Budapest, 1967. (5. évfolyam)

11. szám november - Dr. Brenner János: A párizsi régió

Dr. Brenner János A párizsi régió rendezésének és fejlesztésének terve Párizs urbanisztikai problémái és a megoldásukra keresett módok, Párizs és régiója 1965-ben befejezett városrendezési tervei érdeklődést váltottak ki hazai szakmai körökben. Mégsem állítható azonban, hogy Párizs városrendezésének elmélete és gyakorlata, a francia urbanisztika teljesítményei még csak megközelítően is oly mértékig ismertek lennének Magyarországon, mint a francia tudomány és művészet sok ága, melyek ismerete szinte hozzátartozik a hazai műveltségi „bon ton"-hoz. Anélkül, hogy ennek a jelenségnek taglalására vállalkozhatna egy szakmai témájú cikk, legyen szabad csak annyiban utalni közműveltségünk aránytalanságaira, hogy abban az irodalmi és művészeti vonatkozások mellett szinte teljesen háttérbe szorul a szellemi alkotások szélesebb körének — ezen belül az urbanisztikának — ismerete. Holott pl. „a szellem fővárosának Párizsa" alig érthető és értelmezhető a térbeni Párizs ismerete nélkül. Még szembetűnőbb ez az egyoldalúság, ha mérlegeljük azt a körülményt, hogy a közép-európai városiasodásnak, a városi életformának ma szinte természetesként vett anyagi-térbeni foglalata jelentős mértékben közvetlen vagy közvetett francia hatásokra alakult ki. Párizs urbanisztikája joggal tarthat számot fokozottabb figyelemre szélesebb hazai körökben, hiszen fővárosunk városépítését, ezen belül legszebben formált útvonalának, a Népköztársaság útjának kialakítását számottevően befolyásolták párizsi előképek. A történelmi, gazdasági, társadalmi és nagyságrendi feltételekben fennálló különbségek ellenére napjainkban is mutatkoznak olyan analógiák a két főváros között, amelyek tanulmányozása termékenyítőén hathat hazai városépítésünk fejlődésére, fővárosunk arculatának alakítására. Párizs népességszámra a világ negyedik metropolisa. Egész történelme során az európai, sőt kontinensközi anyagi és szellemi áramlások egyik metszéspontja volt, ahol az új befogadásra talált és ahonnan új hatások indultak ki. Párizs ezért évszázadok óta kiemelkedő jelentőségű város és talán az első helyen áll a metropolisok között a szellem alkotásai terén. Létrejötte kétségtelenül tulajdonítható előnyös földrajzi fekvésének a Szajna völgyében, de legalább ilyen mértékben a francia államfejlődésnek is, mely a centrális erők érvényesítésével alakította ki az egységes francia nemzetet és annak jelképét, Párizs városát. Az erősen központosított francia államiság magával hozta a termelés, az igazgatás, a közlekedés, a szellemi tevékenységek tömörülését a fővárosban. Párizs nemcsak Franciaország legnagyobb városa, az ország igazgatási és kulturális középpontja, a francia nemzeti vagyon mintegy negyedét kitevő értékhalmaza, hanem egy megismételhetetlenül vonzó ember- és házrengeteg is, melyben a legkisebb feltűnés mellett mindenki mindazt megtalálja, ami kívánságainak és hajlamainak megfelel. A Szajna átkelőhelye körül kialakult gallorómai Lutetia város képezte Párizs mindenkori magvát, mely körül koncentrikusan terjeszkedett, hét erődítési gyűrűt lépve át a hatóságok mindenkori tilalma ellenére. Ez a folyamat 1850-ig évszázados ritmusban zajlott le; azóta azonban egyre gyorsuló ütemben terjeszkedik a város, átlépve mindazokat a közigazgatási határokat, melyek a történelmi településhálózatot rögzítik. Közigazgatási területe az 1900-as években gyakorlatilag megtelt; azóta minden növekedés a város közigazgatási területén kívül bonyolódott le. A közigazgatási beosztás és a tényleges települési helyzet ellentmondásából következik, hogy Párizsról három különböző kategóriában lehet beszélni. A közigazgatási beosztás szerinti Párizs a történelmi, erődítési rendszerrel körülvett város területét jelenti. A tényleges városterületet, mely ennél sokkal nagyobb, párizsi agglomerációnak nevezik, mely tartalmazza a történelmi törzsvárost és a körülötte kialakult előváros-gyűrűt. A párizsi régió tartalmazza a párizsi agglomerációt, tehát Párizs városát az elővárosok összeépült koszorújával, továbbá a központi agglomerációtól bizonyos távolságra levő kisebb tömörülések és települések sorát, melyek ugyan nem épültek össze a párizsi agglomerációval, melyekre azonban Párizs léte közvetlen, mindennapos hatást gyakorol; és végül tartalmaz jelentős mezőgazdasági és erdőterületeket, melyeknek ellátási és üdülési jelentősége különösen nagy Párizs közelsége miatt. Párizs urbanisztikai problematikája megközelíti egész Magyarország nagyságrendjét: 1963-as adatok szerint a közigazgatási Párizs városa 105 km2

-en 2 850 000 lakost, a párizsi agglomeráció 1100 km--en 7 800 000 lakost és a párizsi régió 13 000 km--en 8 400 000 lakost foglal magában. A párizsi régió Franciaország lakosságának mintegy ötödét (1851-ben alig huszadát), termelésének mintegy negyedét képviseli. 1954 és i960 között a párizsi régió népessége 0,8 millióval növekedett, ami nagyjából megfelel a második legnagyobb francia város, Lyon összlakosságának. Amennyiben a népesség növekedésének üteme változatlan marad, 1970-ben a párizsi régiónak több mint 10 millió, ezen belül az agglomerációnak több mint 8,5 millió lakosa lesz. (Talán nem érdektelen megemlíteni a feltűnő hasonlóságot az arányok tekintetében Budapest és Magyarország, illetve Párizs és Franciaország között.) Az ipari és közlekedési koncentráció bizonyára felelős a párizsi agglomeráció mértéktelen fejlődéséért, ami kihatott az igazgatás, a kereskedelem, a hitelszervezet, a kulturális tevékenységek tömörülésére és kiváltotta a szinte megoldhatatlannak tűnő lakáskrízist, valamint az ismert közlekedési „fuldoklást". Az utolsó években 160—180 ezer fővel gyarapodott évente a párizsi agglomeráció népességszáma, melyből a természetes szaporodás 50—55 ezer főt tesz ki évente. A bevándorlás elsősorban a francia vidékről jön, de jelentős a három dél-európai félszigetről és a volt gyarmatok területéről beáramló munkakeresők tömege is. Mivel a párizsi agglomeráció termelésének fejlődési rátája magasabb az ország átlagánál, a párizsi munkapiac óriási szívóhatást gyakorol az amúgyis nagyvárosi életformát kereső vidéki tömegekre. Hosszú stagnálás után a népesedés irányzata is az erőteljes szaporodás irányába fordult Franciaországban, melynek következtében erős „demográfiai nyomás" is hat a városodásra. Ezt a városodási folyamatot a túlközpontosított francia termelési és települési struktúrában gyakorlatilag csak Párizs képes felvenni. Avázolt óriási tömörülés szíve a történeti Párizs, a művészet és a tudomány Párizsa, az üzlet Párizsa, az ország igazgatási-politikai-pénzügyi fővárosa, mely a város központjában mintegy 26 km2

területen, az Etoile-tól a Bastille-ig, a Montmartretól a Montparnasse-ig terjed. Ezen a területen belül az emberi szellem és munka alkotásainak csodálatos sokasága és sokrétűsége lelhető meg. A központi mag fejezi ki legpregnánsabban Párizst, ezt ismerik meg futólag a külföldiek milliói, ennek építészeti koncepciója volt évszázadokig a városépítés világméretű példaképe. A Louvre—Place de la Concorde—Champs Elysées—Etoile együttes, az Ecole Militaire—Eiffel torony—Palais Chaillot monumentális tengelye, az Invalidusok nyugodt méltósága, a Cité történelmi atmoszférája, a boulevardok nagyvonalú rendszere, a Montmartre-ról a láthatáron túlnyúló hatalmas épülettengerre nyíló körkép nemcsak urbanisztikailag egyedülálló látványosság, hanem núlliók európai városélményének legteljesebb kifejezője is. Más a helyzet a külső kerületekben. Kétmillió ember lakik a városmag körüli negyedekben, a beépítés kirívóan sűrű, helyenként teljesen elavult és egészségtelen, zöldterületek alig találhatók. A földalatti vasút, az óriási egyéni közlekedés, a kereskedelem és a szolgáltatás nagymértékben könnyíti ezeknek a kerületeknek részvételét Párizs életében, de nem változtatja meg alapvetően kedvezőtlen helyzetüket. Párizs épületállománya a legavultabbak között szerepel világviszonylatban : a lakások 29 százaléka 1880 előtt, 32 százaléka 1880—1914 között létesült. Lényegesebben előnyös viszont a közigazgatási Párizson kívüli elővárosok helyzete; itt a lakásállománynak csak 20 százaléka épült 19x4 előtt. 42