Budapest, 1967. (5. évfolyam)

1. szám január - Zolnay László: Középkori lakomák Budán

Zolnay László KÖZÉPKORI LAKOMÁK BUDÁN A középkor Magyarországát afféle eszem-iszom országnak — Schlaraffenland — könyvelte el a külföld. Volt is ebben némi igazság. Mert ételben, italban ugyan Európa-szerte dúskált a feudális világ, ám Magyarország ezeknek az irigyelt ételeknek és italoknak őstermelője, sőt — szarvasmarha, szerémi bor, némely halfélék és vadak tekintetében — azok exportőre, Európa valóságos éléskamrája volt. A böjt is ünnep ebben az országban — említik a régiek. Hiszen itt a folyamoknak csak egyik fele víz. A másik fele — hal! A tenger dunai kóbora, a többmázsás viza is — halak fejedelme s a fejedelmek hala — mintha csak fogadalomból nem úszott volna nyugatabbra a Lajtánál; Gutánál, Komáromnál azonban évente százszámra fogták őket. Vadjainkról, gyümölcseinkről a középkor írói olykor himnikus hangon zengedeznek; a tokaji aszú pályafutását megelőző szerémi borról pedig a világ legízesebb nedűi sorában emlékeznek meg. A budaiak táplálkozásának fő nyersanyagáról, a húsról, a régészet emlékei is beszédesen tanúskodnak. A királyi konyhák ételeiről sokat mondanak azok az állatcsont-maradványok, amelyeket az ott végzett ásatások hoztak napvilágra. A sokezernyi állatcsontot dr. Bökönyi Sándor zoológus határozta meg; ő állította össze azok lelet-statisztikáját is. Eszerint a királyi palota asztalán a háziállatok között a szarvasmarha, a sertés, a juh és a kecskehús vezetett. Itt-ott, polgárházak szemétgödreiben, akadt bivalyszarv is. A négylábúak mellett a lúd, a kacsa, a pulyka s a páva volt a kedvenc. A XV. századtól egyre népszerűbbek a házi szárnyasok. A hizlalt pávát, töltve, vígan ették Mátyás korában. Tollaiból akkoriban kalapdíszeket s legyezőket készítettek. A pulyka — india-kakasnak, india-tyúknak mondta a régi magyar — már a XIV. századi szemétrétegekből is felszínre került, holott az írott források úgy tudják: Mátyás volt az első pulyka-importőr. A vadak között a szarvas, az őz, a vaddisznó és a nyúl vezetett. Halfélékből csukák, harcsák, pontyok csontmaradványai kerültek elő. Ám írott emlékekből tudjuk, hogy kedvelt eledel Budán s a királyi asztalnál a víziborjúnak nevezett viza is. A vadmadarak sorából a tőkésréce, a fogoly és a fajd csontmaradványait ismerte fel a zoológus. Éti csigahéjak tömege vall arról, hogy e puhatestű s keményhéjú állatka is ínyenc falat volt. Százszámra akadt tengeri fésűskagyló- s osztrigahéj. (Találtunk osztrigahéjakat Esztergomban, Visegrádon is.) A sós vízben, hordókban, gyorskocsikon szállított adriai kagyló tehát már a XV. századtól nagy becsben állt. A király eszik Zsigmond királyról jegyzik fel, hogy német-római császár korában is a fűszeres magyar konyha kedvelője maradt. Külföldi útjaira „boves et vinum" — szarvasmarhát és bort — Budáról hajtatott. Valóságos négylábon járó élés-Ahasvérus lakomája (Henning von der Heide festménye a XV. századból) kamrák, eleven mozgókonyhák voltak az utazó király udvarát messze megelőző állatcsordák s élelmiszeres szekerek. 1410-ben, a király és Ernő osztrák herceg pozsonyi találkozóján, csak kettejük asztalára egy borjú, két birka, tizenhét tyúk, huszonnyolc csirke, egy kappan, négy malac és kétszáz tojás került. Zsigmond egyik budai böjti napján — az eleven és sózott halak légióján kívül — több száz hering s négyezer rák talált gazdára, illetve bendőre. 1412-ben, amikor Zsigmond külföldi fejedelmeket látott vendégül, körvadászatot rendezett a rákosi réteken. Estére a budai palota nagyudvarán ezerhatszáz szarvas, őz, vad-Majolika tányérok Mátyás étkészletéből: a bal oldalin Mátyás címere (Victoria and Albert Museum, London), a jobb oldalin az Aragoniai család és Magyarország címere ( Vármúzeum)