolgozni kezd, hogy Ady Endre huszonnégy esztendős korában már országos viták és viharok középpontjában állott, vagy hogy Molnár Ferenc még csak huszonhat éves, amikor Az ördög révén világhírre tett szert. Az induló Huszadik Század, s a nyolc évvel később induló Nyugat munkatársai között alig-alig akadt valaki, aki már betöltötte harmincadik életévét, mintha ifjúságukban kellett volna elvégezniük azt, amit a világháború és az utána következő válságok folytán felnőttebb korban (bár aligha érettebb fejjel) teljesíteni már nem lett volna módjukban. SZENDE PÁL jogi doktorátusának megszerzése után egyetlen pillanatra sem gondolt ügyvédi munkára. Az akkor alakult Országos Magyar Kereskedelmi Egyesület, a kiskereskedői érdekképviselet jogtanácsosa, majd röviddel utóbb igazgatója lett. Ebben 22