Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Mesterházi Lajos: Jelentés a túlvilágról

A hajuk csikóra nyírva, úgy terült szét simán a fejük búbjáról, mint a napsugár. A nagy Berek, az ötödikes már felfelé szoktatta a magáét, nagy nehezen. Elöl egy tincsben sötétebb is volt a haja a nyalástól. — Jön a nagymozdony, hü-hüüü! — Amikor az ösvény végére értek, visszafordultak, kezdték a kisiklatást, ahogy egymás után vonultak, hátulról előre. Akit háromszor kisiklatnak, az kiáll! Aki utoljára marad, az a fő-nagymozdony. Persze, Fefe lett az. Ki tudná a lomha testét a sínből kivetni? Fél combjából kitellenék a két kis Berek, a másikból Feri. A „revancsot" is Fefe nyerte. Egyszer ugyan a kis Sandi félrehajolt előle, és akkor majdnem ő siklott ki a nagy lendülettől. Szitkozódott, hogy „testcsel nem ér!", de csak nevették. Végül is ráuntak, és indultak tovább. Sandi talált egy rezet, aztán egy nagy vasat. A kettő együtt nehéz volt, nem is fért a Berekék zsákjába. Elásták egy árokparton, a laza földben, homokot, füvet szórtak rá. A térképen megjelölték a helyét, hogy megtalálják, ha majd a rajjal érte jönnek. Ez nem tartott sokáig. Talán tíz percig veszekedéssel együtt. Hanem a kisiklatásra sok idejük elment. Valahol messze delet harangoztak, és még egyáltalában nem jött a hegy. Mind csendben vannak, csak Fefej beszél, sebes, elharapott beszédével. Feri és Jani a földön, talán szunyókál. Lekonyul a fejük. Sandi, mintha karjánál akasztották volna a szék magas támlájára, furcsán, ferdén lóg. De lóg az orra is, úgy látszik, náthás, két fényes gyertya nyúlik a szája felé, nem veszi észre. Lázasan figyel a semmibe, száján át lihegi a lélegzetet. Fefej beszél, szétterül a széken, keze ölében babrál. Sedrén elharapja a szavak végét. — Nem egész úgy mentünk, mint a térképen, mert rövidítettünk . .. Aztán jött egy nagy utca, mint a Váci út, villamos is volt, de nem volt neki külön útja középen, mint a Váci úton. Aztán . . . Aztán még mindig nem jött a hegy . . . Igen, a széles út, a villamossal. Követte a térképen, szinte lépésre^ merre járhatnak. Délben behallatszott a szomszédból a rádió, pont dél volt. . . hol is lehetnek ? Számított fél órát pihenésre, aztán fél órát számított arra is, hogy a hegy aljában botot vágnak. Délben a hegy felénél kellett lenniük. Ott ebédelnek, úgy tervezték előre, valahol a vendéglő körül, a hegyoldalban. Onnan még egy óra, és fent vannak egészen . .. Még egy óra, és kitárul előttük minden, körös-körül, és meglátják a túlvilágot.. . Egy óra tájt elfogyott a víz a kulacsból. Megláttak egy kis utca végén egy nyomókutat. Ittak, csak úgy, a tenyerükből. S ha olyankor az ember kicsit jobban megnyomja a kút karját, a vastagon freccsenő víztől orra-szája egyszerre tele van annak, aki inni akar. S hogy prüszköl, ugrál! . .. Jól összefröcskölték egymást. De jól is esett a melegben. Tornacipőben voltak, annak nem árt. És vászonnadrágban, ingben, az is megszárad hamar. Csak a lábszáruk lett jó maszatos a felcsapó sártól. Meg a két kis Berek fehér blúza. De miért is adnak rájuk fehér blúzt, amikor felfedezésre mennek. A nagy Berek morgott, hogy szorulni fog. Fefe meg: nem elég a két taknyos, még fehér blúz is! De kibékültek hamar, és helyet kerestek, jó kis helyet ebédelésre. Hogy ittak, erősen megéheztek mindannyian. Deszkakerítéses telek szorult a kis házak közé. Egy helyen, hamar rájöttek, a deszka kijárt. Ez pont jó lesz, a deszkát be is reteszelik maguk után. Nagy, gyomverte udvarra jutottak, az udvar végén fészerféle épület. Megnézték. Valami műhely lehetett régen. Gépek is állhattak benne. Feliben betonos volt a padlója. Egész jó beton . .. Sandi már csaknem lecsúszik a székről, az orra cseppenni készül. Fefej meg hadar, és nyeli a szavak végét. De miért még mindig a hosszú, nagy utca, és hogy a villamos nem úgy, mint a Váci úton? Miért nem beszél már arról! „Nem jön a hegy ..." Hagyja már! Arról beszéljen! — Jaj! — Sandi csúszik, a szék megbillen. És a földre koppanva lehull egy csülogó valami. Mintha az orra gyertyája villanna meg a fényben ... Mintha álomban látná, lázas, különös látomás. Csillog és gurul, végig a rongyszőnyegen, és gurul a padló két deszkája közt, a keskeny rés sínjében, és megáll az ágy lábánál. Az ackos. És utána, ahogy Sandi ugrana, potyog és gurul szét az ackos súlyától kitágult zseblyukon a sok anyaggolyó, tíz, húsz, ötven is. Feri és Jani riadtan húzza el ültében a lábát. Sandi meg kapkod, szedi a golyókat, zavartan, sietve, szedi a földről, az ágy alól is .. . És Fefe hallgat. Nem mozdul, csak hallgat és néz. És az ackost a kis Sandi kapja fel, mintha tüzes parazsat kapna kézbe, kapja fel, és süllyeszti a többi után a másik, a lyuktalan zsebébe . . . — Skulóztatok! . . . Jani halkan kimegy a konyhába. Fürdőszobás lakásuk lesz őszre, süllyesztett káddal. . . Megáll a kopott vízöblítő előtt. „Néni kérem, szabad itt megmosakodni ?" És úgy tesz, mintha nem figyelne oda, de hall minden szót odabentről. Fefej kiabál, és harapja a szavak végét, még jobban, mint máskor: „Mert taknyosokkal nem lehet... A Berek kölykök . . . Pocedlikkal-nokedlikkal a Hármashatárhegyre .. ." A kis Sandi meg, mint a kakas: „Nem is igaz! A két kis Berek egy szót sem szólt egész úton, egy nyikkanásukat nem hallottad hazafelé sem, pedig hogy rohantunk! . . . Te kezdted a skulót, te akartad. És már a kisiklatóst is. — Elsírta magát: — Teveled semmit sem lehet, csak skulózni! Se túlvilág, se semmi . . ." És bőg, mintha vernék. Némán, megverve csoszognak lefelé a végtelen hosszú, sötét lépcsőn. Tompán huppan a kövön a tornacipők talpa. Feri motyog magában, ahogy a kaput keresi: „Szép, tiszta idő volt... — És sóhajt nagyot. — Két Duna . .." Fefej meg kicsinyre, soványra húzná magát, kicsit még apróbbra, mint a kis Sandi. Mellette sündörög, hozzá-hozzábotlik az utcán. A hangja csendes, szinte alázatos. — Servadac, gyere a zimó felé! Megnézzük az új képeket. Jó bunyós, azt mondják ... Sandi nem felel. Csak a tornacipők huppannak az utcakövön, s egy gyárudvaron, messze, vasat rakodnak. — Servadac! Add vissza az ackost... Ötven skulóért. — Nem! — Úgy mondja, szinte toporzékol a szava is. Egy képet hessegetne, makacs, rossz képet: ahogy kilépnek a rozzant fészerből, Jelenet Mesterházi Lajos Férfikor című játékából, a József Attila Színház előadásában (Koncz Gábor és Almási Éva) Jánosi Ferenc felvétele 15