Budapest, 1967. (5. évfolyam)

12. szám december - Nádass József: Attila utcájában

Sándor Géza felvételei A József Attila lakótelep esti kivilágításban gyűlölte, népgyűlölő, a jövőt látni nem akaró, azt minden tettével, egész életével feltartani próbáló ember nevét olvashatták e falakról. Micsoda roppant távolság, a Dunatáj kemény, kíméletlen, a népet megvető kényura és a költő, a nép küldötte, a Duna völgye minden népe békéjének, szabadságának heroldja között. Az egyik annak a rendszernek volt megtestesítője, világnak védelmezője, amelyben: 2. Ezernyi fajta népbetegség, szapora csecsemőhalál, árvaság, korai öregség, elmebaj, egyke és sivár bűn, öngyilkosság, lelki restség, mely, hitetlen, csodára vár, nem elegendő, hogy kitessék: föl kéne szabadulni már! S a hozzáértő, dolgozó nép okos gyülekezetében hányni-vetni meg száz bajunk. Az erőszak bűvöletében mit bánja sok törvényhozó, hogy mint pusztul el szép fajunk! 3. A földesúr, akinek sérvig emeltek tönköt, gabonát, csákányosokkal puszta tért nyit, szétveret falut és tanyát. S a gondra bátor, okos férfit, ki védte menthetlen hónát, mint állatot terelni értik, hogy válasszon bölcs honatyát. Cicáznak a szép csendőrtollak, mosolyognak és szavatolnak, megírják, ki lesz a követ, hisz „nyíltan" dönt, ki ezer éve magával kötve, mint a kéve, sunyít vagy parancsot követ. . . A költő viszont más hazát akart. Hirdette, bizonygatta, hitte gyönyörű képességünket, a rendet, meg is jósolta és ma már jó szóval oktatja, játszani is engedi szebbé, komolyabbá növekvő fiait. Nemcsak a gyűlölt névtáblát vették le az utca házainak faláról, az utca is mennyire megváltozott, valamennyire közeledett új gazdájához, aki íme, meglelte hazáját. Már a külső is sokat mond. A tágas, világos tér, amellyel most kezdődik — a régi, omladékos háztömeget lebontották — a nemesvonalú árkádok, a tisztább homlokzatok megújították az utca arcát. Lehajtom fejem, gyerekes gondolat, persze, hogy nem látom a járdán Attila kopott cipőtalpának nyomát. Nem, azt nem. De valahogy mégis csak másfajta nép jár most errefelé, bizonyosan többen azok közül, akik azelőtt csak a város peremén éltek és akiknek szállásain azelőtt éhínség, fegyver, vakhit és kolera dúlt. Akár tudják, akár esetleg nem érzik teljesen át, birtokba vették a várost, az országot, hogy a költő hirdette módon helytálljanak az emberiségért az örök talajon. Az ő utcájában járok, megkísérlem felidézni alakját, gyors, villámló, barna tekintetét, furcsa csontos ujjainak fenyegető dárdáját, hangjának néha érdes, néha hirtelen lágyuló mutálását. Azt a felejthetetlen módot, ahogy verseit nem szavalta, hanem belénk véste, hogy befogadja szív és értelem. És kedves, játékos nevetését, a tündéri suhanc mosolyt, amellyel elfeledtette magával és veled megroppantó szenvedéseit. Három évtizede, hogy meghalt, hogy elindult halottaink előtt, eltorlaszolni a gyilkolás útját és utat törni magunkhoz. Ne ábrándozzunk, nincs gyilkosabb, károsabb, mint a hamis illúzió. És méltatlan volna hozzá, aki gyűlölte a hazugságot, az olcsó délibábokat. Még nem nőttünk hozzá, életéhez-halálához, a tábla, amely nevét viseli, még nem formálta, nem formálhatta az ő szelleméhez méltóvá azokat, akik az utcában járnak. De jelez már valamit és figyelmeztet. Az ő életére, törekvéseire, szándékára. Ezekre a szavaira: „Én bennem öleli meg hősét az újnak készülő világ". Ha végigmész, akár végigutazol, dölyfös sen, saját kocsidat vezeted, a József Attila utcán, csak egy percre gondolj arra, hogy az ő utcájában jársz, mindarra, amit cselekedett és amilyen cselekedetekre műve, szava késztet, kötelez bennünket. És ne csak utcáját járjuk, hanem az utat is, amit művével és életével mindenkinek, aki ember módjára akar élni, mutatott. 13