Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Szász Ilona: Joli (tárca)

Anap eltűnt a hegy mögött. Lassan emelkedett fel a por. — Éhes vagyok — szólt Feri. Elszéledtünk egymás után. — Holnap a kapunál! — A kapunál! — hangzott még innen-onnan. Elindultam én is hazafelé. Benéztem a nyitott ajtókon; villanykörték párás fényében bugyogott forrón a paradicsom. Széles farú asszonyok rossz cipőben, vastag bokával álltak a gőzben és kevertek-kevertek. A férfiak sámlikon izzadtak és rosszkedvűen olvasták az újságot. Lassan leértem a félemeletre. Otthon szokatlan volt a zaj. A konyhában jó, idegen illatot éreztem. Benyitottam a szobába: „Joli!" Milyen szép, nagy, igazi úrilány lett. A kályha mellé bújtam, onnan csodáltam. Szerencsére nem vette észre; sok volt a szomszéd. Joli beszélt. Sokat és gyorsan. Idegen, furcsa hangsúllyal. Nevetett, kapkodott, ragyogott a szeme, a haja fénylett, és milyen tiszta volt, milyen illatos! Nyitott bőröndök, szanaszét szép színű ruhák, és egy nagy sárga kerek szappan. Joli beszélt megállás nélkül a jótékony svájci mamáról, meg arról, hogy mennyit kellett lábat törölni, imádkozni, meg tejet inni. Elmesélte, hogy amikor megérkeztek az idegen városba, minden gyereket elvitt valaki, őt is. Otthon mindjárt megfürdették, megnézték a haját, aztán eldobták az összes ruháját és újakat kapott. Eleinte sokat sírt, aztán megjött az első levél, németül is megtanult és maradt, amíg maradhatott. De ezen a nyáron, amikor már minden blúz szűk lett neki, a svájci papa nagyon kedves lett, a svájci mama meg nagyon utálatos. A végén már sokat veszekedtek és neki haza kellett jönnie, noha ő gazdag férjet akar és itt nincs olyan. így pergett a szó, én álmélkodtam a kályha mögött és arra gondoltam, ha a srácok megtudják, hogy nekem ilyen nővérem van, engem is csodálni fognak egy kicsit. A szomszédok elbúcsúztak, én is előkerültem. Joli megölelt és azt kiáltotta: — Te vagy az a kis cserebogár ? Te kis ... Pucka! Nem tudtam, mit válaszoljak. A cipőjét néztem és magamban mondtam: — Azért szebb nevet is adhatott volna. Ha a srácok meghallják, csúfolni fognak. Amikor már mindenki álmos lett, lefeküdt a család. A szobában különös új kívánságok kavarogtak, szanaszét villantak az illatos idegen ruhák, a sok szó még ott csengett a fáradt bútorok között. A mamáék már mélyen szuszogtak — az ő álmuk mindig nehéz. A szomszédban még szólt a rádió, szemben a kazánkovácsnál halkan szisszent a hegesztő; a „Kék madár" Joli ágya fölé lebbent, ő feküdt nagy, nyitott szemmel. Nem is olyan volt, mintha a testvérem lenne, hanem egy szép idegen nagylány. Néha fölkapott, megpörgetett, aztán német dalt énekelt, táncolt hozzá tapsolva. Máskor csendben állt az ablaknál sokáig. Papa nézte, a fejét vakarta, mama sóhajtozott. Mindenkiben némán gyűlt a szó. — Mi lehet ez a furcsa nagy titok ? Palit kérdeztem meg, a bátyámat, aki csak egy évvel volt nálam idősebb, de mindig parancsolgatott. Fölényesen rántotta meg a vállát, jót ivott a csapból, megvizezte a haját és ment ki focizni. Szász Ilona JOLI Egyszer aztán megtudtam. Végre megeredt a szó. Csendben voltam, ki ne küldjenek. Papa mondta, hogy nem lehet egész nap fésülködni, meg ábrándozni, amikor mindenki dolgozik. Nagy lány már, keressen pénzt. Joli sírt és kiabált, hogy ez nem élet, ez iszap, ami lefelé húz. ő nem akar rossz köténnyel elszáradni egy sötét konyhában, és ő elmegy innen, mert utálja a kátrányszagú palánkot, a Vurslit, meg a paprikáskrumplit. Utálja egész Angyalföldet. Ő élni akar! Aztán kiszaladt, elment, és papa így szólt a mamához: — Ez már nem közénk való. Joli azontúl az újságot böngészte. Egyik reggel lázasan készülődött, és táskájába csempészte piros fürdőruháját. — Strandra mész ? — kérdeztem. Erre magához rántott, megsimogatott és rámnézett szép nagy szemével: — Kis Pucka, ne szólj a mamának. ígérd meg! Igazán ígérd meg! — Ugy kért, hogy majdnem sírt. Én megígértem, mert ilyen fontos még soha nem voltam senkinek, ő meg kifutott az ajtón, mielőtt a mama felérhetett volna a boltból. Este egyedül állt az ablaknál a sötétedő szobában. Ilyen szép még nem volt soha. Halkan lépkedtem körülötte. Kerülgettem kíváncsian. Hirtelen megfordult: — Kis Pucka, mi leszel, ha megnősz ? — Asszony. — És mit csinálsz majd? — Amit a többi asszony. — A többi mit csinál ? — Főz meg mos. — Mást nem? — Meg imádkozik. — Látod, ez rémes. Én artista leszek. De még ne szólj, majd én. Az újságban kerestek szép fiatal lányt, aki tud németül. Ma elmentem és megmutattam az alakomat. Látod, ez az élet; felrepülni a magasba, utazni, csillogni . . .! Rövidesen két szép fogú, izmos ember jött, papával beszéltek németül, papírokat mutogattak, aztán egy reggel elvitték Jolit. Nagy bőrönddel ültek autóba. Mama sírt, papa a homlokát ráncolta, mi meg a srácokkal bámészkodtunk utána, barnán és mezítláb. Ő volt a hét esztendő csodája; a szenzáció, a külföldi testvér, akit reklámképekről ismertem, ahogy ül flitteres ruhában, olyan szemmel, mintha meg lenne lepve. Távirat érkezett: Joli jön haza látogatóba. Régi, cenzúráit levelekre emlékeztem, halványzöld meg rózsaszín csíkokkal áthúzgálva : „Aranyos anyuka, nagyon sietek .. . éppen ez a néhány sor . . . nappal próba, éjjel munka, varieté . . utazás . . Párizsban esküdtünk, Enrico igazán jó férj .. csak az idegeim ... tudod, fáradt vagyok, rengeteg próba... Misley kiszipolyoz minket..." Később újabb levelek: „Mama, állapotos vagyok. Nem tudtam. Már késő. Misley kidob. Enrico új lánnyal gyakorol.. ." Másik levél: „Utazás, utazás . . . Ginámnak állandóan fülgyulladása van. Cipelni kell éjjel-nappal, vonaton rázatni hidegben-melegben... nincs otthonom . .." „Megint állapotos vagyok, mit csináljak mama? Nincs pénzem orvosra. Jön a háború . . ." Jött a háború, levelek nem jöttek. Csodálkoztam, hogy milyen keveset gondolunk rá. Néha azt mondtam a mamának: — Szegény Joli. — Akkor ő is azt mondta: — Igen, szegény Joli. Évek múlva új levél érkezett: „Pókos házban lakunk egy hegy oldalán. Semmink sincs. A gyerekek bőröndben alszanak és éhesek. Enricónak sikerült; egy csokoládégyárban dolgozik..." Fénykép is jött nagy hajú, kócos kislányokról, akik Jolira hasonlítottak, kinőtt, de csi-56