Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Szász Ilona: Joli (tárca)

nos ruhákban, közöttük ő fényes hajcsigákkal, nagyra festett szemmel, a régi mosollyal, de bágyadtan, mint akit hirtelen ráztak fel mesterséges alvásból és friss akar lenni. Külön képen Enrico, a vállas és kopasz apa, kopottan, de elegánsan, és szilárdan, mint akit a hite mindenek fölé emel. Aztán jobbra fordult. Enricót fölvették portásnak az ottani követségre; négyszobás lakás, bentlakás, elég jó fizetés. A szolgálat állandó: éjjel-nappal kapu. Telefon öt nyelven. Azt sem tudja, milyen a város, rácsos ablak mögött ül szép irodában, mély fotelban. Éjjel az iroda ajtaja nyitva van a szobájára, ahol alszik. Joli egyetlen dolga volt, hogy szép legyen és kedvesen mosolyogjon a tisztviselőkre. A gyerekeket sürgősen betanította illedelmesen köszönni, és a tisztviselők gyerekeivel soha nem ellenkezni. Vasárnaponként templomba jártak rendesen; a nagykövet vallásos ember. Joli jön! De érdekes lesz! És Joli jött. Elegánsan, sok csinos bőrönddel. Azt mondta, hogy mi vagyunk a konok, hős proletárok, akik a kommunizmust építik; kendőben járunk meg lapos cipőben és indulókat énekelünk — és nevetett, gőzölte az arcát, hajában rezgett a rengeteg csavaró. Reggelente kikészítette magát. Nagyon szerettem nézni. Mire elkészült, olyan lett, mint egy igazi baba. Úgy láttam, hogy ez az ő egyetlen arca. Tetszett, hogy olyan nyíltan meri szépíteni magát, mert én nem mertem volna. Még akkor is összerezzentem, ha meglátták, hogy tükörbe nézek. Mama hiúságnak tartotta a szépítkezést, és a hiúságot bűnnek. Pedig én mindig szerettem volna szép lenni, de hogy jónak lássanak, még a mellemet is leszorítottam, és a hajamat szorosra befontam. Időnként nagyon vallásos voltam és Jézusba voltam szerelmes, mert tudtam, hogy ő úgyis olyannak lát, amilyen vagyok. Olyanokról álmodoztam, hogy Jézus nálunk van, ülünk a díványon és olyan jó férfiszaga van. Aztán elvenne feleségül, vászonnadrágban járna, meg feltűrt ujjú fehér ingben és cigarettázna. Soha nem kéne imádkozni, mert ő lenne az isten. Sokat álmodoztam, mert az igazsággal soha nem voltam tisztában. A mama spiritiszta volt, a papa kommunista, és állandóan egymást térítgették, amiből mindig hangos veszekedés lett. Az iskolában meg mind a kettőt titkolni kellett, mert ott szigorúan katolikusnak neveltek még háború után is, a polgáriban. Az osztályfőnök cserkészetre toborozott, meg első pénteki áldozásra. És amikor az osztályban megjelent a két első úttörő piros nyakkendővel, egyenként magához hívott bennünket és bizalmasan figyelmeztetett, hogy ne barátkozzunk velük, mert elrontanak. A két úttörő, a csinos Judit a Jász utcából, meg a kicsi Ági mosolyogva néztek rá és nagyon erősen tanultak. Joli eleven volt, sokat beszélt, hogy ők már diplomaták között forognak, és Enrico aranysújtásos ruhában nyit kaput a miniszter kocsijának, és ha fogadás van, ők láthatják az összes hírességet, azok visszabólintanak mosolyogva, ha köszönti őket. A papa arca ilyenkor piros lett és kiment a szobából. Joli csodálatos volt. Tegezni is alig mertem, csak néztem. Olyan volt, mint valami nagy színésznő, akit megfogni sem lehet. Egy este odajött hozzám: — Na mi van kis cserebogár? Aztán majd te is férjhez mész, elvesz valami derék negyven éves bádogos, aki brigádvezető, sok pörköltöt esztek, nagyokat büfögtök, és foxtrottot fogtok majd táncolni az utcabálon. Egyik este a mamáék elvitték valahová. Megláttam a sminkes dobozát. Hirtelen körülnéztem az üres szobában és kinyitottam óvatosan. Egyenként kézbevettem a sok színes, jószagú csecsebecsét. Később ki is próbáltam sorban, ahogy tőle láttam. Ujjammal kentem a lágy színeket szememre, számra, arcomra. Egyre szebb lettem. Végül teljesen kikészítettem magamat. Kapkodtam, mert féltem, hogy hazajönnek. Izgatottan bontottam ki a hajamat, felfésültem magas kontyba és néztem a tükörben magamat ámulva. Kezem közben gombolta a ruhámat. Levetkőztem. Álltam a tükör előtt meztelenül. Valódi nő voltam. Simogattam a bőrömet, két kézzel megmarkoltam a mellemet. Azután kinyitottam a bőröndöket, turkáltam, felvettem egy ruhát, harisnyát is választottam, a legvékonyabbat, végül nagyon magas sarkú körömcipőt húztam, keresztbetett lábamat játékosan himbálva, fölényes nyugalommal vártam, hogy Joli jöjjön. — A Szegedi úton igazán nincs szüksége egy nőnek, hogy plasztikáztassa az arcát. Mi ugye itt bent lakunk a követségen és különben is előkelő negyedben ... — mondta Joli és nézett rám nagyra festett szemmel. Arcán a bőr feszes volt, hamvasra készítve. Lábát felhúzta a tarkamintás rekamiéra. Szűk fekete szoknyája felcsúszott, térdén fénylett a harisnya. Egy kis papírral játszott, s nekitámaszkodott a gyékénnyel borított falnak. Fekete pulóverjének színe egybeolvadt a hajával. Az utcáról bevilágított a neon-reklám; kéken vibrált a falon az idegen ország idegen szövege. — A plasztika eltünteti az egyéniséget. Ha rádnézek, nem tudom ki vagy — válaszoltam. — Kinek van ma szüksége egyéniségre? Ki kíváncsi rá, hogy ki vagy ? Egy nőnek az a dolga, hogy fiatal legyen és a legdivatosabb mosollyal üdvözölje a férje feletteseit. Nem könnyű még egy ilyen állást sem megtartani. Az még nem elég, hogy Riko öt nyelven beszél. Forgó ezüstreklám csillant végig szabályos időközökben az erkély üvegén. Azt néztem. Kicsit elszédültem. — Boldog vagy ? — kérdeztem. — Ki ér rá töprengeni ilyesmiken ? Résen vagyok, hogy ne kerüljünk hullám alá. — Mi az, hogy hullám alá kerülni? — kérdeztem fáradtan. — A tengerből állandóan új hullámok jönnek. Te a vízben állsz, ha jön a hullám, idejében ugrasz egyet, nehogy a fejed felett átcsapjon, men akkor nehéz a biztonságodat újra megtalálni, hogy a következő hullámot elfogd. Végül megfulladsz. — Látod, nekem ilyesmiket nem kell tennem. Joli nagyot nevetett: — Te szegény! Hát neked nincs mit féltened! Kis gyári munkás a Szegedi útról. Mi vagy te? Hát kerülhetsz te lejjebb? Ez fájt. Kicsit hallgattam. Két hete, mióta a vendége voltam, minden nap megfogadtam, hogy nem leszek érzékeny. Szeretni Horgas Béla PLAKÁT Ősz van, tánclépésben közeledik a tél, a még-keményebb, összezártabb évszak, hátunk mögött a rezes-lombú tölgyfa odva fölbufog. Püffed a táj, a törmelékes városokban száraz fű tüntet, élő máglya-vadon: fölgyújtják-e Amerikát a négerek — faji alapon; arcuk fölött halálos hír lebeg: égő hajak, roncsolt kezek, Európáig csapó olajbűz. Töpreng az ember, befordul a falnak, hajszál repedésekben képzelgeti a forradalmat, riadtan alszik, öklendve ébred, nyomja fejét a vér, nem vihog mint a hülye, de remél. Minden eljövő pillanat titok. Birkóznak a levegőben az órák, napok, próbálkozik a harmadik ezredév: hatmilliárd lélek dönti hátát a télnek. akartam a nővéremet, aki olyan rég elment tőlünk, és akit az életben olyan keveset láttam. De nehéz szeretni azt, aki bánt. — Nem érzem magam nálad lejjebb — mondtam. Joli felugrott. A villanykapcsolóhoz kapott, és már ott ragyogott széttárt karral, felemelt fejjel a csillár fellobbanó gyertyái alatt. A maszk hibátlan volt, a póz betanult és kifogástalan. — Miért hívtál ide ? — kérdeztem és akaratlanul felálltam. Joli elképedt. A csendben újra hallottam a hangomat. Joli leengedte a karját: — Azt hiszed, könnyű volt nekem esténként a kupolába felmászni? Vacogtam a félelemtől és imádkoztam. De ott csodáltak és megtapsoltak engem. Ti lebecsültetek, tudom, amiért elfutottam. Jó, ti hősök vagytok, ti tapsoltatok saját magatoknak eleget. De nekem tapsért a kupolába kellett másznom. Hidd el, igazán hidd el, tapsra és elismerésre minden embernek szüksége van. Valahogy mindenki megszerzi azt magának. Joli arca végre életre kelt, és ugyanolyan lett, mint régen, mielőtt elment, amikor úgy kért egy reggel, hogy majdnem sírt: „Kis Pucka, ígérd meg, igazán, ígérd meg!" . . . — Hozok valamit enni — szólt más hangon Joli, s elindult kifelé. Útjában lekapcsolta a villanyt. A csillár gyertyái sorban kilobbantak. 37