Budapest, 1967. (5. évfolyam)
12. szám december - Nádass József: Attila utcájában
Nádass József ATTILA UTCÁJÁBAN Most, ezekben a napokban, harminc esztendeje, hogy a kaposvári királyi ügyész megadta az engedélyt a temetésre. Kitűzték hát a fakeresztet és felírták rá: Itt nyugszik József Attila, élt 32 évet. Szegényes volt a fejfa és suta a felírás. Ahogy múlnak az évek, évtizedek, mind inkább valósággá válik, hogy nem nyugszik de egyre munkálkodik a töprengő, édes szavú költő és nem 32 évet, de annyi évszázadig él, ameddig ember eszmél e földön, amíg gyönyörű szívének termése mindent eláraszt. Bandukolok városunk szíve felé, a folyó rakodópartjától indultam el, onnan, ahol ő hallgatta a felszín fecsegését, néhány lépés csupán és egy utcatábla szólít meg, rámköszönt : József Attila utca. Sok millió embernek megszokott már, hogy ezt a nevet a gazdag, mozgalmas, majdnem hogy előkelő budapesti utca házainak falára szegezve látja, de mi, akik valaha mellette, vele éltünk, meglepődünk, fejünk csóváljuk, az első pillanatban furcsának találjuk, hogy neki, aki így szólt: „Aki szegény, az a legszegényebb," az annyit, annyifelé harcolónak, a keservesen küszködőnek, a megalázottak szószólójának most nevéről elnevezett díja, színháza, könyvtára, művelődési otthona, iskolája, telepe — ki tudná felsorolni, mi mindene és — íme — ilyen szép utcája van. Emlékezz a legsivárabb külváros Gát utcai szoba-konyhás lakására, a folyosó végén, a hátsó lépcső mellett, ahol született, emlékezz a 3237 számú menhelyi gyerek nyomorult vackára Öcsöd falvában, a falusi viskó istállójának sarkában, ötéves libapásztor, még a nevét is elvették tőle, a gazda nem tűrte, hogy ez a lelenckölyök ilyen különleges névre hallgasson, Pistára keresztelte át. Meghökkentő a nagy út, amit megtett, de nem azért a csodálkozás, mintha nem érdemelné meg ezt a magasodást. Dehogy is, még többet érdemel, várost, megyét, a Dunát nevezzék el róla, az országot, a földgömböt. De mégis csak fura érzés, ha arra gondolok, micsoda kopott, kivetett volt ő és milyen rangrejtve járt — azelőtt, ami előtt a katasztrófa bekövetkezett — a húszas évek végén, a harmincas évek első felében, — ugyanebben az utcában, amely most az ő nevét viseli, ő, a hosszú nyakú, madárszárny bajszú, csodálatos társ, valamennyi élő ember elsőszámú társa: József Attila. Mert itt járt. A közelben, a Mária Valéria utcában volt egy ideig lapjának, a Szép Szónak a szerkesztősége — milyen gyerekesen büszke volt, amikor szerkesztő lett! —, onnan hazafelé gyakran ebben az utcában bandukolt vagy sietett. És a „Százéves", a Christi is itt volt és van még ma is a közelben, ahol sokszor üldögéltünk. És néha a Blumenstöckl-ben is — azt hiszem, akkor már Rózsabokorra magyarították a nevét — ürítettünk poharat, meg ettünk valamilyen speciális olcsó álételt, ez ott volt, abban az utcában, amelyik most az ő nevét viseli, a József nádor tér sarkán, az ódon házban, ahol most a nemes ívű árkádok vannak. Nevettünk és játszottunk, ugratásnak szántuk: „József nádor — József Attila nádor", ő cinkos mosollyal belement a játékba. Most, íme, egymás mellé került a két József, az annyira különböző két nemes. Az egyiknek a szobra itt áll a téren, a másiké otthonosabb környezetben, az egykori másfajta raj hazájában. És az Engels — akkor Erzsébet — téri kioszkban (azóta lebontották) is vett olykor kevés pénzen valami ételt, meg a közeli mellékutcában, a Baumgarten alapítvány büszke házában is járt, igaz, nem sokszor, viszolyogva, hiszen olyan megalázóan bántak vele az Alap kurátorai, főleg a főgazda, az elismert, hiú, idős költő, talán csak a könyvtárba nézett be. Amikor ő született, századunk, százada első éveiben, még Fürdő utca volt e házak falára írva, mert a Dunára néző sarkán egykoron egy nagy fürdő állott. Ám később abban az évben, amikor az oly szenvedélyesen, halálosan, igen, önpusztítóan szeretett Mama meghalt Tisza István nevére keresztelték az utcát. Már taposta járdáját, amikor a nép-