Budapest, 1968. (6. évfolyam)

1. szám január - Schlett István: Jászi Oszkár és a nemzetikérdés

Schlett István Jászi Oszkár és a nemzeti kérdés Az Élet és Irodalom 1967. október 14-i számában olvashatjuk Eperjessy Géza franciaországi tapasztalatait arról, hogy mit tanul és mit tud egy átlag francia Magyarországról. A kép elszomorító. „A francia közvélemény még ma is élő képe Magyarországról az I. világháború előtti időszakban alakult ki. Megteremtői között igen fontos szerepe volt a cseh és román burzsoá emigrációnak is, legfőképpen Masaryknak és Benesnek. E szerint a magyarok olyan ázsiai nomád nép, amely betévedett a civilizált Európába, de az európai kultúra csak felületes máz maradt számára, kegyetlen, barbár módon mindig elnyomta az őslakó szlávokat, s keleten a latinokat." De vajon megrögződhet-e ilyen mélyen egy ennyire elítélő vélemény úgy, hogy 50 év nagy történelmi fordulatai, komoly, történeti-tudományos művek francia nyelven való megjelenése után is hat — csupán azáltal, hogy néhány ember szívósan hangoztatta? Nyilvánvalóan nem. Ám — sajnos — a magyar uralkodó osztályok politikusai és az őket szolgáló ideológusok mindent megtettek azért, hogy a magyarságot támadó vádak igaznak tűnjenek. Századunk első évtizedében Nyugat-Európa úgy tekintett Magyarországra, mint a nemzetiségek elnyomójára, mely legfeljebb a „népek börtönéhez", a cári Oroszországhoz hasonlítható. A millenniumi talmi csillogás az uralkodó osztályokat reprezentáló arisztokrata-dzsentroid származású politikusok szemében a nemesi-nemzeti gőg és elbizakodottság prizmáján valóságossá változott s még felnövekedett. Ez a gőg és elbizakodottság tette cinikusan nyílttá és brutálissá nemzetiségi politikájukat, melykegyetlenségében amúgy is szembenállt Nyugat-Európának nemcsak humanisztikus elveivel, hanem — néhány kivételtől eltekintve — sokkal kevésbé humanisztikus gyakorlatával is. Ezt a nemzetiségi politikát talán leginkább az a Tisza István fejezte ki, aki ekkorra már — Ady a tanú rá — a reakció jelképévé növekedett. Amit a haladás magyar képviselőinek „a zsebkendős szavazást" produkáló Tisza, azt a nemzetiségieknek a horvát képvi-10 selőkkel lovaglópálcát suhogtatva tárgyaló Tisza jelentette, aki ezzel szemléletesen kifejezte saját és osztályának álláspontját: a magyar és a nemzetiségi között a viszony az úr és cseléd viszonyával azonos. És ezt a viszonyt nem győzték újra és újra börtönnel, zaklatással, a nemzetiségi képviselők parlamentből való kiűzésével, az újságok alantas ösztönöket felkeltő „vérvád" típusú szörnytörténeteivel, sőt — a magyar tudományos élet nagyobb dicsőségére — „tudományos" művekkel igazolni és bizonyítani. Ilyen körülmények között nem csodálhatjuk, hogy a magyar politikai élet által nap mint nap alátámasztott magyarellenes propaganda talajra talált. A nemzetiségi és társadalmi elnyomás védőivé szegődött „tudósok", publicisták, karikaturisták szinte ugyanazt a képet festették, amit a nemzetiségiek propagandája. Ha a vád az volt, hogy e politika módszereiben „ázsiai", egyes apologeták büszkén vallották, hogy valóban az: a nemzetiségi politikát „ ... azok a bizonyos nemesi hajlamok, amelyeket őshazájából magával hozott, s amelyekkel arisztokratikus alkotmányát, politikai és társadalmi berendezkedését megalkotta ..." vezetik változatlanul. A szerző szerint a magyar úr és a nemzetiségiek közötti viszony ugyanaz, „ ... amelyet például a földesúr és házi zsidaja között tapasztalhattunk. Bántotta a magyar földesúr a házi zsidaját ? Dehogy, csak kinevette, nem vette semmibe, hagyta a maga útján, mert inferiorisabb lénynek tartotta őt, sarra a gondolatra nem is jött, hogy esetleg oka lehet tőle félni". (Baloghy Ernő: A magyar kultúra és a nemzetiségiek. 21-22 1.) Ez a buta gőg és az állandóan kéznél levő kuruckodó jelszavak alkották a magyar feudálkapitalizmus egyik legfontosabb fegyverét. Nyomorog a magyar munkás, a magyar paraszt: „a német sógor" veszi el mindenét. Demokratikus átalakulásért, nyolc órás munkaidőért, jobb munka- és életkörülményekért harcol a magyar munkás: a „hazátlan bitangok" — a szocialisták lázították. Általános választójogot, a nemzetiségi elnyomás enyhítését kívánják: a magyar haza ellen törnek a haza keblén gyarapodó nemzetiségiek. Ennyi értetlenség és ennyi korlátoltság — s természetesen a perek, börtönbüntetések, csendőrsortüzek, a nemzetiségiek gazdasági és kulturális helyzetét elemző statisztikák (és az osztrák kormány céltudatosan és már régről terjesztett vádjai) — mind-mind súlyos érvvel: tényekkel segítették a nemzetiségi emigráció munkáját. S így BeneS megállapításai — akinek hibás, nacionalista, történelmietlen felfogását nem kell bizonyítanom — hitelre találtak. „Hosszú időn keresztül Franciaországban és Angliában úgy ismerték a magyarokat, mint a bécsi udvar határozott ellenfeleit, a szabadság és a függetlenség, a jog és az igazság bajnokait... Nem vették észre, hogy ez a nép már régóta nem elnyomott, hanem éppen ellenkezőleg, az elnyomott szerepét a legbrutálisabb és legrosszabb indulatú elnyomó szerepére cserélte fel. Megszabadította magát Bécstől, hogy a szlovákok, a szerb-horvátok és a románok hóhérává váljék, hogy a ruténekről ne is beszéljünk." (E. Benes: Détruisez 1'Autriche — Hongrie. Paris, 1916. 40—411.) Ugyanezt a hangot képviselte az angol Seaton-Wattson, de az európai progresszió számos képviselője is (mint például Björnson) fellépett a nemzetiségi elnyomás ellen. Jogos felháborodásuk legtöbbjükkel elfelejttette, hogy ez az elnyomás nem a magyarság, hanem a magyar uralkodó osztályok bűne. A nemzetiségiek védőiként fellépők közül még a szocialista Renner sem tudta ezt az egyáltalán nem elhanyagolható különbségtevést megtenni. Könyvében a magyar „sohasem dolgozott intenzíven", „a magyar csak mint úr akar élni", a „magyar nem ismer el maga mellett senkit hasonlónak" kitételek a nem túl rokonszenves magyarságkép kialakulását segítették. Így lett a „magyarság" két típusa a Mikosch anekdoták villogó gatyás, lusta és buta parasztja, meg az ázsiai pompában élő, dölyfös, kegyetlen, díszmagyarba öltözött nemes úr, kikben csak egy közös: az elvadult nacionalizmus és idegengyűlölet.