Budapest, 1967. (5. évfolyam)

11. szám november - Czagány István:Budavára középkori társadalma II.

Czagány István Budavára középkori társadalma II. A gazdasági megerősödés kora Budavára közéleti felemelkedésének korából (1301—1437) sokkal világosabb kép rajzolódik elénk a középkori város lakóiról, mint amilyet a városépítés korából (1243— 1301) ismertünk meg. Főként azért van ez így, mert a feudalizmus-kori, budavári uralkodó osztálynak 1346 után bekövetkező kicserélődéséről sokkal több olyan okleveles adatunk van, amelyből a társadalmi változás kiolvasható. Ezenkívül azért is, mert ebből az időből vannak már kifejezetten társadalomtörténeti vonatkozású adataink is, amelyek az előző korszakból nemigen maradtak ránk. Ilyen pl. a XIV. század elejéről, 1302-ből való oklevél, amely a veszprémi püspök rendeletéből, a bordézsma kivetése céljából lefolyt határjárás emléke. Társadalomtörténeti vonatkozásban a budavári lakosság szőlőtermelő és borforgalmi tevékenységének bizonyítéka, amennyiben a bordézsma kötelezettség legkorábbi emléke. * A század első feléből ismeretes egyéb oklevelek jórészt lakóházak adás-vételéről szólnak. Nagyon jellemző, hogy ezek túlnyomó többsége iparosok, valamint polgárok házairól beszél. Tehát az akkori Budavára házbirtokosai a polgári osztályból kerültek ki; a polgárság, az iparos réteg építtette és lakta a mai Várnegyed középkori házait. Kereskedő kevés, arisztokrata pedig alig fordult elő a tulaj donosok között ebben az időben. Ennek bizonyítékát az 1292-ből fennmaradt Péter vászonkereskedő és Voks fia Gergely budai polgár közötti házeladásról szóló legrégibb oklevél, az 1318. évi Péter vászonkereskedő özvegye Jeuth és Beuth fia Dénes budai polgár adás-vételi szerződése, valamint az 1341-ből ismeretes Voks fia György mesternek Jób fia részéről, Domonkos özvegye Liliom asszony palotájáról tett végrendeleti tanúsítványa szolgáltatja. Amíg a lakóházak polgári tulajdonosok között cseréltek gazdát, addig aránylag alacsony vételáron, majdnem minden esetben 100 ezüstmárka alatt kerültek eladásra. így például 1322-ből 40 ezüstmárkás, 1341-ből 60 márkás, 1347-ből pedig 70 márkás vételárat ismerünk, amelyek kétségtelenül a polgárárviszonyokat jellemzik. 1346 után — amikor Nagy Lajos király Budavárába tette át székhelyét és az udvar letelepedése miatt megindult az arisztokrácia Budára özönlése — egyszeriben megváltoztak az árviszonyok. A feudális, öröklött főnemesség és az egyházi arisztokrácia néhány évtized alatt felvásárolta a polgárság házait. Ennek következtében az egyre fokozódó ingatlanszerzési kereslet felverte a vételárakat Ezért 1360-ban Pongrác fia Miklós polgár budavári háza már 200 ezüstmárkát ért, Panai Othlin özvegyének és Kun Péternek háza pedig 1371-ben 650 forintért került eladásra. Onódi Czudar Péter tótországi bán 1370-ben 3300 forintért vett házat a Mindszent utcában (Úri utca), István nádor özvegye Anna pedig 1401-ben a 3300 forinton szerzett házát ruházta át az óbudai apácákra. A házárak XV. századi felső határát jelzi a pénzverő-ház 8000 forintos értéke 1402-ben és a Gara testvérek 10 000 forintos palotája 1403-ban. Ezek az árak azonban ritka kivételek, mert egy-egy ház ebben az időben is átlagosan 1200—1400 forintért került eladásra. A budavári házak rendkívül magas árai — az alsó külvárosok épületeinek értékéhez képest — jellemzőek az új uralkodóréteg életszínvonalára. A kezdetben iparosok, polgárok által felépített lakóházak összevásárlását és összevonás útján arisztokrata-palotává történő kiépítését szembetűnően mutatja Pálóczy György esztergomi érsek házbirtokszerzése 1428—1473 között, a mai Dísz tér 1—2. számú házhely középkori épületeinek történetében. Nem kevésbé jellemző a feudális főnemesség házbirtokszerzésére az a csaknem fél évszázadig tartó peres huzavona, amellyel Bakócz Tamás prímás kaparintotta meg ugyanezt a palotatömböt, 1503 körül. A királyi udvar letelepedésével kapcsolatban pattant ki a társadalmi ellentétek legleplezetlenebb következménye is: az első zsidóüldözés, 1360—1364 között. Ennek során a zsidók a régi, déli városvégi negyedük feladására kényszerültek és a Várnegyed északi részére költöztek át. E kényszerű áttelepítésben nagy szerepet játszott a régi zsidónegyedtől nem messze épülő királyi palota. Az új negyed számottevő felvirágzásnak indult — főként a további bevándorlások révén —, mert 1433-ban már Franciaországból idetelepített zsidókat is talált Budán Bertrandon de la Brocquiere. Persze, ez a tény mit sem változtat azon, hogy Nagy Lajos király 1360-ban a régi negyedükben levő házaiktól megfosztotta őket és azokat híveinek adományozta. A XIV. század első felében a magyar agrár jellegű városok határa általában — a földközösségben művelt földeken túl — többnyire néhány polgárcsalád kezébe került. így a budai „ősi" patríciusok közül is Werner bírónak több birtoka volt a város határában. Ulwing „comes" Horhit, Tárnokot és Szenterzsébetet birtokolta, Tellmann Bial falut. Weydner Jánosnak Szék faluban és Óbudán voltak nagy földjei, Kunczlinusnak pedig a budai majorsága mellett Nyék faluban. A budai iparosság zöme német ajkú volt, ezért különösen feltűnő a magyar ötvösmesterek aránylag sűrű szereplése. 1388-ban Mihály magyar ötvös eladta sarokházát; Márton magyar ötvösmesternek Sasadon volt szőlője. 1411-ben ugyancsak egy magyar ötvös, Miklós előkelő helyen házat vásárolt Budán az óbudai apácáktól. Az 1438-as budai mozgalom előtt pedig János ötvös volt a városi „magyar párt" vezére. Johann Sibmacher: Buda és Pest észak felöl (1598)