Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Mesterházi Lajos: Jelentés a túlvilágról

— ínotát is látnánk? — kérdezte Feri. Mert emlékezett, Inota is arra van, a Dunántúlon. Az apja két hónapig dolgozott Inotán, és nem küldött pénzt. Azt mondta, küldött egy barátjával, de az eltűnt. És hogy nem lehet ott rendesen keresni. A „snapszköziben" ment el a pénz, csak szégyellte és hazudott. . . Azért Feri mégis büszke volt rá, hogy a papája Inotán dolgozott. — ínotát is? A nagy tornyokat, mesélte a papám . .. — Talán — ráncolta Laci a homlokát. — Talán ínotát is. Tiszta időben . . . Sandi vékony gyerekhangja sikított: — Most tiszta az idő. Ugye, most tiszta? Mind egyszerre beszéltek: — Két Duna! — Én azt hiszem, a Velencei-tót is; meg a Balatont. . . Még most is süt a nap, látjátok? Laci szólalt meg újra. — Teknőben leúszhatnánk a Rákos patakon, a Dunáig. Közönséges teknőben. Négy ember elviszi, a Váci útnál beleülnénk . . . Nem tudták, miért mondja, de jó volt. — És . . . elengednének? — Jani fejével a túloldal felé bökött, a hegyet nézte, a hegy mogorva, titokzatos, szürke oldalát, ami a „túlvilágot" takarja. — Megnyílik az új híd. Csak át kell menni rajta . . . Úgy föllelkesültek, úgy örültek. Unták már a golyózást, igen, utálták már az örökös „csín"-t meg „csinarasz"-t, meg a „ni madár, ni teljes rámenés!"-t, az örökös skulót, a fészerben. Jó meleg szél fújt a Dunán, és érezték, hogy ez a nyár más lesz. * Gyűjtöttek. Maidnem két hónapon át. Jani bátyja katona. Részletes térképet rajzoltak az egész útról. Lemásolták öt példányban. Ki is színezték. A pénzüket összeadták, vettek iránytűt. A Berek fiúknak volt hátizsákjuk és kulacsuk. Ezen kívül: egy kenyérzsák, három bicska, amivel botot lehet vágni, és egy vastag spárga, ha sziklát kellene mászniuk. Mert van szikla is. A híd megnyitásának napján Laci nem jött iskolába. Másnap, vasárnap, kora reggel Sandiéknál gyülekeztek. Kertes házuk volt Sandiéknak, és minden termett benne. És tyúk, nyúl, még disznót is szoktak tartani. És a Bodri, a kutya, aki mindenfélét tud. Sandi papája kőműves volt, faluról jöttek. — Vigyük a Bodrit is! Fefej legyintett, fölényesen: — Még a Bodrit! Elég lesz nekünk a három Berek, bajnak! A két taknyos . . . Laci nem jött, kicsit vártak, nézték a cseresznyét, az apró, zöld szemeket, hogy mennyi lesz. Aztán elindultak elébe. A nagy, i-es formájú ház udvarán megálltak. Sandi rikoltott: — La-ci-hiii! — Sajátos dallamú hívójelük volt, minden névre jó. Ha kottáznám, a „ci" oktávra, a „hiii" szeksztre volna a „La"-tól. A „ci" éles és rövid, mint a fütty, a „hiii" búg, mint a kürt a ködös folyamon: — Laci-hiii ! Nem jött válasz. Felmentek az emeletre. A konyhaajtó zárva, az ablakon kopogtak. Suttogó, rekedt hang szólt: „Havrán néninél a kulcs, kérjétek el! Ő vigyáz rám". — Vigyáz ?! — Beteg vagyok. Nem halljátok? Becsődültek a kis szobába. — Álljatok messzire, a kályhához, mert rátok mennek a bacilusok! A mamám dolgozik, különmunkán. — Mi bajod van? — Tüszős mandulalob. — És . .. nem jöhetsz ? Lázasan és könnytől is talán, fénylett a kisfiú szeme: — Nem lehet. — Hát akkor most... — Sandi is majd elsírta magát. — Ti csak menjetek ... Mit csináljunk? ... Minden megvan, az egész terv. .. Menjetek, és este elmesélitek. Én térképen nézem, hogy hol vagytok. És aztán majd leúszunk a teknőn is. És addigra már kicsit elfelejtitek, és akkor majd felmegyünk együtt még egyszer a hegyre . .. Igen. Másképp nem lehet. — És este elmesélitek a túlvilágot. Álltak még egy percig. — Most tiszta idő van ? — kérdezte Feri. — Igen. Egész tiszta. A lépcsőházban Fefej vitte a szót. Egészen természetes, hogy most ő lett a vezér. — Gyulladása van neki — magyarázta. — A lob, az fültőmirigy. Nekem volt, tudom. — Lobja van — próbálkozott Sandi —, azt mondta. — Az orvos is tévedhet. Gyulladás lesz az. Ha lobja volna . . . A lob, az sokkal súlyosabb. De az fültőmirigy. Akkor beszélni sem tudna, meg nyelni. Indultak, búsan még, de már nekiélénkülve, a Berek testvérekért. * Több mint négy hónapja olvasta a Dzsungel könyvé-1, és már eléggé elfelejtette, hogy újra elolvashassa. Már az első oldalakon örömmel látta, hogy eléggé elfelejtette. És már az első oldalak után letette. A sétálós óra kilencet mutatott. Nézte a térképet, a saját másolású vázlatot. Aquincumban lehetnek. Aquincum! . . . Tanulták. Talán régi pénzt is találnak! * Melegen sütött a nap. A híd korlátja egész átforrósodott. Nagy volt a híd. Nem is hinné az ember a partról, milyen nagy. Erről is, arról is sziget. Ragyognak a friss falevelek. És közbül a széles főág, a letisztult, üvegzöld víz hömpölyög. Feri leköpött. A híd közepe táján lehettek éppen. Fefej is rányomta állát a forró vaskorlátra, és utánanézett a szélben repülő nyálának. Kár, hogy a sínek meg a traverzek miatt nem futhattak a másik oldalra. Látták volna, hogy viszi a víz. Vagyis: nem látták volna. Mert a híd magas volt, és márványos a víz odalent. Nem látszott rajta a köpés habja, csak addig követhették, amíg a szél vitte. — Én látom az enyémet! — kiáltott Fefe diadallal. — Ott megy, látom! És játszották, hogy ki látja a köpését a vizén. Köpött Jani, és Sandi, köptek a Berekek, köptek mind. Fefe horkantva húzta az orrát, harákolt, hogy minél nagyobb köpése legyen. A legkisebbik Berek végigköpte az egész blúzát. De néha látták, vagy csak látni vélték. „Nyertem! Látom!" A többi meg kétkedve: „Hool?.. . Csalni tilos! Nem ér!" Sandi éleset szisszenten: — Öt rossz! — súgta. — Kékvércsék! A hídon két rendőr jött Pest felől. Fefe vállat vont: — Hát aztán! — Szólnak. — Szóljanak! Mit szólnak ? De azért észbe kaptak, hogy mennyi sok ideje köpködnek már. Nem volt órájuk, de biztos, hogy sok ideje. Sietve szedték a lábukat, mintha kergetnék őket az egykedvűen baktató rendőrök. * Óbuda. Laci elképzelni sem nagyon tudta, milyen lehet az: Óbuda. Csak a nevét ízlelgette, olyan szép: Óbuda. A gazométer látszott az innenső partról, az óriási nagy gazométer. Milyen óriásióriási lehet közelről! És a sok torony! Óbuda... * Foghíjas, félsor utcákon, üres mezőkön át, salakrakodók, szemétdombok mentén vonult a kis csapat. Gyárak, szűk telkükről majd kibuggyanó műhelyek, fecskefészek mód rájuk ragasztott irodák alatt. Félbemaradt kerítés, roskadozó bódé, kertes ház, aztán emeletes, olyan volt magában az üres telkek között, mint az i-es . . . Az út került; látták, át lehet vágni a nagy vargabetűt a mezőn. Libasorban levonultak a szűk gyalogösvényre. Homokos, sima gyalogösvény, biciklinyomok látszottak rajta, a pneumatik mintája. Sandi ment elől. „Olyan mint a sín!" És mozgatta a karját: s-s, s-s ... Olyan keskeny volt az ösvény, keskeny vágány a mező füve közt. Fefe nekilódult: — Itt jön a nagymozdony! Kisiklatlak! — Félrelökte Sandit a fűbe, és sisteregve továbbrobogott. Jóskát is kisiklatta a nagy Berek. A íiagy Bereket meg Feri. Olyan mulatságos volt ez a kisiklatás, ahogy lobogni, sisteregni kezdtek és ordítottak: — Jön á nagymozdony! — A két kis Berek majd eldőlt a nevetéstől. Egyformák voltak a Berek fiúk, akár a tojás. Szőkék, halvány bőrűek. Különösen a két kicsi, az elsős és másodikos. 14