Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Jász Dezső: Kassától — Bukarestig

Jász Dezső Kassától -Bukarestig A magyar kommunisták, akik a Tanácsköztársaság összeomlása után Kassára kerültek, 1922-ben szanaszét szóródtak. A megváltozott politikai viszonyok folytán én is kénytelen voltam elhagyni Csehszlovákiát. Bécsbe mentem (amely a húszas években a nemzetközi kommunista mozgalom nagyon fontos forgókorongja volt). Háy László társaságában léptem át az osztrák határt. Amikor befutott velünk a vonat az Ostbahnhof-ra, megállapodtunk, hogy továbbra is kapcsolatban maradunk egymással. A viszontlátásra — közös kassai tartózkodásunk után — csak huszonnégy év múlva került sor . . . I. Bécsben sok régi ismerőssel találkoztam: Aranyossy Pállal, Bakonyi Endrével, Barta Lajossal, Gyetvai Jánossal, Illés Bélával és Mácza Jánossal (aki két vagy három héttel előttem hagyta el Csehszlovákiát, azzal a szándékkal, hogy a Szovjetunióba költözik). Illés Béla, miután kitoloncolták Pozsonyból, a grinzingi barakktáborban húzódott meg. A 43-as barakkban ütötte, fel tanyáját, ahol rajta kívül még tizenegy magyar kommunista lakott (köztük Révai József). Itt játszódik Illés Béla kisregénye: az Eltaposott emberek. A grinzingi barakkok emlékeiből keltek életre a regény főszereplői: Kallós Vera (igazi nevén Arvale Rita), Heinrich Fülöp (aki valóban a barakk főszertárosa volt) és az asszír király (aki a 33-as barakkban lakott, pár lépésnyire Szolvejgék kunyhójá-tói). Illés Bélával naponta találkoztam a Cafe Beethoven-ben (a Votivkirche mellett). A bécsi emigráció idején több éven át ez volt „ifjúságunk szent kávéháza". Többnyire itt is ebédeltünk. Ebédünk mindig ugyanaz volt: két tojás pohárban. Amikor a számla rendezésére sor került, Illés Béla rendszerint eltűnt. De másnap reggel kilenc órakor már újból elfoglalta helyét a kávéházi márványasztalnál. A Beethoven-kávéházat főleg barakklakók: Csillag László, Hernádi György, Huszti Ferenc, Leitner Miska, Lengyel József és az Arvale-lányok (Liza és Rita) látogatták. De gyakran megfordult a kávéházban Barta Sándor és Lukács Hugó (Ady Endre háziorvosa) is. Az emigráns magyar művészek közül Derkavics Gyula és Uitz Béla tartozott a kávéház törzsvendégei közé. Uitz Béla minden alkalommal elmesélt egy-két új részletet Kassák Lajossal való nézeteltéréseiről. Béla nagyon elítélte a kassákisták pálfordulását. Bécsi vendégszereplésem — ezúttal — mindössze három hónapig tartott. Augusztus elején levelet kaptam Köblös Elektől, a Román Kommunista Párt Politikai Bizottságának tagjától, akivel a Tanácsköztársaság alatt Szolnokon ismerkedtem össze, a tiszai átkelés előestéjén. A Tanácsköztársaság után is találkoztam vele egyszer-kétszer Kassán. Köblös Elek arról érdeklődött, nem volna-e kedvem „hazatérni" Romániába? A Központi Bizottság tervbe vette a Párt magyar nyelvű központi lapja, a Világosság átszervezését; az erdélyi tartományi titkárság engem szándékozott megbízni a feladattal. Nagykárolyban születtem, Kaffka Margit regényének, a Színek és évek-nck városában. Itt végeztem középiskolai tanulmányaimat, a piarista gimnáziumban, amelynek homlokzatán emléktábla figyelmeztette a járókelőket, hogy itt tanított a XVIII. században Révai Miklós, a kiváló nyelvtudós (az ikes igék őrangyala). Születési bizonyítványom szerint román állampolgár voltam. Erre építettem, amikor közöltem Köblös Elekkel, hogy vállalom a megbízást. 2 Rajtam kívül álló okokból öt hétig tartott, amíg sikerült átlépnem a román határt. A felelősség ezért egyrészt útlevelemre hárult (amelyet a Café Union-ban vásároltam Illés Béla segítségével), másrészt pedig a kassai rendőrségre, amely nem tudta megbocsátani, hogy szlovenszkói tartózkodásom alatt oly sok borsot törtem Jaroslav Klímának, Keletszlovenszkó minden hájjal megkent rendőrfőnökének az orra alá . . . Aknaszlatinánál léptem Románia földjére (miután sikerült angolosan elbúcsúznom a két detektívtől, akinek kíséretében Kassán vonatra ültem). Negyvennyolc óra múlva már Szatmárnémetiben voltam, ahol találkoztam Berger Aladárral, a párt erdélyi tartományi titkárával. Tőle tudtam meg, hogy időközben megváltozott a helyzet, mivel a Belügyminisztérium betiltotta a Világosság-ot. így kerültem Brassó helyett Marosvásárhelyre, az Előre főszerkesztőjeként. Ez a kis hetilap, amelyet előttem Simó Géza szerkesztett, a Világosság betiltása után a párt magyar nyelvű központi lapjává lépett elő. Első utam Kahána Mózeshez vezetett, aki akkor már ismert író volt. Első verseskötete 1918-ban jelent meg. Pár hónap múlva felcserélte a tollat a fegyverrel: vöröskatona lett. A harctéren éppúgy kitett magáért, mint az irodalmi fronton. A Tanácsköztársaság leverése után visszatért Erdélybe. Kahána Mózes nagy örömmel fogadott. Amikor közöltem vele, mi járatban vagyok, mindjárt kijelentette, hogy számíthatunk rá. ígéretét be is váltotta: egymásután jelentek meg cikkei az újságban. Rendszeresen kaptam cikkeket az emigráns magyar íróktól: Boross F. Lászlótól, Gábor Andortól és Huszti Ferenctől is. A közvetítő szerepét Illés Béla játszotta: ő volt a lap bécsi szerkesztője. Illés Béla nyerte meg Landler Jenőt, Lukács Györgyöt és Révai Józsefet is a lap munkatársául. Körülbelül öt hét múlva az Elöré-1 is elérte a Világosság sorsa: mindössze négy vagy öt számot ért meg. Bevallom, nagyon kétségbe estem; nem tudtam, mitévő legyek. Erdélyben akkoriban — a politikai lapok kiadása belügyminiszteri engedélyhez volt kötve. Arra, hogy az engedélyt megkapjuk, semmi kilátásunk sem volt. A megoldást Rozvány Jenő találta meg: azt javasolta, adjuk ki a lapot hetenként más és más címmel, „időszaki nyomtatványként"; ehhez nem kell külön engedély. Rozvány Jenő — nyilvánvalóan — Szilágyi Sándor példáját tartotta szem előtt, aki a Bach-korszak idején egyre-másra változtatta a 48-as szabadságharc emlékeit idéző kiadványai címét, mivel nem kapott lapengedélyt. . . Megfogadtam a tanácsot: a lap következő száma már Fáklya címmel jelent meg. Ha nem tévedek: a Fáklya az Egység-nck adta át a stafétabotot. De az is lehetséges, hogy fordítva áll a dolog; sok részlet elmosódott már az emlékezetemben a közben eltelt negyvenöt év alatt. Az Előre betiltása után a lap példányszáma hétről hétre emelkedett. A Fáklya háromezer példányban jelent meg (mint az Előre), de az Egység már ötezer példányban látott napvilágot. A munkások egymás kezéből kapkodták a lapot. Kár volt azonban előre inni a medve bőrére! A nyomdatulajdonost március első napjaiban beidézték a szigurancára. Kihallgatása után felkeresett és közölte velem, hogy nem vállalja a lap további kiadását. A sziguranca beavatkozása megfosztott bennünket a lehetőségtől, hogy a lapot Erdélyben adjuk ki. Erre egyetlen nyomda sem volt hajlandó. Ezért javasoltam: próbáljuk meg kiadni Bukarestben (ahol nem volt szükség külön lapengedélyre). A Központi Bizottság egyetértett a javaslattal, így kerültem szűkebb hazámból: Erdélyből a Regat-ba . . . 3 Vendégszereplésem a Dimbovita partján a Májusi Emléklap kiadásával kezdtem. Az else példányt, amely kikerült a nyomdagépből, borítékba tettem és elküldtem Bécsbe Illés Bélának, hogy lássa: nem tettük le a fegyvert. De ez a tiszteletpéldány Illés Bélát mint társszerzőt is megillette. Az Emléklap ötezer példányban látott napvilágot: kétszínnyomásban, Bortnyik Sándor fametszeteivel. Brassóba ezer példányt küldtünk, amelyből a szigurancának csak háromszázat sikerült lefoglalnia. Erre az intézkedésre egy Freiligrath-vers szolgált ürügyül (amelyet Gábor Andor fordított le az Emléklap számára). A Munkás megjelenése után még szorosabbá váltak a kapcsolatok az emigráns magyar írókkal. Ez annyiban is indokolt volt, mert a lapnak — rajtam kívül — csak két belső munkatársa volt: Fóris István (aki már a Világosság-nál is dolgozott) és Kahána Mózes, aki a nyár folyamán szintén Bukarestbe költözött. Kahána Mózes volt a lap legsokoldalúbb munkatársa: nemcsak az irodalmi rovatot vezette, hanem vezércikkeket és színes riportokat is irt. A külföldi munkatársak közül Gábor Andor különösen sűrűn írt az újságba. Szeretnék itt közbeszúrni valamit. Gábor Andornak több száz cikke jelent meg a Tanácsköztársaság leverése után a magyar nyelvű kommunista lapokban. Honoráriumot csak az Új Elöré-tői kapott. Ő maga gépelte minden egyes cikkét három vagy négy példányban, amelyből egyet Bukarestbe küldött. Ez a magyarázata annak, hogy a Munkás-bari megjelent Gábor Andor-cikkek legnagyobb része az Űj Elöré ben és a Kassai Munkásban is fellelhető. De van a Munkásban megjelent Gábor Andorcikkek között egy-két olyan romániai vonatkozású írás is, amelyeket Gábor Andor az én felkérésemre — szóval „megrendelésemre" — írt. Ezt azért szögezem le, mert a cikkeken Gábor Andor neve nincs feltüntetve. A külföldi munkatársak cikkeit — taktikai okokból — általában név nélkül hoztuk. A szerkesztőség mindent elkövetett, hogy ébren tartsa a ragaszkodást az Októberi Forradalom eszméihez. Ezt — többek közt — Illés Béla és Mácza János eredeti moszkvai tudósításai is tanúsítják. Illés Béla utolsó kötetében három olyan cikket fedeztem fel, amely Bukarestben jelent meg. Ő számolt be a lap olvasóinak Vlagyimir Iljics utolsó útjáról is .. . Napirenden tartottuk a nemzetiségi kérdést isJ

amely nagyon sok vitára adott okot a párt soraiban a III. Kongresszus előtt (amely Bécsben zajlott le, a Schottengasseban, pár lépésnyire a rendőrigazgatóság épületétől, Genosse Viktor, vagyis Georgi Dimitrov részvételével). Szeretném megkönnyíteni a ro-20