Budapest, 1968. (6. évfolyam)

3. szám március - Mesterházi Lajos: Jelentés a túlvilágról

— Kik: ezek? — Hát! Akik most dirigálni akarnak neki. Az ilyen Fellinger-féle pacákok. Hallgattak megint. A sovány, beteges Feri nagyokat köpött a vízbe, úgy vetette oda két köpés közt: — Az én papám is sztahanovista lenne ... Elissza. — Köpött. — Sokat jár a snapszközi otthonba. Nevettek, nevetett ő is. Aztán köpött, és komoly arccal hozzátette: — A hadifogsága óta. Azelőtt nem ivott, azt mondja a mamám. — És köpött újra, nézte, hogyan táncol, fut tova a habja. Laci még mindig a hegyet nézte. Hirtelen odamutatott. Akkor bukott le a nap széle a hegy mögé. — A túloldalán még süt! Csodálkozva nézték mindannyian. A túloldalán még süt a nap, igen . .. * Az utóbbi időben leginkább golyóztak. Fémgyűjtéskor bukkantak rá, még tavaly, az elhagyott fészerre. Kis műhely lehetett régen, gép is állt benne, mert egy darabon beton volt a padlója. Még egészen jó beton: kitűnő golyóterep. És távol a világ zajától,a saját,külön golyóterepük. Golyóztak azelőtt is olykor, ahogy ők mondták: skulóztak. Amióta a fészert megtalálták, egészen rákaptak. Még télen is ki-kiszaladtak. Pedig az nem az igazi, télen. Mire az iskolával, az ebéddel a napköziben, és a leckével végez az ember, már majdnem sötét van. És a fészer nincs is közel. A beton is hideg télen, állni rajta. Azért kiszaladtak „skulózni", ha csak fél órára is. Talán nem is a golyózást szerették annyira. A golyózás a barátságuk, az együttlétük formája lett. A golyózás adta meg a kis Sandi tekintélyét. Mert kicsi volt, majdnem a legkisebb az osztályban, és Fefénél egy évvel fiatalabb is. De nagyszerűen tudott golyózni. Ott ragadt rá a mellékneve is, a „skulóterepen". Azt mondta, ha rákerült a sor: „Figyelem! Most jön Hektor, a Servadac!" (Ejtsd: servadac!) És gurított, és abból „csinarasz" lett. Akárhogy is, Fefe „ackosát" azért csak nem tudta elnyerni. Szép, fényes acélgolyó volt Fefe vezérskulója. Vadonatúj, svéd csapágygolyó, mint egy kisebb dió, akkora. A papája hozta neki. Azzal dobott, a veszteségét meg a zsebéből, közönséges agyaggolyóval fizette. Az volt a szabály, hogy a vezérgolyóját csak az veszti el, aki a fizető golyóit mind elveszítette. Fefének meg volt golyója, nyert is hozzá, volt már vagy ötven. Hogy tudna egy játékban ötven golyót elnyerni tőle valaki, hogy az „ackost" megszerezze? Sandinak bizony csak márványos üvegből volt a vezére, nem is volt egész pontosan gömbölyű. Szerette volna az ackost, egyszer már harminc agyagot elnyert Fefétől, de hát az csak harminc, és egy álló vasárnap délutánt elgolyózott érte ... A kicsit csámpás üveggolyóval nem is lehetett olyan pontosan célozni... Annyi haszna volt, hogy Servadac lett, mert a régi neve Tahó volt. „Tahó, gyere ide!" „Tahó, mit csinálsz!" Aztán leszoktak róla. Vége lett a télnek is. Március utolsó hetében olyan szép idő volt, olyan meleg, hogy kabát nélkül mentek iskolába, nem is fűtöttek, az ablakot is nyitva hagyták. Levonultak a Duna-partra golyózás után. Nagyon hívta már őket a víz, a napsütés, a még kopáran bozontos szigetek. A Duna magasan állt, zavaros, sárgás volt a színe. Sebesen röpítette a köpést. A Hármashatárhegy szürkén, zordan tespedt odaát, éppen lement a nap. — A túloldalán még süt! — állapította meg Servadac, és egy ceruzával kis lyukat fúrt a zsebén, hogy a zsebszemét könnyebben kiszóródjék. Mert mindig szemetesek voltak a golyói. — Voltatok már a Hármashatárhegyen ? — kérdezte Laci hirtelen. Elcsodálkoztak, hogy is lettek volna, nem voltak. Még Óbudán sem volt egyikük sem. Jani volt, de kiskorában, és nem is biztos, hogy Óbudán. A Csillebércen jártak tavaly, csapatkiránduláson. Utaztak az úttörővasúton. Amúgy hova jártak ? Megyerre jártak, voltak a Dagálystrandon, az Állatkertben. — A hetedik tavaly volt a Hármashatárhegyen! — rikoltott Sandi. — Igaz! A hetedik tavaly oda rándult ki. Laci belepirult az izgalomba: — És mit csináltak ? — Számcsatát. -És? Sandi töprengett. Mit: és? — Megverték a faccistákat. Böffenve robbant ki Fefe röhögése: — Faccisták, hööö! Faccisták! Hülye. Faccistáknak mondja a fasusztákat! Sandi szeme villámlott: — Hülye, aki mondja! De Laci beszélt újra, és a civódás abbamaradt. Nem is csak az, hogy Laci volt közöttük a legokosabb, a legjobb tanuló az osztályban. Nem beszéltek erről soha, nem választották, nem vitatták: Laci volt a vezér. Azt mondta: — Ha ott volna az ember, a tetején, látná az egész túlvilágot. .. Mindig csak ezt a felét látjuk innen, az árnyékot... A Hármashatárhegy nagyon magas. Megnéztem a térképemen. Majdnem ötszáz méter. Arrafelé nincs is magasabb, csak a Nagypilis, de az messze van. Dorogot is látni lehet. Meg talán Tatabányát is. A Vértest. Megnéztem térképen ... És ott még süt a nap. Feri közbekottyantott: — A Jánoshegy magasabb. — Arrafelé mondom — mutatta Laci. — Arra csak a Nagypilis. 757 méter. De közbül átlátnánk a Dunáig. Két Dunát látnánk: ezt itt, meg a másik felét, Esztergomnál. . . Két Dunát! Jani is abbahagyta a mosdást a sárga, áradt vízben, felmászott a gáton Laci mellé. /i