Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Jász Dezső: Kassától — Bukarestig

mán párttörténészek feladatát, ezért elárulom a titkot: a nemzetiségi kérdésről megjelent cikkek egy részét Révai József irta. Illés László jóvoltából alkalmam volt elolvasni — néhány nappal ezelőtt — Abafáy Gusztáv Kolozsváron megjelent tanulmányát a romániai magyar kommunista lapokról. Rendkívül érdekes tanulmány, csak egy hibája van: meglátszik rajta, hogy a szerző kizárólag levéltári adatokra támaszkodik. Abafáy Gusztáv tanulmányában a Munkás Komját Aladárral való kapcsolataira is kitér. Szeretném kiegészíteni néhány ecsetvonással a képet. Épp az utolsó simításokat végeztem a Munkásnaptár-on, amikor kopogtattak a szerkesztőség ajtaján. Ion Apostolescu sziguranca felügyelő lépett a szobába, nyomában öt-hat detektívvel. A szerkesztőségben — rajtam kívül — csak Pauker Anna tartózkodott (aki egész véletlenül került oda). Őt a detektívek mindjárt magukkal is vitték. Engem — ezúttal — békében hagytak, de lefoglalták az összes kéziratot, ami az íróasztalomon hevert, köztük Komját Aladár verseit is. A kéziratok egy részét pár nap múlva — Al. Dobrogeanu Ghereaközbenjárására — visszakaptuk, de Komját Aladár versei a házkutatás áldozatául estek. Részletesen foglalkozik Abafáy Gusztáv a Munkás-ban megjelent szocialista riportokkal is. Hogyan születtek ezek a riportok ? Összeállítottam egy kérdőívet, amelyet — esetről esetre — eljuttattunk egyrészt a helyi pártvezetőséghez, másrészt a Szaktanácshoz (amely Erdélyben csaknem mindenütt kommunistákból állt). A beérkezett válaszokat azután a szerkesztőség feldolgozta. Erre vezethető vissza, hogy az üzemi riportokban mind a tudósítók személyes élményei, mind a riport műfaji sajátosságai fellelhetők. (Abafáy Gusztávnak tehát sikerült megtalálnia a gombolyag végét.) De vannak a riportok között eredeti tudósítások is: például Vándor Teréz temesvári riportjai, amelyek nem egyszer nagy port vertek fel. (Ennek a nyomai szintén megtalálhatók az újságban.) A temesvári sziguranca tűvé tette a várost Vándor Teréz után, de nem sikerült ráakadnia. Ez annál inkább érthető, mert csak a szerkesztőség tagjai tudták, hogy Vándor Teréz Fehér Mária írói álneve. Fehér Mária viszont azonos Fazekas Erzsébettel, aki a felszabadulás után — ha nem tévedek — világtörténelmet adott elő a szegedi egyetemen. A húszas években többször a szememre vetették a Munkás „landlerista irányvonalát." Ennek a vádnak semmi alapja sincs; mi sem állt távolabb a romániai magyar kommunistáktól, mint az, hogy beavatkozzanak a Magyar Kommunista Párt belügyeibe. (Szlovenszkóban is tartózkodtunk a „frakciózástól".) így inkább csak rend kedvéért említem meg, hogy a lap külföldi munkatársai között kunisták is voltak, mint Boros F. László vagy Réz Andor (a lap berlini tudósítója). Egyébként: 1924 elején magát Kun Bélát is felkértük, hogy írjon cikkeket a lapnak. Kun Béla erre hajlandó is volt. Ebben az esetben Komját Aladár volt a közvetítő. Az ő segítségével léptünk kapcsolatba Hajdú Pállal és Rákos Ferenccel is. A külföldi munkatársak egy fillér honoráriumot sem kaptak. Kivételt csak Illés Bélával tettünk, aki erre ma is nagyon büszke. Elérkezett az ideje, hogy bevalljam: a pénzt nem én utaltam ki számára a szerkesztőségi kasszából, hanem brassói magyar munkások adták össze. A kezdeményezés Berger Aladártól indult ki (aki a Tanácsköztársaság alatt — éppúgy mint Illés Béla — az újpes:i munkástanács tagja volt). 4 Felvetődik itt a kérdés: nem volna-e ideje, hogy a magyar irodalomtörténészek közelebbről szemügyre vegyék a Tanácsköztársaság leverése után Romániában megjelent magyar nyelvű kommunista lapok tevékenységét? Azt hiszem: legfőbb ideje volna, márcsak azért is, mert ehhez első kézből származó adatokra is szükség van, amelyekhez — egy vagy két év múlva — talán már nem lehet majd hozzájutni . . . Persze, nemcsak erről van szó! Itt fekszik előttem az íróasztalon a Magyar Irodalom Története hatodik kötete, amely részletesen foglalkozik a Szépmíves Céh és a Helikon kör szerepével Erdély irodalmi életében. Ez rendben is van! Arra azonban nem lehet mentséget találni, hogy a tanulmány szerzői a pártkiadvány okat meg sem említik . . . Pedig a Munkás is szállított egy-két téglát „az erdélyi szellemi élet kialakulásához". Ezt már maga a munkatársak névsora is bizonyítja, amelyben Gábor Andor, Illés Béla, Kahána Mózes, Mácza János, Révai József és mások mellett Balázs Béla, Lukács Hugó és Szuchich Mária is szerepel. De a Munkás nemcsak az emigráns magyar írókkal ápolta a kapcsolatokat, hanem az újság révén ismerkedtek meg a romániai magyar munkások Petr Bezruc-csal, Georg Grosz-szal, Hermynia zur Miihlen-nel és Upton Sinclair-rel is. Hajlandók voltunk teret adni az erdélyi magyar íróknak is, de nem álltak szóba velünk. A Regat-bzn sokkal hozzáférhetőbbek voltak az írók! Idővel Erdélyben is megváltozott ebben a tekintetben a helyzet, de csak a harmincas évek elején. Az újság hetenként kétszer jelent meg, ötezer, majd nyolcezer, végül tízezer példányban. A sziguranca mindent elkövetett, hogy akadályozza a lap terjesztését. Ha a Munkás — a megfélemlítési hadjárat ellenére — hétről hétre eljutott az olvasók kezébe, úgy ez a futárszolgálat érdeme, amelyet kizárólag erre a célra szerveztünk. Ez a futárhálózat Erdély minden jelentős városára: Aradra, Brassóra, Kolozsvárra, Temesvárra, Resicára, Marosvásárhelyre, Nagyváradra stb. ki-Bortnyik Sándor linóleum metszete 1918-ból (Karáth reprodukció)