Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Vargha Balázs: Irodalmi városképek

Vargha Balázs IRODALMI VÁROSKÉPEK Petőfi Pestje I. Ha az alföldi tájképek sorozata a mérték, akkor Petőfi nem is írt pesti városképet. Pedig írt egy párat. A Puszta télen, Tisza, Alföld, Kiskunság eredetiségéhez és tökéletességéhez nem érnek fel ezek a töredékes városi „tájképek". Mintha a költő nem szánt volna annyi figyelmet Pest ékes építményeinek, mint a Kutyakaparó elmeszetlenedett falának és feltarisznyázott kőszentjének. S az embereket is máshogy nézte meg falun, mint Pesten. Hogy megőrizte a dohányt nagyjából megvágó, lomhán szipákoló béres minden mozdulatát, a Tisza túlsó partján vizet merítő menyecske szeme villanását! (S hogy őrizzük mi is, mindnyájan, gyerekkorunk óta!) És a pesti nép ? Mindenki folytatja mesterségét, mikor a költő ledaguerrotypozzaőket: a vargainasok pofozkodnak, a bérkocsisok gázolnak, a zsebmetszők zsebet metszenek, a kofák pörölnek mint mindig. Ezt a verset, a Pest címűt azért is idézni kell, mert ez aztán nem közkincs, nem tantervi anyag, s bajosan is lehetne az. Hiába, Pest csak Pest, tagadhatatlan! S én Pestnek mindig jó barátja voltam. És a hol csak kell, hát pártját fogom, Volt itt nekem sok kellemes napom. Kivált h' az utcán kóborolhatok: Az angyaloknál boldogabb vagyok. Egy óriáskígyó bámészkodásom, Végighúzódik a népsokaságon. S aztán itt minden olyan érdekes, A szív örömében csak úgy repes. A vargainasok pofozkodása, A bérkocsiknak embergázolása, A zsebmetszők, a pörölő kofák Az embert mind igen mulattatják. S azt kell még látni, hogyha szép időben Sétára kél a tarka-barka nőnem; Mi szépek ok, mi szépek, teringette, Elöl kifestve, és hátul kitömve. Hát a hol a dicső arszlánok járnak! Azt nevezem aztán baromvásárnak. Ez az utcai jelenet — ahogy Arany-Vojtina mondaná — „valóság, s egyszersmind nem az." Tagadhatatlan, hogy 1840 körül mindezek az alakok ott nyüzsögtek a pesti utcán. De ugyanúgy nyüzsögtek a divatlapok fértsd: irodalmi folyóiratok) pesti életképeiben is. Mint az akkori nyomdák szedőszekrényeinek bárhova odabiggyeszthető kliséképei, úgy álltak készen ezek a városi figurák, nemcsak Pesten, hanem Bécsben, Münchenben, Párizsban is. A biedermeier kor zsurnalisztáinak, vígjátékíróinak, rajzolóinak nem kellett sokat törni a fejüket, ha egy „eredeti" típust akartak ábrázolni. Csupa klisé ez a vers, csak annyi belőle Petőfié, hogy „egy óriáskígyó bámészkodásom, végighúzódik a népsokaságon." A suszterinas, a kocsis, a zsebmetsző és a kofa olyan sokszorosan ismerősek, hogy íme meg se rajzolja őket, csak listába veszi, mint holmi leltár: tárgyakat. Csak az „elől kifestett hátul kitömött" utcalányokra pazarol néhány gúnyos szót. A Rákóczi út és a Dohány utca sarkán levő Marczibányi ház, amelyben Jókai Petöfiékkel együtt lakott. (Dörre Tivadar aki'arellje) „Hátul kitömve" ez a célzás ma már magyarázatra vár. A jegyzetet Csokonaitól kérjük hozzá kölcsön: „A buffán, magyarul far-dagály, talám a módinak minden bolondsági között legképtelenebb bolondság vala! Ez már kiment a szokásból..." — írja 1803-ban a Dorottya egyik jegyzetében. Korai volt Csokonai helyeslése. A hölgyek csak ideiglenesen tették le a fardagályt, s öltöztek be az empire kor egyenesvonalú, a keblek alá emelt derekú ruháiba. Majd aztán újra divatba hozták vendégfar, vagy turnür néven, s csak századunk elején dobták végképp sutba. Ez a kis divattörténeti kitérő más tanulságot is kínál. Petőfi ebben a Peíí-versben szakasztott úgy dohog a hóbortos divat, meg az egész zajos, gáláns városi életmód ellen, mint kedvence, Csokonai, vagy másik kedvence, Gvadányi dohogott egykor. Huszonkétéves, mikor ezt a verset írja. Pesti lakos már jó egy éve; ismeri a várost még abból az időből, mikor diák volt, majd színészbojtár. És mégis skrupulus nélkül ölti fel a peleskei nótárius ódon jelmezét, úgy korholja a várost, mint egy Pestre látogató vén táblabíró, A jelmezt különben szó szerint felöltötte: magyaros ruhában járt. „Sötétkék, égő pirossal bélelt pitykés dolmányban, fején kis pörge kalappal" - mint egy kortársa feljegyezte. De vigyázzunk: a pörge kalap és a zsinóros mente, amellyel a költő a szalon-költőket akarta ingerelni, nem Gvadányi-jelmez, nem táblabíró-uniformis. A magyar nemes és a Pató Pál költője nem vállalhatta tartósan a közösséget a megrögzött városellenességgel. Parasztviselettel tüntetett, s parasztos dalokkal. Olyanokkal, mint 1844-ben írt pestifalusi népdala: Mi nagyobb a nagy Szentgellért hegynél? Mi nagyobb a nagy Szentgellérthegynél ? Mi mélyebb a mély Duna vizénél? Dunavíznél mélyebb mély szerelmem, Szentgellértnél nagyobb nagy keservem. Dunaparton fűbe heveredtem, Halásztak a halászok mellettem, Kihalásztak sok apró kis halat, Hálójokban alig hogy megakadt. Ha azt tudnám, hogy az én hálómba Valami nagyon nagy hal akadna, Akkora, hogy berántana engem: Nekem is volna halászni kedvem. Mai helyrajzi ismereteinkkel felemásnak érezzük ezt a verset, pedig nem az. Ne felejtsük el: a rakpartok rendezését egész Pest és Buda hosszában csak a századforduló körül fejezték be. Petőfi idejében még akárki fűbe